KÖNYVMELLÉKLET - Interjú

„Nekem a papír a valóság”

Marék Veronika író, grafikus

Könyv

Boribon, Kippkopp és a Kockásfülű nyúl megalkotója úgy véli, Andersen már mindent kitalált, a többi író csak új alakba öltözteti a meséket. De ezekben a napokban is dolgozik, és nevezetes oroszlánjáról dokumentumfilm készült.

Magyar Narancs: Első mesekönyvét tizenhét évesen, unaloműzés gyanánt írta. Manapság is alkotásra bírja, ha unatkozik?

Marék Veronika: Az az igazság, hogy engem nemcsak az unalom visz rá az írásra, hanem az is, ha valaki felhív, és azt mondja, kéne egy mese. Akkor elkezd járni az agyam, és már látom is magam előtt, hogy mit lehetne csinálni. Néha csak úgy, magamtól is nekifogok az írásnak, de akkor lendülök bele igazán, ha egy szerkesztő kér tőlem valamit.

MN: Még jobb, ha határidőt is adnak hozzá?

MV: Jaj, persze, és arról le lehet késni!

MN: Karácsonykor jelent meg a Prémszakáll és Torzonborz, amelynek az illusztrátora kivételesen nem saját maga, hanem Baranyai (b) András. Honnan az ismeretség?

MV: Igen, kicsit lelassultam, és vannak dolgok, amelyeket nem tudok vagy nem szeretek megcsinálni. Például járművet rajzolni vagy felnőtteket, az valahogy nem megy nekem. És akkor jött András, aki csodálatos ember. A Lassú Víz, Sebes Patak című könyv volt az első közös munkánk, egy indiántörténet, amelyet gyönyörűen megrajzolt.

MN: Tudatosabban látja a saját könyveit, mint régen?

MV: Tisztázódnak bennem dolgok. Például rájöttem, hogy a Boribon-mesék azért jók, mert vannak bennük érzelmi hullámzások: szomorúságból öröm, félelemből megnyugvás. Mulatságosabbá, izgalmasabbá teszik a történeteket ezek a váltakozó érzelmek. Nem csak a Boribonban van így, a többi könyvemben is a feszültség, az ellentét vezeti a cselekményt. Nem szeretem, ha egy mese csak édelgés, és nincs benne mélység.

MN: Gyerekkorában milyen mesék ragadták meg igazán?

MV: Volt egy imádott könyvem, az volt a címe, hogy Pualu, a fóka. Évtizedekig kerestem, és egyszer a gyerekeim orvosa – gyerekkori barátom – azt mondta: „Ne keresd, Veronika! Én loptam el tőled, még tízévesen, mert annyira tetszett.” A kisebbik fiam, aki igazi könyvvadász, aztán megszerezte nekem újra. Most is ott van a könyveim közt. Nagyon megrázó történet, gyerekként különösen. Egy eszkimó férfi vadászik, megöl egy fókát, aztán hall valami zajt – ott sír a kicsinye. Hazaviszi a feleségének, hogy neveljék fel, mert ő elpusztította az anyját. De mi legyen a neve? Eszkimó szokás szerint nem szabad kimondani a halott nevét, ők mégis kimondják: volt egy kisfiuk, aki meghalt, és őt hívták Pualunak. Legyen akkor a fóka Pualu.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.