T´DOOR: "Pont hogy SEMMIT se MOND...!"

  • 1999. március 11.

Könyv

Irtózom újabban a sporthasonlatoktól, aztán akkor mégis, én is, itt. Irtózhatnék ugyanakkor attól is, hogy bármit kicsontozzak: ez van velem... meg ez... mert hogy akkor az ellenkezõje. Szpéró madaram él, nem utazom; meghal, õ mondja, utazzam; elég volt az angol ligából (Premiership), éljen a Schalke 04, meg az FCK, aztán most ismét angol gombfocit tervezek. Totyi madaram van, nem utazom. Vagy mégis. Kicsit. Na, ez már emberibb.

Én viszont mindig azt szerettem, hogy "nagyon". Miben adódik ez nekem? Nincs munkám, van munkám. "Istállózsoké akarok lenni, I. sz. istállózsoké egy nagy helyen, én válasszam meg, milyen lovat viszek..." Nagy eset. Hány ilyen van, marhaság. Maradnak mégis a sporthasonlatok? Öreg fejjel a minap egy nekem nagyon tetszõ könyvvel, menet közben kezdtem érezni, pláne hogy tûrhetõen ráhangolódtam, érezni kezdtem, hogy itt olyan van: mint hogy valaki a saját 30 kms kerékpárosrekordját akarja megdönteni, de kicsit tovább tapos, és még az egyórás csúcsot is elkapja. Ez történt, a könyv után egy másik könyvvel ráraktam még pár lapátnyit, és mi van most? Semmi sincs. Melózok tovább.

Ez a rekordom ugyanúgy van meg, ugyanúgy ócskul lassan, porosodik, érdektelenedik, mint... Hát nem! Ennyire azért már tartok. Ha a Chelsea megnyeri végre a Premiershipet, jó, ha már a Liverpool nem nyerheti, az nem lesz olyan értékes nekem, olyan maradandó, mint ha NonStop/Peipi/Murdó/M. klubom (persze, McMurdo!) megnyeri huszonhárom évnyi tornázás után az elsõ ilyet. Minden esélye megvan rá. Fej fej mellett mentek a Düsseldorfi Rémó Pingvinekkel, és az utolsó játéknapon robbantottak (kerékpárhasonlat). Könnyek szöktek a szemembe: csalás nélkül a Nonstiék bajnokok, tornagyõztesek! És talán egy másik kisebb klub bejön harmadiknak, nekik huszonhárom év alatt egyetelen helyezés sem jött össze. Ez nekem ilyen fontos.

Ebbõl áll most az életem, kezdjük este: korai lefekvés, alig valami segédeszközzel, placébóféle... hajnali kelés, munka... ilyenkor rettenetes, hogy alá kell írni bármit, be kell csomagolni, válaszolni kell, ki kell tölteni... bár a posta zümmögésében már jó. Ha reggel megyek le. Ha reggel, akkor egyetlen dolog van: ez az én magányos órám az ég alatt, igen, fejem fölött az éggel. Nehezen adnám bárkinek. Az tényleg ritka (bár: van; magánember, kiadó, ez fõleg alig). Aztán haza. Vagy közvetlen dél tájt le. De a délelõttöt, késõ reggeltõl: itthon. Munka. Ebéd-vacsora. Utána a Torna. Közben Totyival teniszt nézünk, társasjátékot már alig. Nyáron Tour de France-t, Vueltát. Szeretném idén a Girót is végre. Rémes lesz, hogy el kell menni Frankfurtba. A Totyi mellõl akkor már szintén a szabad éggel a fejem fölött, lóversenypálya nélkül, irodalom nélkül. Még két ilyen rémnap másutt. Én NAGYON bírom csak, ami van, amit bírok. A Koala Kártya Torna meccsei után: kicsit egyedül szeretek lenni itthon, telefonok nélkül lehetõleg. Lassan elfáradok, várom az estét, fél nyolc, elalváshoz készülõdni. És minden nap ugyanígy.

Mindig azt szerettem volna, ha nincs semmi érdekes. Csak sokáig arra kellett "belülrõl" (hülyeség) törekednem, kényszeresen, hogy bármi érdekes legyen stb. Jó, ezek megvoltak, érdekesek, amennyire, és ezért lehet most így. Legyen is.

