KÖNYVMELLÉKLET

„Hónom alatt egy babával”

Inkeri Markkula író, biológus

Könyv

Első magyarul megjelent regénye, A soha fel nem engedő föld egy szerelmi történet apropóján vezet a nyugalom, a titokzatosság tájaira. A szépen építkező szöveg költői vallomás a természethez. A szerző és fordítója beszélgetnek közös szenvedélyükről, Északról, megmozgató emlékképekről az írásról magáról is.

Magyar Narancs: Északnak ajánlottad a könyved. Emberként és biológusként mit jelent számodra Észak?

Inkeri Markkula: Lelki otthont, szeretetet, menedéket. A sarkvidéki, zord tájakban van valami rendkívül megnyugtató. Lenyűgöző, ahogy a fényviszonyok szélsőséges módon váltakoznak a téli sötétség és a nyári fehér éjszakák között. Rövid, de intenzív a nyár, és igazi a tél. Nagyon szeretem a havat és a fagyot. Dél-Finnországban, ahol élek, már ritkán vannak igazi telek. A szüleim hároméves koromban vittek el először Lappföldre. Erről az útról kedves emlékem egy fénykép: egy fehér hegy előtt állok, hónom alatt egy babával. Azt hiszem, abban a pillanatban szerettem meg Északot. Húsz­évesen költöztem először Lappföldre, és azóta sokszor cseréltem a Délt Északra és viszont. Biológusként sokféle élőhely, állat és növény érdekel, de Észak valamiért ebben is különleges. Az állatok és növények alkalmazkodása a hideg és mostoha körülményekhez tiszteletet ébreszt bennem. Kutatóként sajnos azt is élesebben látom, hogy a sarkvidéki területek milyen nagy veszélyben vannak, hogy ez az egyedülálló környezet lassan eltűnik. A gleccserek, a tengeri jég és a permafroszt olvadása, a hideghez alkalmazkodott fajok visszaszorulása komoly szomorúsággal és szorongással tölt el.

MN: Kutatóként számos északi területen jártál és éltél, Izlandon, a Spitzbergákon, Grönlandon és Lappföldön, és a permafroszt területeit kutattad. Ez a szóban forgó könyved egyik központi témája is. Milyen személyes élmények inspiráltak a regény megírására?

IM: Például a beszélgetések őslakos népek képviselőivel Québecben és Utsjokiban, azok a napok, amelyeket a permafroszt lápjait járva töltöttem, anyagot gyűjtve a disszertációmhoz. Akkoriban különösen erős szorongást éreztem, minden éjszaka hajnali háromkor felébredtem, és a permafroszt olvadásán töprengtem. Gleccseren először Izlandon jártam, csere­diák­ként. Akkor találtam egy hasadékot a gleccseren, amelynek fala egy festményre emlékeztetett. Diákcsere révén jutottam el egy grönlandi kis faluba is, ahol a gleccserfalak kék színe egészen elvarázsolt. Grönlandon egyszer hóviharba rekedtünk, ami a regényben is megjelenik. Úgy fújt a szél, hogy négykézláb másztunk a hóban a falu főutcáján, hogy előrehaladjunk. A Spitzbergákon is végeztem kutatásokat, ahol jegesmedvéket, fehér bálnákat és sarki rókákat láttam, illetve az éghajlatváltozás korai jeleit is észleltem.

  

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.

Ilyen tényleg nincs Európában

„És jelentem, hogy szeptember elsején be lehet menni a bankba és föl lehet venni a 3 százalékos otthonteremtési hitelt, családi állapottól, lakhelytől függetlenül, és a legfiatalabbak is tulajdonosok lesznek a saját otthonukban. Én nem tudom, hogy ez lelkesítő cél-e bárkinek, de azt biztosan mondhatom, hogy sehol Európában olyan nincs, hogy te barátom, eléred a 18 éves kort, és ha úgy döntesz, hogy saját otthonban akarsz lakni, akkor az lehetséges.”