KÖNYVMELLÉKLET

Kisebbségi problémák

Könyv

Minimum tizenegyes! - A Magyar Narancs irodalmi sikerlistája – magyar irodalom

1. Péterfy Gergely: Kitömött barbár (Kalligram, 2014)                                                  118 pont

2. Dragomán György: Máglya (Magvető, 2014)                                                            105 pont

3. Térey János: Átkelés Budapesten (Libri, 2014)                                                        61 pont

4. Kertész Imre: A végső kocsma (Magvető, 2014)                                                      58 pont

5. Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene (Magvető, 2014)                                                    55 pont

6. Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal. A Márk-változat

(Magvető, 2014)                                                                                                        54 pont

7. Jichak Katzenelson: Ének a kiirtott zsidó népről / Halasi Zoltán: Út az üres éghez

(Kalligram, 2014)                                                                                                      44 pont

8. Kovács András Ferenc: York napsütése zengő tombolás (Magvető, 2014)                 37 pont

9. Szijj Ferenc: Agyag és kátrány (Magvető, 2014)                                                       35 pont

10–11. Aczél Géza: (szino)líra. torzószótár. Á–Ál (Libri, 2014)                                      31 pont

Nemes Z. Márió: A hercegprímás elsírja magát (Magvető, 2014)                                    31 pont

 

A lista összeállításában szavazataikkal részt vettek: Ambrus Judit, Bárány Tibor, Báthori Csaba, Bazsányi Sándor, Bedecs László, Benedek Anna, Bojtár Endre, Csáki Márton, Fehér Renátó, Gács Anna, Harmath Artemisz, Jánossy Lajos, Jenei László, Kabai Lóránt, Kálmán C. György, Kiss Noémi, Krusovszky Dénes, Lapis József, László Ferenc, Lengyel Imre Zsolt, Faragó Kornélia, Margócsy István, Németh Zoltán, Selyem Zsuzsa, Szűcs Teri, Tarján Tamás, Vári György.

A szavazóknak minden alkalommal a közelmúltban (ez esetben az idei könyvhéten, illetve azóta) magyarul megjelent négy szépirodalmi vagy azzal határos műfajú kötetet kell megnevezniük és sorrendbe állítaniuk; az első 15, a második 10, a harmadik 6, a negyedik pedig 3 pontot kapott.

 

Feketén kezdődik, feketén végződik, a közepén meg fényes – mi az?

Az idei három magyar irodalmi lista.

A tavaszi forduló nyertesének, Kun Árpád Boldog Északjának főszereplője, Aimé Billion ugyanúgy fekete-afrikai, mint a mostani első helyezett Péterfy Gergely regényének egyik, ha nem is egészen egyetlen címszereplője, Angelo Soliman, Kazinczy Ferenc barátja. (A második lista élén Závada Pál Természetes ­fénye végzett.) Csakhogy amíg Kun figurája beilleszkedik új környezetébe, a XVIII. századi Bécsben élt, majd halála után egyszerűen kitömött Angelo Solimanról ezt nehéz lenne állítani. Keresztesi József írta a Literán Péterfy regényéről: „A Kitömött barbár okos, gazdag szövésű, elevenbe vágó és nagyszerűen megírt regény, melegen ajánlott olvasmány hazánk tanuló ifjúsága számára.” A nagyon magasan induló könyv első harmada táján az olvasó kicsit elbizonytalanodik abban a kérdésben, hogy mire is megy ki a játék, de a Kazinczy feleségével, Török Sophie-val remek stílusban elmondatott regény erényei bőven feledtetik a feledhetőbb oldalakat.

Dragomán György új könyvét, a Péterfyéhez hasonlóan titokregénynek is nevezhető Máglyát nem kell ajánlani: elég jó ajánlólevél A fehér király, amely az újabb magyar irodalom legnagyobb világsikere. Nagyon vártuk a következő Dragomán-regényt – a folytatást? A Máglya folytatás is, és nem is. Mindkét könyv történetét gyermek elbeszélő mondja el, de az új regény főszereplője egy szülők nélkül maradt, nagyanyja által nevelt lány, aki néhány fontos évvel idősebb is A fehér király Dzsátájánál (neki az apját hurcolták el), illetve a környező világ is merőben új: ott diktatúra volt, itt diktatúra után vagyunk. Az előző regény elbeszélése – és ez remekül ellenpontozta világának egyhangúságát – sodróbb, hosszú mondatai áradóbbak, a képei levegősebbek, mint amilyennek a rövidebb, jelen idejű mondatok kis lélegzetvételeivel a feszültséget minden bekezdésben újrateremtő új könyv mutatkozik.

