KÖNYVMELLÉKLET - Interjú

„Nekem a papír a valóság”

Marék Veronika író, grafikus

Könyv

Boribon, Kippkopp és a Kockásfülű nyúl megalkotója úgy véli, Andersen már mindent kitalált, a többi író csak új alakba öltözteti a meséket. De ezekben a napokban is dolgozik, és nevezetes oroszlánjáról dokumentumfilm készült.

Magyar Narancs: Első mesekönyvét tizenhét évesen, unaloműzés gyanánt írta. Manapság is alkotásra bírja, ha unatkozik?

Marék Veronika: Az az igazság, hogy engem nemcsak az unalom visz rá az írásra, hanem az is, ha valaki felhív, és azt mondja, kéne egy mese. Akkor elkezd járni az agyam, és már látom is magam előtt, hogy mit lehetne csinálni. Néha csak úgy, magamtól is nekifogok az írásnak, de akkor lendülök bele igazán, ha egy szerkesztő kér tőlem valamit.

MN: Még jobb, ha határidőt is adnak hozzá?

MV: Jaj, persze, és arról le lehet késni!

MN: Karácsonykor jelent meg a Prémszakáll és Torzonborz, amelynek az illusztrátora kivételesen nem saját maga, hanem Baranyai (b) András. Honnan az ismeretség?

MV: Igen, kicsit lelassultam, és vannak dolgok, amelyeket nem tudok vagy nem szeretek megcsinálni. Például járművet rajzolni vagy felnőtteket, az valahogy nem megy nekem. És akkor jött András, aki csodálatos ember. A Lassú Víz, Sebes Patak című könyv volt az első közös munkánk, egy indiántörténet, amelyet gyönyörűen megrajzolt.

MN: Tudatosabban látja a saját könyveit, mint régen?

MV: Tisztázódnak bennem dolgok. Például rájöttem, hogy a Boribon-mesék azért jók, mert vannak bennük érzelmi hullámzások: szomorúságból öröm, félelemből megnyugvás. Mulatságosabbá, izgalmasabbá teszik a történeteket ezek a váltakozó érzelmek. Nem csak a Boribonban van így, a többi könyvemben is a feszültség, az ellentét vezeti a cselekményt. Nem szeretem, ha egy mese csak édelgés, és nincs benne mélység.

MN: Gyerekkorában milyen mesék ragadták meg igazán?

MV: Volt egy imádott könyvem, az volt a címe, hogy Pualu, a fóka. Évtizedekig kerestem, és egyszer a gyerekeim orvosa – gyerekkori barátom – azt mondta: „Ne keresd, Veronika! Én loptam el tőled, még tízévesen, mert annyira tetszett.” A kisebbik fiam, aki igazi könyvvadász, aztán megszerezte nekem újra. Most is ott van a könyveim közt. Nagyon megrázó történet, gyerekként különösen. Egy eszkimó férfi vadászik, megöl egy fókát, aztán hall valami zajt – ott sír a kicsinye. Hazaviszi a feleségének, hogy neveljék fel, mert ő elpusztította az anyját. De mi legyen a neve? Eszkimó szokás szerint nem szabad kimondani a halott nevét, ők mégis kimondják: volt egy kisfiuk, aki meghalt, és őt hívták Pualunak. Legyen akkor a fóka Pualu.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

A bűn nyomora és a nyomor bűne Vadkeleten

Hogy milyen nyomor vezethet el a bűnhöz, amelyben csak némi élelmet vagy egy fél minimálbért sikerül zsákmányolni? Kik az áldozatok és miért hallgatnak? A leszakadó kistérségek sajnos kiváló terepet jelentenek, hogy egy pillantást vessünk a kétségbeejtő helyzetre.

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.