Magyar Narancs: Északnak ajánlottad a könyved. Emberként és biológusként mit jelent számodra Észak?
Inkeri Markkula: Lelki otthont, szeretetet, menedéket. A sarkvidéki, zord tájakban van valami rendkívül megnyugtató. Lenyűgöző, ahogy a fényviszonyok szélsőséges módon váltakoznak a téli sötétség és a nyári fehér éjszakák között. Rövid, de intenzív a nyár, és igazi a tél. Nagyon szeretem a havat és a fagyot. Dél-Finnországban, ahol élek, már ritkán vannak igazi telek. A szüleim hároméves koromban vittek el először Lappföldre. Erről az útról kedves emlékem egy fénykép: egy fehér hegy előtt állok, hónom alatt egy babával. Azt hiszem, abban a pillanatban szerettem meg Északot. Húszévesen költöztem először Lappföldre, és azóta sokszor cseréltem a Délt Északra és viszont. Biológusként sokféle élőhely, állat és növény érdekel, de Észak valamiért ebben is különleges. Az állatok és növények alkalmazkodása a hideg és mostoha körülményekhez tiszteletet ébreszt bennem. Kutatóként sajnos azt is élesebben látom, hogy a sarkvidéki területek milyen nagy veszélyben vannak, hogy ez az egyedülálló környezet lassan eltűnik. A gleccserek, a tengeri jég és a permafroszt olvadása, a hideghez alkalmazkodott fajok visszaszorulása komoly szomorúsággal és szorongással tölt el.
MN: Kutatóként számos északi területen jártál és éltél, Izlandon, a Spitzbergákon, Grönlandon és Lappföldön, és a permafroszt területeit kutattad. Ez a szóban forgó könyved egyik központi témája is. Milyen személyes élmények inspiráltak a regény megírására?
IM: Például a beszélgetések őslakos népek képviselőivel Québecben és Utsjokiban, azok a napok, amelyeket a permafroszt lápjait járva töltöttem, anyagot gyűjtve a disszertációmhoz. Akkoriban különösen erős szorongást éreztem, minden éjszaka hajnali háromkor felébredtem, és a permafroszt olvadásán töprengtem. Gleccseren először Izlandon jártam, cserediákként. Akkor találtam egy hasadékot a gleccseren, amelynek fala egy festményre emlékeztetett. Diákcsere révén jutottam el egy grönlandi kis faluba is, ahol a gleccserfalak kék színe egészen elvarázsolt. Grönlandon egyszer hóviharba rekedtünk, ami a regényben is megjelenik. Úgy fújt a szél, hogy négykézláb másztunk a hóban a falu főutcáján, hogy előrehaladjunk. A Spitzbergákon is végeztem kutatásokat, ahol jegesmedvéket, fehér bálnákat és sarki rókákat láttam, illetve az éghajlatváltozás korai jeleit is észleltem.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
