Magyar Narancs: A csöndet úgyban 365, mobiltelefonnal készült kép látható. Miért a - még a hobbifotósok között is gagyinak számító - mobillal fotóztál, mikor fotográfusként, felteszem, komoly masinád is van?
Bartis Attila: Fényképezőgép és fényképezőgép között nagyon nagy különbség van. A rendes gép sokszor zavart, s bizonyos helyzetekben hiába szerettem volna fotót készíteni, nem voltam képes elővenni. A mobiltelefon számomra mindenképp komolyan vehetetlen volt, ami azt jelentette, hogy valami csoda folytán olyan helyzetekben is tudtam vele fotózni, ahol egy rendes gépet soha az életben nem vettem volna elő.
MN: Ez technikai kérdés (egy mobilt könnyebb előkapni, mint egy gépet összerakni), vagy más oka van?
BA: Más: érzelmekről beszélek, nem sebességről.
MN: Az intim témájú képekre gondolsz?
BA: Igen. Például azokra, amelyeken apám látható a kórházban vagy a fiam az apám temetésén - ezekben a helyzetekben elő nem tudtam volna venni egy gépet. A mobil egészen más: nem olyan fegyver, mint adott esetben a fényképezőgép. Nagyon fontos, hogy hogyan tart az ember egy fényképezőgépet - eltakarom vele az arcom, vagy látható maradok. Ha mobillal fotózol, nem tudsz úgy elbújni, mint egy normális gép mögött.
MN: A cím, ami az album első képe is egyben, honnan származik?
BA: Én magam sem tudom, hogy honnan van az idézet. Épp utaztam, készítettem pár képet a repülőn, aztán elkezdtem olvasni valami könyvet, és mikor mondták, hogy kapcsoljuk ki a telefonokat, véletlenül készítettem egy fotót az ölemben lévő könyvről. Ez az egyetlen kép az albumban, ami véletlenül készült - már amennyire vannak véletlenek. Aznap este pedig volt egy szívrohamom Prágában. És akkor eldőlt, hogy ez lesz a könyv címe.
MN: Azóta hogy vagy?
BA: Jól. De egy ilyen helyzetben az ember megtapasztalja, hogy mi az igazi halálfélelem.
MN: Ez nem egy tipikus fotóalbum: maguknál a fotóknál sokkal fontosabbnak tűnik a szerkesztés, hisz' az egyes képpárok nagyon erős történeteket mesélnek el.
BA: Valóban nem egy tipikus fotóalbum, és természetesen szándékosan lett így kialakítva, de ez nagymértékben adódik magából a könyvformából is, ahol van egy bal és egy jobb oldal, és nem mindegy, hogy mi kerül az egyikre és a másikra. A könyv szerkezete egyébként pofonegyszerű, a szabad asszociációra épül: azokat a képeket, amelyek bennem összetartoznak, fogtam, és egymás mellé raktam.
MN: Vannak képek, illetve képpárok, amik sokakat felháboríthatnak, például különféle vallási szimbólumok és profán dolgok (egy összefirkált és megtépett plakát vagy egy próbababa alsóteste) egymás mellé állítása. A hatáskiváltás mennyire volt cél?
BA: Semennyire: a hatáskiváltás ilyen formában nem kenyerem. A provokálás vagy a botránykeltés a legkevésbé sem érdekel. A képek természetesen kötődnek a külső valósághoz, de nem a vallásról vagy az egyházról szólnak, hanem rólam és az én hozzájuk fűződő viszonyomról. A képpárok ambivalenciái is azokról az ellentmondásokról és feszültségekről szólnak, amelyek bennem vannak, és amelyekkel én próbálok valamit kezdeni.
MN: Az alkotás enyhít valamit ezen a feszültségen?
BA: Nem - az ember ilyenkor egyszerűen elvégzi a munkát, ami aztán a nyilvánosság elé kerül, és elkezdi élni a saját életét.
MN: Ezek a képek lényegében ugyanazt a nyomasztó érzést váltják ki, mint az írásaid. Ez a hangulat amúgy is jelen van a mindennapjaidban, vagy csak a műveidbe viszed át?
BA: Persze hogy jelen van. Nem hiszek abban, hogy ki tudunk találni olyasmit egy íróasztalnál, ami nincs meg bennünk. Törekedhetünk erre bármilyen erősen, aminek nincsen gyökere bennünk, az az életben nem fog eszünkbe jutni.
MN: Mégis, amikor dolgozol, intenzívebben éled meg ezeket, nem?
BA: Persze: munka - főleg írás - közben ezek az érzések felfokozódnak az emberben. A fényképezésnél is ott vannak, de az annyira külvilágfüggő, hogy ott másképp működnek.
MN: Milyen a fotózás és az írás viszonya az életedben?