A harmadik helyezett könyv is a narratív műfaj képviselője, de a szabad versben írt novellákat tartalmazó Átkelés Budapesten szerzője alapvetően lírikus: érdekes figyelni, ahogy az elbeszélő-költő Térey – szinte kötetről kötetre – előbb a rímről, majd a jambusról, végül a korfestő zsurnaliszta közhelyekről is lemondva alakítja prózastílusát. A visszatérő szereplők, más Térey-írásokból is ismerős helyszínek, hangulatok révén az eredetileg az Élet és Irodalom Tárcatárába írni kezdett novellák befelé is, kifelé is több irányba nyitott, szellős, de nem huzatos szerkezetet képeznek.

Van abban valami meglepő, hogy az egyetlen magyar Nobel-díjas író utolsónak beharangozott, ráadásul nem is rossz kötete a középmezőnyben végzett. Márpedig úgy tűnik, Kertész lelkes híveinek most nem akadtak sznob szövetségesei. A kritikák általában polemizálnak a könyvvel, pedig szépirodalommal vitatkozni egy kicsit olyan, mint füttyszóban kételkedni. Kertész – és erre ÉS-beli kritikájában Angyalosi Gergely utal is – a Gályanapló műfaját újította meg: elbújik a szépirodalom mögé, és a műfaj sáncai mögül eregeti fel sokszor tényleg nem szépirodalmi, de helyenként még csak nem is szép bölcsességeit, fájdalmas lövedékeit – úgyszólván bárkire és bármire. Majdnem mindenkiről van ugyanis egy zokszava, de a lényeg, hogy a tollán, vagyis sokat emlegetett laptopja képernyőjén mindenkiből ­figura lesz. Önmagát, vagy inkább „önmagát”, ezt a hol „elkényeztetett luxus-emigránsnak”, hol „holokausztbohócnak” nevezett alakot sem kíméli. Amikor például leírja, hogy sose szerette a barátját, Ligeti Györgyöt, az már szinte fáj. Máskor az olvasó nem tudja, hogy inkább a szájnak a „valahogyan előbbre került” felső ajak következtében elvesztett érzékisége vagy az ugyanabban a mondatban elővezetett – és mellesleg „Madeirán, e szubtrópusi paradicsomban” kialakult – „súlyos, kelet-európai takony-nátha” miatt röhögjön-e együtt az íróval. A naplószerű részek Márai sokszor igazságtalan, hiú, önismétlő, de nem minden irodalmi érték nélkül való öregkori feljegyzéseit, illetve helyenként a Budát író Ottlikról író Ottlikot idézik. Az Első nekirugaszkodás alcímet viselő második rész hol anekdotikus, hol koanszerű etűdjeiben ezzel szemben a megnevezetlen írót mintha olyan tejüvegen át látnánk, amelynek opálossága a gyengeségeket láthatatlanná teszi, míg az erényeket kidomborítja. (Kertész könyvéről lásd még Bán Zoltán András kritikáját: Önmaga csődtömeggondnoka, Magyar Narancs, 2014. szeptember 4.)

Újabban alig van magyar irodalmi lista szegénységábrázolás nélkül. Ami bő egy éve Borbély Szilárd Nincstelenekje, legutóbb pedig Szilasi Lászlótól A harmadik híd című, szegedi hajléktalanok körében játszódó könyv volt, az most Kiss Tibor Noé második, Aludnod kellene című, bátran regénynek nevezhető novellafüzére. Bár a szerző első könyve, az Inkognitó négy éve a Narancsban is elég jó kritikát kapott (lásd: „A nő az ösztöneimben”, Magyar Narancs, 2010. augusztus 5.), kicsit megszenvedte a témáját: a transzneműség szenzációja többnyire elfedte a könyv egyéb érdemeit. Az Aludnod kellene összesen hét fejezete világvégi, faluszélen túli környezetben játszódik, és bár van benne féllábú, tolókocsis és üvegszemű ember, sőt öngyilkos és egy álmában a földhöz fagyó szereplő is, mégsem arról van szó, hogy a regény másodosztályú freak show-val borzolná az arra fogékony idegeket. Az egyes fejezetek főszereplői máshol mellékszereplők lesznek, sőt egyik-másik mellékszereplőről kiderül, hogy főszereplő, illetve a könyv egy egészen krimiszerű rejtélyt is tartogat a végére. Egy céllövöldei jelenet tömör leírása pedig a szerző komoly feszültségteremtő képességeiről tanúskodik – mert egyébként a novellák sem kimódolt fordulatokkal, sem oda nem illő stílusbravúrokkal nem keresik az olvasó kegyeit. Ha valami kilóg a „Telep” és az „intézet” sivár világából, az inkább egy-két iskolás fordulat: „élettelen csend honolt a szomszédban” vagy „a sötétség fokozatosan ereszkedett alá”. De ezzel együtt is valahogy minden egyes mondat ugyanarról a világról szól, amelyben az intézet lakóit kivéve mindenkit név szerint ismerünk, de senkinek nem tudjuk a korát, és nem látjuk az arcát, mert úgyis mindegy.

