A „bölcseleti irodalom iránt fogékony olvasóközönség” hasznos kategória (vagy ha tetszik, termékeny fikció); megcélzott olvasó és megjelenési hely jó tesztje a kulturális jelentőségnek: ha a művek kizárólag a szakmabeli olvasókat célozzák, vagy ha nem jutnak el a szélesebb nyilvánosság fórumaiig, az életmű nem válhat szerves részévé a kortárs kultúrának. És Márkus életműve e tekintetben nem állt túl jól.
A helyzet azóta némiképp megváltozott. A kilencvenes évek végén önálló válogatás jelent meg Márkus – túlnyomórészt már az emigrációban írt – írásaiból (Metafizika – mi végre?, Osiris, 1998); emlékező szövegek és filozófiai esszék rajzolták meg a Budapesti Iskola egyik legfontosabb alakjának intellektuális portréját. Igaz, ezek a művek elsősorban a szerző első, marxista korszakával foglalkoztak, és az azt lezáró legendás Überhaupttal (társszerzők: Bence György és Kis János; első „hivatalos” megjelenés: 1992). Érdekes módon Márkus analitikus filozófiai munkásságáról – lefordította és kismonográfia terjedelmű kísérőtanulmánnyal látta el Wittgenstein Tractatusát, a magyar filozófusok közül elsőként a hatvanas évek végén hosszú elmefilozófiai írást közölt, amelyre Altrichter Ferenc fontos vitacikkben válaszolt – kevesebb szó esett. A helyzet azonban csak némiképp változott meg: Márkus utolsó, kultúraelméleti korszaka továbbra is többé-kevésbé ismeretlen „a bölcseleti irodalom iránt fogékony itthoni olvasóközönség” számára. Pedig nem rövid és nem terméketlen korszakról beszélünk – majdnem négy, munkával eltöltött évtizedről, miután „a kenguruk országába kényszerült távozni a Tiszta Ész” (ahogy Petri György írta emlékezetes versében). Ezen a relatív ismeretlenségen szeretett volna változtatni az Atlantisz Kiadó a szerző utolsó, reprezentatív tanulmánykötetének megjelentetésével, amely eredetileg Márkus halála előtt öt évvel került piacra (Culture, Science, Society. The Constitution of Cultural Modernity, Brill, 2011; az írások egy kivétellel 1984 és 2011 között születtek).
Mire jó a filozófia?
A feladat tehát adott: Márkus fogalom- és kultúratörténeti elemzéseit a megfelelő magyar olvasóközönség elé tárni, s így elhelyezni az életmű harmadik egységét a kortárs kulturális nyilvánosság térképén. Ez azonban nem olyan egyszerű feladat, mint amilyennek látszik. A Kultúra, tudomány, társadalom tanulmányai – mint az értekező szövegek általában – határozott feltételezésekkel élnek megcélzott olvasójukról. Márkus írásai abból indulnak ki, hogy a kötetet lapozgatva legalább egyszer feltesszük a kérdést: mire jó a filozófia, illetve mi a dolga a filozófusoknak. (A filozófiatörténet egyik legnépszerűbb közhelye, hogy a filozófia természetére vonatkozó kérdés maga is filozófiai kérdés. Azt már persze ritkán teszik hozzá: ebből még nem következik, hogy minden filozófusnak foglalkoznia kellene vele.) Márkus válasza: a filozófia feladata, hogy „általános gondolati tájékozódást adjon ebben a dezorientáció-érzés és kontingencia-élmény jellemezte történelmi szituációban”. Ezt kétféle módon teheti. Egyrészt úgy, hogy a filozófus fogalmi analízist végez: feltárja a történelmi jelenünk értelmezése során használt kategóriáink jelentés-összefüggéseit. Másrészt „a tradícióállag történelmi elemzésével”: a filozófus megmutatja, hogyan változott meg e kategóriák (eredetileg is bizonytalan és ellentmondásos) jelentése a filozófiai reflexió gyakorlatában az elmúlt évszázadok során. (Márkus minderről A „rendszer” után című írásában beszél, amely az 1992-ben megtartott akadémiai székfoglaló előadásának szerkesztett szövege. Különleges pillanata ez a kötetnek: ez az egyik olyan írás, amely eredetileg magyar nyelven született, tehát amelyben a szerző a saját hangján szólal meg. A másik ilyen szöveg a Lukács-tanulmány, amelyet Márkus még Magyarországon írt, de végül 1973-ban németül jelent meg.)
