Könyv

Aki valaha járt Berlinben, átérezhette a középpont hiányát, azt, hogy ez a város valójában szinte átláthatatlanul sok enklávéból áll, melyek között a teret üres vagy éppen lepattant ipari épületekkel teleszórt zónák, vasúti sínek, föld feletti U- és S-bahn-járatok, váratlanul előbukkanó kiskertzárványok szabdalják szét, s hogy ez a szakadozott városszövet mindig képes új és új meglepetést okozni. "Berlin az ellentmondásos történelem, ellentmondásos mértékek, formák és terek lelkesítő montázsa"- mondta Daniel Libeskind, az 1999-ben megépült berlini Zsidó Múzeum építésze. Olyan város, amelyben minduntalan felfeslik a történelem szövete, s láthatóvá válnak azok a különböző szerepek, melyeket a város időről időre betöltött. Ahogy Kerékgyártó Béla, a kötet szerkesztője írja, a brandenburgi tartományi központ kiemelkedése az 1700-as években kezdődött; kezdetben Poroszország fővárosa, a birodalom egyesítése után német császári központ, a XX. század elején modern világváros, Hitler vízióiban és építészeti elképzeléseiben világfőváros volt, a II. világháború után pedig egészen a fal 1989-es ledöntéséig a kettéosztott város abszurd szerepét töltötte be.

Negyvenkét évvel ezelőtt San Francisco hatalmas, zenés elmegyógyintézetként üzemelt, ezért aki néhány napra megszakította az LSD-utazást, két lehetőség közül választhatott: lelép a városból, vagy világra szóló karriert csinál. Jann S. Wenner az utóbbi mellett döntött, bár nehezen hinném, hogy amikor megjelentette az első Rolling Stone Magazine-t, létezett volna üzleti terve, marketingstratégiája vagy bármi egyebe a lelkesedésen kívül. Ellenben jókor volt jó helyen, ami általában elég ahhoz, hogy sajtó- vagy bármilyen történelmet írjon a szerencsés kiválasztott.

c. bűnregényében a gyilkolászás (melynek már módszere is eredeti: halálra fagyasztás a síliften!) mozgatórugója a távoli múltban gyökerez, de ezen nem vagyunk meglepve, hisz annyi klasszikus krimiben van ez így - az évtizedek múltán vett bosszú az elrontott életért mint motívum és motiváció. Nem hőkölünk vissza az incesztuson sem, ha egy jó gyomrú szerző igazán erős indítékot keres, a családon belüli szerelem úgyszólván kézenfekvő. Hát még Freud hazájában! Már az se lenne kis dolog, ha Haas nem tenne mást, mint összehoz e paraméterekkel egy épkézláb sztorit. De a Halottak feltámadása nem csak ezért remek olvasmány. D. Harangozó Aranka

A brit televízióban 1987 óta fut (rendszertelenül) a Morse felügyelő sorozat, amelyben a krimit az "ibuszos" filmmel egyesítő, világszerte elterjedt zsáner egyik úttörőjét tisztelhetjük (a Midsomer gyilkosságok, a szicíliai Montalbano vagy a velencei Brunetti felügyelő - mind későbbiek).

"Az ég egyik csücskében halvány kis hold függött, mint ujjlenyomat az ablaküvegen." Nos, az ilyen hasonlatok miatt olvassuk szívesen a Chandler (és persze Hemingway) iskolájába járt úgynevezett hardboiled szerzők bűnregényeit. Persze - és ebben szintén Chandler Marlowe-jának utóda - tömény macsó-baromságokat is kapunk az egyes szám első személyű elbeszélőtől, Lew Archertól, Macdonald állandó magándekásától.

A magyar cím egy kicsit szépít, az eredetiben ugyanis Jack Nicholson mint "a nagy csábító" szerepel, és Douglas biográfiája is elsősorban a színész lepedőakrobataként elért teljesítményével foglalkozik. E tárgyban számos fontos, bár többnyire más Nicholson-biográfusoktól származó információval szolgál a szerző, például megtudhatjuk, hogy 1955 környékén az akkoriban épp a Metro-Goldwyn-Mayer postázójában dolgozó pályakezdő egy csajozási kísérlet alkalmával "elsült a nadrágjába".

Száz éve, 1909-ben nyílt meg a magyar irodalom kultuszának szentelt Petőfi Ház. Az évforduló ürügyén az utódintézmény vezetőjét az irodalmi múzeum sajátos jellegéről, lehetőségeiről, közeli terveiről kérdeztük. A Radnóti-évtől Benedek Elekig és tovább.

