Az emberiséget semmi sem tudja annyira lenyűgözni, mint saját pusztulásának szédítő távlatai – erről tanúskodik megannyi regény, filmalkotás és tudományos igénnyel megalkotott katasztrófa-forgatókönyv. Ez utóbbiak már csak emiatt is megérdemlik kitüntetett figyelmünket, mivel a fikciós műfajok többnyire ezekből táplálkoznak, s innen nyerik a maguk többé-kevésbé lebutított szcenárióit. Ezekben azután amazontermészetű tudósnők és marcona laikusok veszik fel a küzdelmet sunyin közeledő aszteroidák, a földmag leállása, szupervulkánok és földrengések, esetleg meteorológiai katasztrófák (továbbá az unott tévénéző kattinthatnékja) ellen.
Ebben a mezőnyben indul a brit (amúgy indiai származású) Alok Jha, a Guardian tudományos újságírójának könyve is, mely jóleső meglepetéssel szolgál olvasójának: lehetséges erről a kérdésről egyszerre kimerítő alapossággal és a tárgyhoz (no meg a fikciós versenytársakhoz is) mérten megfelelően megválasztott szórakoztató faktorral írni. Ahhoz, hogy könyve kellően lebilincselő legyen, természetesen újra kell értelmeznie a lassan médiaközhellyé avanzsáló katasztrófaszcenáriókat, és olyanokat is elő kell vennie a tarsolyból, melyeket a laikusok kevésbé emlegetnek – például a némi okkal ezoterikusnak tekintett modern elméleti fizikához való elválaszthatatlan belső kötődésük miatt. Ebből a szempontból a címben is szereplő ötvenes szám csupán afféle mágikus érték: megállhatunk éppen alatta is, de sorolhatnánk tovább is a parákat. Az, hogy meghatározott számosságot rendelünk a veszélyekhez, csupán figyelmeztetés: ahogy tudásunk bővül, úgy lesz mind sötétebb és fenyegetőbb univerzumunk árnyékos oldala (nem véletlenül szól az utolsó, ötvenedik fejezet az ismeretlen ismeretlenekről, a tudásunk határán kívül eső dolgok megjósolhatatlanságáról).
Az sem véletlen, hogy Jha éppen az emberi civilizáció jelentette fenyegetésekkel indít – ráadásul itt válik nyilvánvalóvá, mekkora az átfedés a következő nagyobb fejezetekkel, melyek a technológiai veszélyekkel és a környezeti katasztrófákkal foglalkoznak. Az emberi tevékenységnek tulajdonítható változások nehezen szétbogozható csomót képeznek azon módosulásokkal, melyek akkor is bekövetkeztek volna, ha ravasz és egyben destruktív fajtánk meg sem jelenik a Földön. Az olvasó ráadásul hajlamos túllapozni a túl sokszor pertraktált pusztulási forgatókönyveket – ugyan már, kit érdekel az állatvilág ember okozta tömeges kihalása (ami azután utólag ránk üt vissza), a világméretű járványok, az atomháború kiváltotta nukleáris tél, a globális élelmiszerválság okozta, malthusianus ihletésű tömeghalál vagy a Föld elsivatagosodása. Pedig Jha ezekhez a témákhoz is rendre hozzá tud tenni olyan megfontolásokat, melyek egyáltalán nem közkeletűek – ha pedig összefoglalója „csak” korrekt (mint mondjuk a méhek pusztulásánál, a kihalási események taglalásánál, az aszteroidák, megacunamik és szupervulkánok okozta kataklizmák elemzésénél), akkor sem hagy sok hiányérzetet bennünk.
De az ihlet érezhetően akkor ragadja el, ha egészen egzotikus veszélyeket elemezhet. Az önmagukat reprodukáló, mindent felzabáló és a maguk apró, amorf alakjának mintájára átformáló, nanoorganizmusok okozta apokalipszis egészen plasztikus, és az is üdítő, ahogy az általános globális felmelegedés pánikja közben számba veszi az ellentétes irányú folyamatok révén feltárulható, kevésbé reményteli távlatokat (lásd: a Hógolyó Földről szóló fejezetet). Az űrből jövő fenyegetések taglalása pedig már kifejezetten az eszkatologikus-millenarista hajlamú ínyenceknek való. Az elszabadult fekete lyukkal vagy éppen kóbor fehér törpével való ütközés, esetleg egy robbanásszerű szupernóva-keletkezés indukálta halálos gamma-sugárnyaláb jelentette kozmikus kozmetikai kezelés csak a kezdet – mit szólnának ahhoz, ha kiderülne, hogy világunk csupán hamis vákuumállapotban van, s létezik ennél stabilabb állapota is – fájdalom, már nélkülünk. A furcsa, kvanztumfizikai testrablókként viselkedő strangeletekkel való tragikus találkozásnál, ha lehet, még érdekfeszítőbb az idő végéről való elmélkedés: mi van, ha az idő e pillanatban is lassul, és szépen, lassan elszivárog?
Félnünk pedig érdemes is, meg nem is. Jha minden egyes szcenárió elemzésénél sorra veszi az esélyeket, s habár sok fantasztikusnak tűnő lehetőséghez csupán kicsiny valószínűséget tudunk rendelni (másokat pedig nem tudunk értelmes oddsokkal felruházni), azért abban egyáltalán nem lennénk biztosak, hogy mind az ötvenet meg tudnánk úszni – akár az életünkből hátralévő csekély idő alatt. Végezetül csak dicsérhetjük a kötet fordítóját, aki kiváló munkát végzett a szöveg gördülékeny stílusú átültetésével.
Fordította: Nagy Györgyi Eszter. HVG Könyvek, 2012, 420 oldal, 3500 Ft