És nem az, hogy a magam nyomdokai miatt még Bécset elviselem, meg könyveket próbálok elõkeríteni (a munkámhoz), meg megbeszélem a mûbélkészítõvel (vagy sem), mi várható a futamban, vagy... vagy... vagy. Az ódon falak, ahol lakom. Oda se nézek, intek a portás barátomnak, viszek neki mindig könyveket. Látom félszemmel, éppen olvas. Jó, ez jó.

Nem az, hogy kinézek a kertre, mélyen le Bécsre. Nem az, hogy... De ezt már mondtam. S nem az, hogy haza, haza a Totyihoz. Haza, haza az ugyanahhoz-az-életemhez. Ez olyan, mint hogy a Pantani hegyimenõ. Én nem vagyok semmilyen menõ így, de... ezt már mondtam.

Mark Rothkónak lesz egy nagy kiállítása Párizsban, már van is, oda, persze, nem megyek ki, léhaság lenne, egyáltalán, hogyan, milyen volna az. De megvan az amerikai katalógus, bázinger album, a végén riportok. Elsworth Kelly, aki a Hard Edge és némiképp a Field Painting egyik mannja, nagy, 1954-ben hazament Párizsból Amerikába. Pár évre rá elkapott egy Rothko-kiállítást. A Mester már akkor a nagy vásznait csinálta (meg papíron ugyanezt), és az volt számára a vicc, hogy ezeknek a képeknek metafizikus sugárzása van, azt szétomlásig és UGYANÚGY, át kell élni (hahaha), be kell lépnie a nézõnek a képbe stb. Kérdik a Kellyt: mikor hallott elõször Rothkóról? Azt mondja: hát Párizsban még amcsi folyóirat se került a kezébe, sõt arról se volt fogalma, hogy a (nem annyira jó, mondjuk többen) Sam Francis (de persze jó) ott élt francia földön. Nem kevés! És mikor meglátta a Rothko-kiállítást? Nagyon tetszett neki. Miért, érezte a sugárzást, a képekét? Hogy mit, kérdezi vissza Kelly, milyen sugárzást?? Szóval, amit ezek a nagy képek mondanak. De hát pont hogy SEMMIT se MONDANAK, ez bennük a jó. Csak a festészetet mondják, ahogy a Hard Edge is. Khmm. És mi tetszett? A lekerekített, szálazottabb sarkok és szélek, szóval, folytatja Kelly, hogy az is jó, ha valaki nem veszi élesre a szélet és a sarkokat, hárdra az edzset. És hogy õ nem lopott le senkit, mert õ hárdra veszi, a Rothko nem, mindketten eredetiek. Khmm. És találkoztak? Hát igen, mondja Kelly, õ ment oda a jóval idõsebb Rothkóhoz, és bemutatkozott. Rothko ránézett állítólag, azt mondta: "Nem hagynának végre egy kicsit békén?" Mondom, már én, itt mi a magyar irodalomban ehhez képest nyaljuk-faljuk egymást (- ja, az Elsworth Kelly és Mark Rothko aztán soha a büdösben nem találkozott többé), és mik vannak még Frisch-Dürrenmatt-levelezésben, micsoda hidegvágásos, hard edge kinyírások, meg forróbbak is, és közben majdnem barátok. Hála istennek, bár élénken sejtem, mindenkirõl (magunk sem vagyunk kivételek), mik hangzottak és hangzanak el, azért a nyomorúság összehozott minket, és sok fejlõdésnek kell burzsoázsiázódnia a csalatkozások révén, hogy... Mindegy, "hagyjam már magamat is békében"! Gyerünk a Totyihoz, fûzzük vissza a fordítást a gépbe. Ja, és akit fordítottam, és berekordoztam vele, tisztára úgy ír, mint én a Vér és virághabban, meg pár le- vagy nem lepontozott novellában. Csak sokkal jobb prózaíró nálam az öreg csaj. Biztos, hogy én valami ilyen-olyan összefüggésebb vagyok nagy általában, mondom valakinek szerényen, de az öreg csaj jobb prózaíró itten bármelyikünknél, mondom még frissen, mattul.

A mûvészet mégis valami tisztább dolog lenne. És élvezet: én ebbõl mûfordítok, meg az életem megmentésére, pénzre nem számíthat, tudjuk.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.