Magyar Narancs: Első mesekönyvét tizenhét évesen, unaloműzés gyanánt írta. Manapság is alkotásra bírja, ha unatkozik?
Marék Veronika: Az az igazság, hogy engem nemcsak az unalom visz rá az írásra, hanem az is, ha valaki felhív, és azt mondja, kéne egy mese. Akkor elkezd járni az agyam, és már látom is magam előtt, hogy mit lehetne csinálni. Néha csak úgy, magamtól is nekifogok az írásnak, de akkor lendülök bele igazán, ha egy szerkesztő kér tőlem valamit.
MN: Még jobb, ha határidőt is adnak hozzá?
MV: Jaj, persze, és arról le lehet késni!
MN: Karácsonykor jelent meg a Prémszakáll és Torzonborz, amelynek az illusztrátora kivételesen nem saját maga, hanem Baranyai (b) András. Honnan az ismeretség?
MV: Igen, kicsit lelassultam, és vannak dolgok, amelyeket nem tudok vagy nem szeretek megcsinálni. Például járművet rajzolni vagy felnőtteket, az valahogy nem megy nekem. És akkor jött András, aki csodálatos ember. A Lassú Víz, Sebes Patak című könyv volt az első közös munkánk, egy indiántörténet, amelyet gyönyörűen megrajzolt.
MN: Tudatosabban látja a saját könyveit, mint régen?
MV: Tisztázódnak bennem dolgok. Például rájöttem, hogy a Boribon-mesék azért jók, mert vannak bennük érzelmi hullámzások: szomorúságból öröm, félelemből megnyugvás. Mulatságosabbá, izgalmasabbá teszik a történeteket ezek a váltakozó érzelmek. Nem csak a Boribonban van így, a többi könyvemben is a feszültség, az ellentét vezeti a cselekményt. Nem szeretem, ha egy mese csak édelgés, és nincs benne mélység.
MN: Gyerekkorában milyen mesék ragadták meg igazán?
MV: Volt egy imádott könyvem, az volt a címe, hogy Pualu, a fóka. Évtizedekig kerestem, és egyszer a gyerekeim orvosa – gyerekkori barátom – azt mondta: „Ne keresd, Veronika! Én loptam el tőled, még tízévesen, mert annyira tetszett.” A kisebbik fiam, aki igazi könyvvadász, aztán megszerezte nekem újra. Most is ott van a könyveim közt. Nagyon megrázó történet, gyerekként különösen. Egy eszkimó férfi vadászik, megöl egy fókát, aztán hall valami zajt – ott sír a kicsinye. Hazaviszi a feleségének, hogy neveljék fel, mert ő elpusztította az anyját. De mi legyen a neve? Eszkimó szokás szerint nem szabad kimondani a halott nevét, ők mégis kimondják: volt egy kisfiuk, aki meghalt, és őt hívták Pualunak. Legyen akkor a fóka Pualu.
MN: Elég súlyos mese, ma már néhány szülő túlságosan is annak tartaná. Mire tanítanak a kemény történetek?
MV: De hát már maga a kérdés nem jó! A mesék nem tanítanak, de van bennük valami igazság, ami átjön, és az tanít. Ha direkt tanítani akar, az már régen rossz. A mese irodalom, mint a regény vagy a vers. Ez a történet – a Pualu, a fóka – például nagyobb gyerekeknek való. Megjelenik benne a halál, mert az az életnek is része, akárhogy gügyögünk. Lehet a mese jó akkor is, ha ezt nem rejtegeti el. De hadd fejezzem be! A férfi hazaviszi a kis fókát, nevelik, megszeretik, ügyes, okos, még zsonglőrködik is a labdával. Aztán jön a férfi húga, és azt mondja: „Nekem van egy cirkuszom, ha Pualu az enyém lenne, az óriási szám lenne!” A férfi annyira szereti a húgát, hogy bármit kér, odaadja, odaadja hát a fókát is. Elmegy a nő a hajóval – ami csak félévente jön, ez is milyen csodálatos kép, ilyen a világ északon –, és otthon ők csak fekszenek a kunyhóban, üresen, szomorúan. És akkor hajnalban… valami zaj hallatszik. Egyszer csak beront Pualu, csuromvizesen, mert leugrott a hajóról, és hazaúszott. Hát nem gyönyörű?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