BA: Összetartoznak, és kihatnak egymásra. A kedvesemről, Cedenkáról készült képek például hatással vannak a szövegre: e nélkül az élethelyzet nélkül nem született volna meg a Romlás című darab (tavaly mutatták be a Vígszínházban - I. Zs.). Ugyanígy, A sétában szereplő fotográfus nélkül nem született volna meg az Engelhard-hagyaték című fotósorozat.
MN: Az Amiről lehetben szóba kerül, hogy Cedenkáról több mint harmincezer képet készítettél az utóbbi tíz évben...
BA: Azóta már tizenkét év és hatvanötezer kép.
MN: ...és az első pillanatoktól kezdve meghatározza a mindennapjaitokat a fotózás, amit épp ezért már abba se mernétek hagyni. Nem félsz, hogy ez leküzdhetetlen függőséggé vált?
BA: Dehogynem, rengeteg félelme van az embernek. Nekünk mindenesetre nagyon bonyolultan alakult az életünk, és teljesen nyilvánvaló, hogy a fényképezés rituáléja nem kizárólag a képkészítésről szól - egy nagyon erős kötelékké vált, ami a mi együtt maradásunkat is meghatározta. Mostanában ez változott - szó nincs arról, hogy véget ért volna, de már egészen más mennyiségben egészen másfajta képek készülnek. Közben csendben elkezdtem feldolgozni a tizenkét év anyagát. Ha egyszer a végére érek, egy 15-20 kilós könyv lesz belőle.
MN: Az Amiről lehetben Kemény Istvánnal beszélgetsz több felvonásban. Mi a célja egy ilyen kötetnek, ami feltehetően kevesebb embert hoz lázba, mint mondjuk egy regény?
BA: Nem csak annak van legitimitása, ami szélesebb közönséget vonz. Ez ott van, és aki kíváncsi rá, az eléri. A belső késztetése elég bonyolult. Ha az ember ír, vagy más módon a nyilvánosság elé került, akkor egy idő után nagy valószínűséggel érezni fogja, hogy olyan dolgokkal kapcsolatban is van mondanivalója, amik nem férnek bele egy versbe vagy egy regénybe.
MN: Az írásaid nagyon erős hatást tudnak kiváltani. Megkövetel ez egyfajta felelősségérzetet a részedről?
BA: Ez egy nagyon ambivalens dolog a felelősséggel: egyrészt természetesen érzek, másrészt nem lehet gátja az alkotásnak. A felelősségérzet nem jelentheti azt, hogy én tulajdonképpen gondolom és megírnám, de egy külső szempont miatt inkább mégsem. A felelősséget hajlamosak vagyunk összekeverni az elvárással, és ha azt mondom, hogy külső elvárás nem szabályoz, és nem szabályozhat munka közben, akkor a felelősség mint külső elvárás ugyanígy nem szabályozhat. Tehát a felelősségérzetemben csak a saját lelkiismeretem jelenhet meg.
MN: Az olvasó meg oldja meg maga?
BA: Egy szöveg számtalan olyan hatást válthat ki, amivel nem számolhat az író munka közben. A Lázár apokrifekben van A stalker című szöveg, és jóval a könyv megjelenése után jutott el hozzám egy ferences szerzetes története, aki régóta fontolgatta a rendből való kilépését, és aki nagyon hálás volt ezért a szövegért, mert rengeteget segített neki abban, hogy ki tudjon lépni, és úgy tudjon kilépni, ahogy szeretett volna. Egy ilyen helyzet véres valósága olyasmi, amivel soha az életben nem számolhatok munka közben. Azt tudhatom, hogy egy ilyen alkatú emberből nagyjából ezt fogja kiváltani, egy olyan alkatúból meg nagyjából azt. De hogy valakinek egy konkrét szituációban árt vagy használ, azt nem tudom, és nem is próbálhatom kiszámolni.
MN: Az írást az Amiről lehetben a szabadsággal azonosítod, ugyanakkor A nyugalom című regényedben a gyávák öngyilkosságának titulálod, illetve azt is írod, hogy "nincs annál szánalmasabb, mint mikor az ember összetéveszti agya koszmányos szüleményeit a szabadsággal". Az egyik a valós véleményed, a másik pedig fikció, vagy ennyire ambivalens a viszonyod az írással?
BA: Persze, kettős a viszonyom, de ezzel önmagában véve nincsen semmi baj. Minden mozgásban van, így az ember lelke és értelme is. Azok az ambivalenciák, amik e miatt a mozgás miatt jelen vannak, egyáltalán nem kétségbeejtőek, sőt. Ezek nélkül az egész halott lenne.
MN: A nyugalomból először színdarab, majd film is készült - az előbbit te írtad, az utóbbihoz csak azzal a feltétellel járultál hozzá, ha más írja a forgatókönyvet. Már ennyire meg akartál szabadulni tőle?