Esterházy Péter második Egyszerű történet…-e, a Márk-változat listánk hatodik helyé­re futott be. A tavalyi Kardozós változattal most már két, meglehetősen különböző kötet jelent meg a sorozatból, csodálkoznék, ha a harmadik (jövőre?) nem ismét valami egészen más lenne. A könyvet a Narancsban Lengyel Imre Zsolt szemlézte (Egy a szavak közül, Magyar Narancs, 2014. augusztus 7.), akit kevésbé győzött meg, mint tavaly a Kardozós, amelyről azt írta a Műútban, hogy a Harmonia cælestis óta eltelt „bő évtized művei közül mintha ez jutna legmesszebb, és főleg ez lenne a legszebb, legszórakoztatóbb és legkompaktabb”. A Márkot vázlatosnak ítélő Lengyellel ellentétben a Holmiban Radnóti Sándor a könyvről részletes, elismerő kritikát közölt: a recenzió elején egy hosszú bekezdésben foglalja össze a cselekményt, majd azt mondja, hogy „aki csak a fenti összefoglalót olvassa, még szinte semmilyen benyomást nem szerezhet e könyv természetéről”. A kitelepített család gyerme­kének vallásossá nevelődéséről szóló Márk-változatot Radnóti mélységesen tragikusnak nevezi, bár azt írja, „a mondatok, szavak érzéki gazdagsága” felett érzett öröm „itt sem ­hiányzik”.

A hetedik helyen különös könyv végzett, amelyről reméltem, hogy nem kerüli majd el szavazóink figyelmét pusztán azért, mert egy része fordítás. Halasi Zoltán Jichak Katzenelsonnak a varsói gettóban átélt éveket megörökítő versciklusát fordította magyarra, és írta körbe saját szövegeivel. Halasi szerint ezek a jiddis nyelvű versek szétfeszítik a költészet kereteit, pedig inkább arról lehet szó, hogy ki se töltik. Sokkal inkább dokumentum ez a tizenöt „poéma”, mint hagyományos líra, de hát agyrém is lenne elvárni, hogy a népirtás szemtanúja, majd hamarosan maga is áldozata csengő rímekben… nem is folytatom. Előszavában Halasi az európai középkort a holo­kauszt kontinentális talapzatának nevezi. Ezzel azonban megkérdőjelezi saját munkájának alapjait is, hiszen ha az európai kultúra semmi más, csak a holokauszt előzménye, akkor egész egyszerűen tényleg nincs miről és kinek beszélni. (És bizonyos értelemben valóban nincs, de beszélni akkor is kell – az európai kultúrának biztos van egy ilyen autisztikus vagy hiperaktív nézete is.) A Halasi által teremtett dokumentumok a lengyelországi zsidó közoktatásról, a térség évszázados fazsinagógáiról, a gettó gazdasági viszonyairól jobbak, mint Katzenelson versei, de hát azoknak nem is kell jónak lenniük, már az is elég baj, hogy egyáltalán lehetségesek.

Listánkat négy egészen különböző verseskötet zárja. Kovács András Ferenc York napsütése zengő tombolás című könyve is megkapta a maga elutasító kritikáját, mégpedig Svébis Bencétől a Népszabadságban. De Svébis alighanem téved, amikor azt mondja, Kovács „allúziókkal, parafrázisokkal és reminiszcenciákkal” teli verseit csak akkor élvezheti az olvasó, ha legalább annyit tud, mint maga a költő. Ezek a versek ugyanis egyszerűen élvezetesek. „Csak én írok, versemnek hőse: semmi / Vak űrnek voltál viselőse, Emmi” – e sorok például nem követelik meg Babits ismeretét, igaz, az nem is árt nekik. Ugyanígy az sem biztos, hogy épp egy jórészt színházi tematikájú kötettel kapcsolatban ésszerű felróni a költőnek a maszkok iránti vonzalmát, annál is kevésbé, mert ez a félig-meddig színházi könyv szinte hemzseg az életrajzi elemektől. (Elég itt az Északi színház című versre utalni, amelyben az Ophéliát Harag György rendezésében alakító színésznő konkrétan a lírai énnel viselős.) Arról nem is beszélve, hogy amikor Svébis Bence végre megtalálni véli az életrajzi szerzőt, „a saját sorsot”, mondván, hogy „KAF Szatmárnémetiben született, és határon túli magyarként él együtt zsidó származásával”, esetleg csak arról van szó, hogy a kritikus elhamarkodott következtetést von le egy kétfenekű rímpár egyik tagjából – „lezsidóz / szelid Óz” – meg még esetleg a költő ábrándos barna szeméből. (Kovács egyébként köztudomásúlag fekete-afrikai, mint Angelo Soliman: konkrétan ő volt Aimé Billion modellje.)

