KÖNYVMELLÉKLET - kritika

Kispoklok

Szaniszló Judit: A másik ember

Könyv

A tárcanovella-gyűjtemény címe többféle asszociációt felkínál. Rímel rögtön Sartre híres mondatára, amely szerint „A pokol a többi ember”, de arra is utalhat, hogy a beszélő önmagának valamiféle változásáról, fejlődéséről akar hírt adni.

És az is benne van, hogy figyelnünk kell egymásra, sosem vagyunk egyedül. A kötet írásait és a szerző fotóit megismerve mind a három értelmezés igazsága megmutatkozik.

Nem derűs ez a világ. De vicces. Szomorú, de nem tragikus. Az írások nem grandiózusak, nem bravúroskodók. A szociodrámák nem jóemberkedők, de nem is kegyetlenül őszinték. Ha egy pillanatra élesebbé válik a szöveg, a megfigyelést rögtön magára is vonatkoztatja. Saját magát is szurkálja hegyes tűivel.

Szaniszló Judit jól megformált szövegeket ír, amelyek nem válnak irodalmiaskodóvá. Például Mándyt talán csak az veszi észre, aki Mándy-rajongó. De anélkül is bőven érthető az adott novella, hogy detektálnánk a mester amúgy evidens jelenlétét.

A szerző (és vele együtt alteregója, J.) nem szereti a hurráoptimizmust. Mindig rosszat vár. Apróságokról ír. Pontosabban: apróságoknak tűnő témákról. Ahogy ő mondja: „Csak mondhassam el végül.” (J. vérzik) Merthogy üzenni kell, nem lehet üzenetek nélkül élni. „Üzenetek nélkül felvágatlan füzet, olvasatlan könyv, tanúk nélküli lehajtatlan ágytakaró az élet.”

Ismerős ez a világ, a mindennapjaink rekvizitumai, díszletei sorra megjelennek. Aldi, Tesco, Jófogás.hu, Városliget, Baross utcai lottózó, lakógyűlések, Zoom-meetingek, csetszobák, különféle számú járatok. És a szokásos köreink: túlélni egy válást, összejönni egy házas emberrel, pszichológusnak SMS-t írni, MRI-vizsgálatokra és vonatcsatlakozásra várni, hajléktalanokat elkerülni, pénzt adni a hamisan hegedülő koldus zenésznek. Aztán ott vannak az olyan pillanatok is, amikor a moziban nem értjük, min is nevet a mellettünk ülő. Jó magunkra ismerni, rémisztő és röhejes egyszerre.

A kötetben szereplő fotók alapján az is egyértelművé válik, hogy Szaniszló Judit a legprofibb amatőr fotós. Mindegyik felvételén van valami titok. Minek élünk, ha így élünk, kérdezi néha.

A tárcák, bármennyire is a másik emberről szólnak, végül önvallomássá állnak össze. Sőt: szelfivé. De egy olyanná, mint amikor tükröződő kirakatban észrevesszük a fotós alakját.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Nagyon balos polgármestert választhat New York, ez pedig az egész Demokrata Pártot átalakíthatja

Zohran Mamdani magát demokratikus szocialistának vallva verte meg simán a demokrata pártelit által támogatott ellenfelét az előválasztáson. Bár New York egész más, mint az Egyesült Államok többi része, az identitáskeresésben lévő demokratáknak minta is lehet a 33 éves muszlim politikus, akiben Donald Trump már most megtalálta az új főellenségét.

Gombaszezon

François Ozon új filmjében Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t. Kritika.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.