A Kultúra, tudomány, társadalom írásai a második utat választják. Fogalomtörténeti elemzések segítségével illusztrálják és igazolják Márkus fő tézisét: a felvilágosodás nagy projektje bensőleg ellentmondásos vállalkozás, és az eredeti nézetcsomag (veszteség nélkül) nem is tehető konzisztenssé. A felvilágosodás eszméje a 18. század második felétől az autonóm (magas)kultúra koncepcióján nyugodott. A kultúra területe Márkus felfogásában két részterületre oszlik: (magas)művészetre és tudományra. A „kultúra” fogalmában (és a vele kapcsolatos további fontos fogalmakban) rejlő kétértelműségek, tisztázatlanságok azonban idővel rendre „aktív ellentmondásokká – dinamikus antinómiákká – alakulnak át, melyek körül két ellentétes irányzat, kulturális folyamatok és programok csoportosulnak, s ezek mindegyike a maga módján próbálja megoldani az ambivalenciákat” (A »kultúra« antinómiái). Az európai kultúra – illetve az arra irányuló filozófiai reflexió – történetét tehát folyton alakuló, de soha fel nem oldódó antinómiák történeteként kell rekonstruálnunk. És ezek az antinómiák mintegy a felvilágosodás fogalmi örökségeképpen mindmáig meghatározzák a gondolkodásunkat és a nyilvános vitáinkat – akár tudunk róla, akár nem. Márkust, filozófiatörténész lévén, elsősorban az antinómiák eredete és a feloldásukra tett legfontosabb filozófiai kísérletek érdeklik (a „rendszereszme” önfelbomlasztásáig, a 20. század közepéig). Ám nem véletlenül hozza szóba oly gyakran a kortárs jelen kérdéseit.
A ma konfliktusai jelentős részben a felvilágosodásban gyökeredznek: ezekben az örökölt antinómiák eltérő (sikertelen) feloldási kísérletei feszülnek egymásnak.
Magasművészet
Gondoljunk csak a felvilágosodás emberére: a saját életét, személyközi és társadalmi viszonyait szabadon és racionálisan megszervező, a természet erejét megszelídítő, a történelmi folyamatokat kontroll alatt tartó, önmagát a kultúra révén megteremtő, emancipált szubjektumra! Az ő fejlődését és képzését irányító kulturális (művészeti és tudományos) gyakorlatok objektivált jelentésegységek közvetítéséből állnak: a tudás úgy terjed, hogy a szubjektumok megértik a szövegek által kifejezett jelentéseket – nem pedig úgy, ahogy az arisztotelészi tudományfelfogás értelmében gondolni volt szokás: hogy elsajátítanak valamiféle örök igazságok szemlélésére irányuló személyes habitust. A kulturálisan közvetített jelentések újszerűek, kreatívak: újat mondanak a világról (tudomány), korábbról nem ismert művészeti tapasztalatban részesítenek bennünket (művészet). Univerzálisak, amennyiben érvényességi körük túlmutat a szubjektum magánviszonyain – teljesen mindegy, kicsoda, milyen körülmények között és eredetileg milyen (önös) célból alkotta meg a jelentésegységet. A kultúra szférája autonóm: a művek sorsa nincsen kitéve a társadalmi körülmények (például a piaci folyamatok) szeszélyes változásának.