Szijj Ferenc dísztelen versvilága valósággal ellentéte Kovács András Ferencének, az Agyag és kátrány helyszínei pedig olykor még a Kiss Tibor Noé-féle Telepnél is kietlenebben fagyoskodnak a szürke fényben. Keresztury Tibor Literán megjelent kritikája a kortárs magyar líra legmagasabb polcára helyezi a könyvet: „Nem ad felmentést, nincs tekintettel – önmagát is beleértve – senkire. Semmi panasz, lamentálás, önsajnálat, szánalom, katarzis: maga a tömény, színtiszta borzalom. Lehúz, magadra hagy. Csak amikor a szorongástól már liftezik az ember gyomra, akkor old jellegzetes humorával a hangulaton, s hagy némi esélyt arra nézvést, hogy ebben a megdermedt, mocskos és rideg világban valahol mégis maradtak még színek.”

Aczél Géza is következetesen írja tovább új könyvében azt a csak rá jellemző, epizáló, sőt, kötetszinten akár eposzba (esetleg az Aczéllal talán legközelebbi rokonságban álló Juhász Ferenccel szólva: époszba) hajló versvilágot, amelyet szeszélyesen rímelő csomópontok köré kristályosodó rövid hosszúversként lehetne a legegyszerűbben jellemezni. Olyan versként, amely több hasonló darab társaságában érzi jól magát, hiszen talán Aczél a leginkább kötetben gondolkodó kortárs költő – miközben, ahogy írja, „valami különös fegyelem” évtizedek óta a címeket is „egy szóba rántja”. Új könyvével azonban, úgy tűnik, minden eddiginél nagyobb és egységesebb kompozícióba kezdett: a (szino)líra címet és torzószótár alcímet viselő kötete nem egyszerűen szótár, hanem mintha eleve szótártorzónak íródna, hiszen a jelen első kötet kétszáz verse mindössze arra elég, hogy az „ál” szóig jusson el benne. Vagyis még úgy hatvan-hetven kötetet kéne megírni ahhoz, hogy a „zsűritag” című tizenkét soros, „faltól falig érő” vers után az agg mester kitehesse a végső pontot.

„Patkánytej”, „vizelőcsapat”, „fattyútermet”, „epeház”, „rovarkeringő”, „nemzőköd”, „gazdagép”, „kancarothadás”, „sárfejés”, „csáp­irigység” – érdekes szótárt lehetne összeállítani Nemes Z. Márió lírájának – vagy a fiatal költő, Szenderák Bence szakdolgozatának címét kölcsönvéve: „testüzemének” – legújabb dokumentumából, A hercegprímás elsírja magát című kötetből is. „Az életről szól” – írta a Narancsban Lengyel Imre Zsolt (lásd: Felbomló tájban, Magyar Narancs, 2014. november 6.), mondván, hogy ezzel a jelen kötet esetében „arra az alig meghatározható minőségre kell gondolnunk, amelyben ember, állat, növény, gomba és sokan mások [például a "bőrpóni” és a "tumormadár” – egészíthetjük ki a sort] egyként részesednek.” Kritikusunk így folytatja: „a nyelv a világépítés eszközének tűnik, a megfejthetetlen vagy ellentmondásos jelentésű szavak is e világok rejtélyes, többarculatú lényeit vagy jelenségeit látszanak jelölni”, még ha máshol úgy is hat, „mintha a verstermelő gépezet ötlet nélkül próbálgatná egymáshoz az asszociációs köreibe eső szavakat, eltompítva csak azok provokatív élét”. Úgy is mondhatnánk, hogy „részletgazdag mikroeposzok” és dadaista zsebrevük találkoznak a műtőszínház terepasztalán.

Neked ajánljuk