A "gyerek" 14, amikor világgá megy - nevelődési regénybe illő korban vág hát neki a vadnyugatnak (a pontos idő 1847), de sem az út, sem az úton szembejövő emberanyag nem nevel. Mindkettő mással van elfoglalva: az út az úttal, az azon közlekedők pedig - Mexikóba átránduló szabadcsapatok és indiánt üldöző skalpvadászok, törvényesek és törvényen kívüliek - a nyereségvágyból elkövetett előrehaladással. Hosszú vándorlása során a gyerekre véren és mocskon túl semmi sem tapad, még csak arcot, nevet sem kap a szűnni nem akaró tűzkeresztségben. Tűrhetetlen állapot ez, különösen egy főhős számára,

Ilyen sem volt még, hogy magyar költő évtizedek (negyven év) múltán elővegye egykori verskötetét, és annak minden egyes darabját kommentálja; mégpedig úgy, hogy a hajdani költeményekhez új keletű verspárokat asszociál: régi és új kompozíció szembefordításából alkot még újabbat. Márpedig szó szerint ez történt meg Tandori Dezső legutóbbi verseskönyvében. A valaha becsukott mű újra kinyílt, majd ismét bezárult. Bal felől az 1968-as Töredék Hamletnek című kötet versei sorakoznak megannyi költői kérdésként, jobb felől pedig a 2008-ban aktuális válaszok olvashatók. Az ómega s az alfa - mondhatnánk, idézve az egyik vers címét.

"Tényleg giccses locsi-fecsi a női irodalom? Okoskodó nők és kékharisnyák írják? Lektűr? Lányregény? Konyhatündérek csapongó ömlengése? Leszbikusok félrebeszélése? Unatkozó, macsó szeretőre vágyakozó, házasságtörő feleségek csupán terápiás hasznot hajtó, magánjellegű irományai?" Voltak bizonyos aggályaim, mikor az új irodalomtörténeti beszélgetéssorozat, a Rózsaszín szemüveg beharangozójában e sorokat olvastam. A kétségkívül parodisztikus hang, gondolom, a feltételezett közvélekedést karikírozná, de fölélő a célnak: ma már nincs az a hímsovén félhülye, aki első nekifutásra így jellemezné a női irodalmat. Ugyanakkor nehezen lehetne eltagadni, hogy a kérdéskörben bőven van még mit megtárgyalni. Az első alkalom után pedig egyértelmű, hogy a három kritikus beszélgetése nem a sértett pinabú jegyében fogant. Az értelmes és nyitott véleménycseréhez az is hozzájárult, hogy láthatólag nem a női szerzők kanonizációs problémáira, a maszkulin irodalom kirekesztő technikáira fókuszálnak, hanem az úgynevezett női írás első blikkre nem létezőnek tűnő magyar hagyományát próbálják felderíteni. Fontos momentum, hogy Kiss Noémi, Menyhért Anna és Radics Viktória nemcsak ismert elemzők, hanem gyakorló szépírók is. Tehát mikor előképeket, követhető vagy elvetendő példákat keresnek, személyes tapasztalatokból indulhatnak ki, és ha hiányt érzékelnek, az saját veszteségük is. Jó ötlet a meghívott vendég (persze mindig férfi) - az első esten legalábbis Térey János remekül beleillett a képbe. Urfi Péter

Amikor megtelefonálták a hírt, hogy meghalt - hétfőn éjjel, fellépésről hazatérve lefeküdt, de kedden már nem ébredt fel, megállt a szíve -, szomorúságot és szégyent éreztem. Persze a sajnálat az első, meg a düh, hogy ez nem lehet igaz. De mindig igaz. A szomorúságban osztozom feleségével, gyerekeivel, barátaival is, a szégyen csak az enyém. Bele kell gondolnom, hogy milyen régóta mennyire kevéssé követtem nyomon, amit csinált, pedig nagyra értékeltem a - mit is... Leginkább azt, ahogyan zenélt. Szőnyei Tamás

1. Thomas Pynchon: Súlyszivárvány (Magvető, 2009. Fordította: Széky János) 125 pont 2. Péterfy Gergely: Halál Budán (Kalligram, 2008) 116 pont 3. Balázs Attila: Kinek Észak, kinek Dél (Palatinus, 2008) 110 pont 4. Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent (Magvető, 2008) 70 pont 5-6. Cormac McCarthy: Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen (Magvető, 2009.

"Magyar szöveg: Parti Nagy Lajos" - országszerte vagy tíz előadás színlapján olvasható ez az információ. Ezt látván a nézők többnyire tudni vélik, mire számíthatnak, mármint a flott és épkézláb mondatokon felül. Aztán olykor mégsem azt kapják, mert kaptafa nincsen - költő van.