Póni és farok

Florian Illies: 1913 – Az évszázad nyara

Valamikor réges-rég, egy messzi-messzi galaxisban még mindig 1913-at írnak: ezt a réges-régi, talán igaz se volt évet veszi szemügyre és kivonatolja a művészettörténész szemével, de az intim részletekre – a neuraszténiás panaszokra, a budoárok jövés-menésére, az állami és ágyastársi fegyverkezésekre – sem érzéketlenül az újságíróként és műkereskedőként is aktív szerző.

Ha rajta múlna, 1913-nál akár meg is állhatna a történelem: noha a következő évben elkezdődött valami háborúsdi, de ahonnan Illies szemléli a dolgokat, ez csupán a beláthatatlan jövő, tehát szóra sem érdemes. Érdemes viszont, akár számos bekezdésre is, a kor megannyi híressége: Illies könyvének egyik könnyen leszűrhető tanulsága, hogy a hírességek – legyenek írók, költők, festők, mázolók, zeneszerzők, jövendő diktátorok és jelen idejű múzsák vagy ezek kombinációi –, mielőtt nagyon híressé váltak, és az emberiség javára vagy kárára követtek el mindenfélét, egyáltalán nem voltak híresek. Így aztán ez az 1913 kultúrtörténetéből és anekdotakincséből szemezgető válogatás egy majdani hírességgel, az ez idő tájt még csak siheder Louis Armstrong revolverrel elkövetett újévi csínyével kezdődik.

Valahogy el kell kezdeni az évet, s a revolverrel lődöző kamasz nagy találkozása a trombitával mégiscsak felemelőbb, mint Kafka sorozatos nyavalyáinak és az ellopott Mona Lisa meg nem kerülésének története. Nyugalom, jönnek ők is hamar, Kafka lelkének rezdüléseiről és az ellopott festmény utáni hajsza állásáról gyakori tájékoztatást kapunk, de korántsem ők az egyetlen visszatérő szereplői ennek a (kultúr)kincses kalendáriumnak. Bécsben ekkoriban sok ember élt, s ha nem is mindenki, de azért elég sokan közülük komoly átmenő forgalmat bonyolítanak a könyv oldalain. Sztálin például már az év elején megérkezik, kora 34 év, útlevele hamis, és sétálni ugyanarra sétál, mint az akadémikus művészpályától épp eltanácsolt Hitler, aki akvarellek pingálásába öli bánatát. Freudnak viszont sehová sem kell megérkeznie, hisz helyben van, a Berggasse 19.-ben, egy csomó felettes én és jól táplált tabu társaságában.

Berlin, Párizs, München és Bécs híres és majdan híres lakói sorban jelentkeznek, de Kafka például Prágában szenved, s csak írja és írja leveleit a „kissé csontos és nagydarab” Felice Bauernek. A Mona Lisát továbbra sem találják, Rilke viszont nagyon is szem előtt van: Kafka mellett a másik nagy gyengélkedője ő ennek a neuraszténiában gazdag évnek.

Sztálin időközben, ahogy jött, úgy megy is, egyelőre még nem sok vizet zavar, nem úgy, mint dr. Freud, aki tanaival izgalomban tartja a művelt népeket, de megszolgálja sorozatos említését a Freud irodalmi hasonmásaként emlegetett – szintén orvos – dr. Schnitzler is. A műfajilag kötelező, tréfás anekdotahalomból szintén a két doktor kerül ki győztesen: „Amikor 1913-ban egy gyáros vérző fiát bevitték dr. Schnitzler rendelőjébe, mert egy póni leharapta a péniszét, a doktor így rendelkezett: A beteget sürgősen vigyék be a baleseti klinikára, a pónit meg – lehetőleg – Freud professzorhoz!” A póni további sorsa ismeretlen, a doktoroké ellenben jól dokumentált. De haladjunk tovább: a hosszú távú szerelmi huzavonákban Alma Mahler (Bécs legjobb nője) és Kokoschka (Bécs legcsúnyább festője) kettőse viszi a prímet, s míg ők huzakodnak, a Mona Lisát nem találják, Kafka levelet ír, Rilke szenved.

A szerző megengedő iróniával, a nagyoknak kijáró enyhe tiszteletlenséggel tárgyalja a híres életek 1913-ra eső epizódjait. Apróságok és nagyon nagy dolgok kerülnek egymás mellé kellemes tarkabarkaságban: egy nátha lefolyása és egy nagy mű születése, egy sétapálca leírása és egy híres izmus kialakulása megfér egymás mellett. Ferenczi Sándor ritka magyarként és Freud követőjeként tűnik fel a forgatagban,
James Joyce és Kafka pedig egyszerre, noha egymástól függetlenül, tartózkodik Triesztben. A szerző több ilyen „akár találkozhattak is volna” gondolatfutamot is megenged magának, és látványosan vonzódik a kissé erőltetett, mai párhuzamokhoz. Megtudhatjuk, mi volt a kor ifjúságának Woodstockja, és azt is, hogy mi köze Rudolf Steinernek a start-upokhoz.

Brecht kamasz még és szúr a háta, Thomas Mann nem kamasz már, és egy szőnyegkereskedő miatt érez szúrásokat. Csúszik is A varázshegy megírása. Kafka pedig, nos, Kafka szenved. És Rilke is nyugtalan. A végére viszont csak megkerül a Mona Lisa, a sok kis részlet, korfestő epizód pedig szerencsére egyáltalán nem áll össze valami nagy és tanulságos egésszé.

1913 + 1913

Illies könyvével egy időben jelent meg Hajdú Farkas-Zoltán Békebeli 1913 című könyve – izgalmas egybeesés, gondoltuk gyanútlanul, míg bele nem lapoztunk Hajdú magyar vonatkozásokat is ígérő gyűjtésébe. A szép kivitelű könyvben valóban sok kis színes hazai kultúrtörténeti érdekesség található, ám ezek élvezeti értékét jelentős mértékben csökkenti, hogy minden más Illies könyvéből lett átemelve. Illies Sztálinról: „Január első napjaiban, egész pontosan nem tudjuk, mikor, a bécsi Északi Pályaudvarra egy kissé elhanyagolt külsejű, harmincnégy éves orosz érkezik a krakkói gyorssal.” Ugyanez Hajdúnál: „Január első napjaiban egy elhanyagolt külsejű, harmincéves orosz száll le a krakkói vonatról a bécsi Északi Pályaudvaron.” És így tovább, hosszan sorolhatnánk. Rochlitz András, az Illies-könyvet megjelentető Park Kiadó ügyvezetője szerint nem megtervezett plágiumról van szó, mint inkább a Hajdú könyvét kiadó Bookart hozzá nem értéséről. „Nyilván azt feltételezték, hogy ez így lazán megoldható. Tetszett az eredeti könyv, hát bővítsük ki magyar vonatkozásokkal! Ami egyébként jó ötlet, ha nem onnan indul, hogy az eredetit gyakorlatilag teljes mértékben bemásolják. A könyvükben még említik is, hogy így jártak el.” Hajdú Áron, a Bookart ügyvezetője szerint 30 százalék körül van, ami a két könyvben egyforma. „A könyv első kiadását a Park Kiadó kérésére minden további nélkül visszavontuk a piacról. Hamarosan jelentkezünk a javított, második kiadással. Abban már nem lesznek hasonlóságok” – ígéri.