Szafttal, gazdagon

Cserna-Szabó András – Fehér Béla: Ede a levesben

  • Svébis Bence
  • 2011. december 14.

Könyv


Virágzik a szakácskönyvkiadás, boldog-boldogtalan, tévésztár, masszőr, világutazó osztja meg ínyencségek garmadájának elkészítési módját. Kimondhatatlan nevű étkek, ismeretlen eredetű alapanyagok, s közben a túláradó egzotikumtól elfeledjük a jó zaftos hazait. Miként már e könyv előszavának választott, először 1889-ben publikált Mikszáth-cikk, A magyar konyha is kesereg: „Jövevény-ételek egész invázióját énekelhetem. Hogy szorította ki a jó fagyos szalonnát a kávé. Hogy hódított a beefsteak óriás területeket, s különböző nemzetiségre szakadva, majd mint filet de boeuf, majd mint ramsteak, vagy entrecôte vergődött uralomra. A becsületes öreg rostélyosok és borjúszeletek szerényen kucorognak valahol hátul az étlapokon.” S a hazai helyzet azóta csak fokozódik. Vélhetően ez vezette a két kiváló anekdotázót, Cserna-Szabó Andrást és Fehér Bélát, hogy kötetbe gyűjtsék a magyar gasztronómia vakfoltjait, s utánajárjanak jó néhány megkérgesedett tévedésnek.

 

Csernának nem ez az első négykezese. Négy évvel ezelőtt Darida Benedekkel közösen dolgozták fel a másnaposság grandiózus kultúrtörténetét (Jaj a legyőzötteknek, avagy süssünk-főzzünk másnaposan), s abban a kötetben szintén akadtak szép számmal receptek, melyek megkönnyítik a katzenjammertől terhelt gyomrot és kába főt. Esetünkben pedig éppen fordítva vagyon: nehéz, zsíros, emberes ételekről van itt szó, ki lehet dőlni ezektől is, mint a szesztől.

 

A könyv alcíme „gasztrokrimiket” ígér. Ebben a kötetben ugyanis nem úgy kezdődik egy recept, hogy „végy négy szelet előre kicsontozott sertéskarajt”; itt bizony ölni kell. Cincogó csíkot dobni a forró fazékba, elevenen pikkelyezni a vergődő halat és felhevített lapátot nyomni a teknős páncéljára, hogy fejét kidugva levághassuk azt. Már-már nem is „gasztrokrimi” ez olykor, hanem „gasztrohorror”. Persze, aki finnyás, az ne is egyék.

 

Ám a beígért műfaj korántsem merül ki ennyiben, hiszen valódi nyomozás, tényfeltárás zajlik e lapokon. Felkutatni a múltat, hogy helyreálljon a jelen: éppen, mint egy vérbő detektívtörténetben szokás. Hiedelmek, tévedések, hazugságok, titkok, rejtélyek és „vándorhibák” lepleződnek le e kötet oldalain. Például az Újházy-levesről, ami valójában nem is tyúkból készült, hanem kakasból, de az mindenestül belefőtt, három álló napon át. Nem is leves volt az már a végére, hanem afrodiziákum. Vagy hogy a burgonyáról sokáig azt hitték, hogy az emberfia vagy meghal, vagy megsüketül tőle, de legalábbis rühös lesz. S persze nem maradhattak ki az olyan kulináris klasszikusok sem, mint a lecsó, a pacal, a halászlé vagy a hungarikumként számon tartott paprika, melynek bizony kilenc, hazánkra jellemző fajtája is van.

 

Aztán akadnak itt szép számmal nem csak ételekkel, de receptgyűjteményekkel, szakácskönyvekkel kapcsolatos tévelygések is, melyek közül szintén jó párat helyre rak e két derék gasztrozófus. Se szeri, se száma ugyanis a régmúlt szakácskönyvei közt a naiv háziasszonyokat hazai receptekkel kecsegtető kiadványoknak, melyek többsége nem több egyszerű – általában német nyelvből való – fordításnál. Jobbára csak egy remekmű áll mint őrláng e vidéken, mégpedig Az Ínyesmester szakácskönyve. Ez ugyanis – jelen kiadvánnyal mutatva hasonlóságot – nemcsak recepteket, hanem irodalmi igénnyel megírt, ködbe vesző anekdotákat és nosztalgiával párolt történeteket is tartalmaz a magyar konyha históriumából. (Babits még kritikát is kanyarintott róla a Nyugatban, pedig hát, valljuk be, szakácskönyvekről nemigen szokás.)

 

Kivetnivalót nem sokat lelni, talán csak annyit, hogy ha már Cserna szóról szóra (a gyomorrontást megéneklő bekezdés kivételével) átemelte korábbi könyvéből a Hamvas-esszét, akkor miért nem írt még egyet legalább a honi pálinkákról, hiszen a kocsonyakészítés kapcsán megjegyzi, hogy bizony az „a gyümölcs lelke, lényege”, s a szintén eszenciális kocsonyához az dukál. Így ugyanis A bor filozófiájáról szóló fejezet igencsak kilóg – nemcsak témája, de elragadtatott stílusa végett is. Ezt leszámítva azonban olyan ez a könyv, mint Mikszáth „előszavában” a jó halpaprikás: „Habet saporem, odorem et colorem”; vagyis van neki íze, bűze, s színe is.

 

Magvető, 2011, 272 oldal, 3490 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.