BA: Alapvetően ez volt az ok. Másrészt az Anyám, Kleopátránál már rájöttem, hogy sokkal jobb, ha más dolgozza föl. Bennem megvan egy hiteles formája ennek a történetnek, s ez a forma a regény. Biztos vannak szerzők, akik nagyon jól tudják filmre vagy színpadra átvinni a saját műveiket, de én nem tartozom közéjük.
MN: Elégedett vagy a filmmel?
BA: Élő szerző vagyok, élő szerző soha nem elégedett.
MN: Az írásaidban az emberi aljasság a világ legtermészetesebb dolgának tűnik - valószínűleg attól annyira borzasztó, hogy többnyire csak mintegy mellékesen van odavetve.
BA: Írás közben ez a forma váltja ki belőlem azt az érzelmet és hatást, amit később a szöveg jó esetben másokból is kivált. Tehát akkor, amikor te olvasván a szöveget felháborodsz, vagy megrendülsz, ugyanúgy, legalábbis hasonlóképpen felháborodok vagy megrendülök én is írás közben. Ami megtörténik a szövegben, az óhatatlanul megtörténik bennem is az íróasztalnál. Amikor az ember leül dolgozni, akkor az kerül felszínre, aminek súlya van benne. Ha tetszik, ha nem, többnyire a feszültségek és a problematikus dolgok jönnek elő. Ez nem egy szándék, hogy akkor mostantól kizárólag ezt az arcát mutassuk meg a világnak, és nem is arról van szó, hogy kizárólag ezt az arcát éljük meg, hanem ez tör felszínre.
MN: Fel se merül, hogy valaha vidám dolgokat is írjál?
BA: Dehogynem, már felmerült.
MN: A Lázár apokrifeknél? Az tárcaként íródott, ami elvileg egy könnyed, szórakoztató műfaj. Imádtam olvasni, de hogy nem csapkodtam közben a térdem, az biztos.
BA: Igen, mert az is valahogy errefele ment el... De belekezdtem egy meseregénybe, amit ha valaha az életben befejezek, akkor nagyon remélem, hogy olvasás közben csapkodni fogod a térded.
MN: Mondjuk az eddig megjelent írásaidban is van humor.
BA: Persze, ha elvész a humor és az irónia, vagy még inkább az önirónia, akkor megette a fene az egészet.
MN: Munka közben kikéred mások véleményét?
BA: Előfordul. Amikor bizonytalan vagyok egy szöveggel kapcsolatban, és nem is annyira esztétikailag, mint inkább a tartalmat tekintve. A Lázár egyes részeit felolvastam például Kemény Istvánnak, illetve András Lacinak, hogy mondják meg, elég tisztán látom-e, vagy el van borulva az agyam. Mert az ember állít egy ilyen mércét magával szemben, hogy ha egy mód van rá, szeretne tisztán látni. Az aktuálpolitikai kérdéseket érintő dolgoknál volt párszor szükségem külső kontrollra, mert úgy hőbörögni az ellen, hogy élhetetlen egy ország, hogy a hőbörgésemmel én magam is hozzájárulok az élhetetlenségéhez, nem igazán szeretnék.
MN: Nemrég egy évet töltöttél Berlinben. Volt olyan érzésed, hogy Németországban, ahol A nyugalom pár éve első helyezett lett a rangos Südwestrundfunk sikerlistáján, jobban elismernek, mint itthon?
BA: Ami fontos különbség a német és a hazai viszonyok között, az nem az én elismertségem, hanem az irodalomhoz való viszony. Ott sem olvasnak többen, mint itt; a különbség abban áll, hogy akik olvasnak, azok mennyire veszik komolyan, hogy számukra mekkora tétje van az irodalomnak. Úgy veszem észre, hogy Németországban nagyobb. Egyébként meg az itthoni elismertségemmel sincs semmi bajom, sőt. Ha nekem valaki akkor, amikor elkezdtem A sétával kínlódni, azt mondja, hogy majd pont ilyen elismert leszek akár itthon, akár külföldön, akkor hangosan megmosolygom. Az pedig, hogy mennyit ér, amit csinálok, úgysem most fog eldőlni. Leélem az életem, eltemetnek, eltelik 60-70 év, és majd akkor nagyjából elkezd a helyére kerülni. És ez így is van rendjén. Ami nem azt jelenti, hogy az embert egyáltalán nem érdekli, hogy kell-e másoknak az, amit ő csinál, hiszen az életét ez valamilyen módon meghatározza. De ez ennyi. A harmadosztályú kis könyökharcokat le lehet játszani minden további nélkül, persze, csak minek. Azok legfeljebb a Kerepesi temetőig változtatnak bármin is.