Ez azonban nem konzisztens nézetcsomag. Példának okáért Márkus részletes elemzéssel megmutatja: a kulturális piac szükséges feltétele a „magasművészet” eszme megjelenésének, de egyúttal el is lehetetleníti annak megvalósulását. Hiszen a művészet az elmúlt kétszáz év tanúsága szerint szükségképpen befogadók szűkebb vagy tágabb körének ügye maradt, nem tett szert univerzalitásra. Ráadásul éppen a klasszikus magasművészet-fogalom ellenpárjaként létrejövő alacsony művészet alkotásai teljesítik a legfontosabb feladatot, amelyet Kant az autentikus művészetre rótt: a társiasság megteremtését. De ugyanez a probléma a tudomány területén is jelentkezik: jóllehet a kutatási eredmények érvényességét „minden racionális lénynek el kell ismernie”, ezek mégis csupán kompetens szakértők szűk csoportja számára hozzáférhetők. Ráadásul a tudomány egyre kevésbé közvetít olyasfajta világképet, amelyet jól megragadhatnánk a hétköznapi gondolkodási sémáink segítségével. És így tovább. (Természetesen hiba lenne tagadni a művészet és a tudomány kulturális gyakorlata közti különbségeket, a szerző sem tesz ilyesmit. Épp ellenkezőleg, a kötet legemlékezetesebb, egyúttal alighanem az életmű legnagyobb hatású írása már címében is a következő kérdést teszi fel: Miért nincs hermeneu-tikája a természettudományoknak?)
A felvilágosodás embere fogalomtörténeti értelemben nem létezik. A felvilágosodás filozófusai, miként a Kultúra, tudomány, társadalom írásai megmutatják, eredetileg maguk is észlelték a szóban forgó antinómiákat, legalábbis ezek némelyikét, és így vagy úgy megpróbálták megszüntetni a teoretikus feszültséget – akárcsak a felvilágosodás régebbi és újabb keletű ellenfelei (a „romantika” és a különböző új fundamentalizmusok). A felvilágosodás emberképe tehát soha nem jelent meg vegytiszta formában – még Condorcet esetében sem, akit a hatástörténet előszeretettel könyvel el „naiv” gondolkodóként, mivel a francia filozófus síkra szállt a tudomány és a liberális demokrácia szükségszerű kapcsolata mellett. Márkus a kötetben, elsősorban annak második részében fogalomtörténeti esettanulmányokat ír: nagy részletgazdagsággal feltárja a legfontosabb európai filozófusok, a nagy halott fehér férfiak – Kant, Hegel, Marx és a marxista ideológiakritikusok, különös tekintettel Adornóra, a német neokantiánusok, Dilthey, Lukács és Walter Benjamin – gondolati építményein végigfutó repedéseket, az intellektuális következetlenségeket vagy a kiáltó inkonzisztenciákat, hogy aztán ezeket (legalább részben) visszavezesse a felvilágosodás antinómiáira.
Márkus György kultúrafelfogásának értelmében a filozófia mint fogalomtörténeti elemzés nem lehet szakmai belügy. A Kultúra, tudomány, társadalom szövegei ezért nem tükrözhetik ennek ellenkezőjét: nem szólalhatnak meg csupán a kiválasztott kevesekhez szóló ezoterikus szaktanulmányokként. És nem is így szólalnak meg, köszönhetően elsősorban Erdélyi Ágnesnek, aki a kötet bő egyharmadát fordította (a harmadik fejezet az ő egyetemi szakfordító szemináriumán készült), valamint ahol kellett, megigazította a korábban már megjelent tanulmányok szövegét. Márkus zsúfolt, bonyolult mondatai a magyar kötetben elegáns hosszú mondatokként köszönnek vissza, s a szerző stílusa csak olykor tűnik körülményesnek vagy nehézkesnek. Ismervén a szakkönyvkiadás helyzetét, az Atlantisz feltehetőleg emberfeletti munkát végzett a monstruózus kötet megjelentetésével; Kis János utószava pedig az egyik legjobb filozófiai portré, amelyet magyar nyelven valaha olvastam. (Azért megjegyezném, még ha zárójelben is, hogy a szövegeknek nem ártott volna még egy korrektúrakör, és nagy szükség lett volna név- és tárgymutatóra; az eredeti kötetben természetesen van ilyen. Meg esetleg meg lehetett volna adni az írások első megjelenésének adatait, hátha az olvasó az életmű belső időbeli alakulását is szeretné nyomon követni.)
A felvilágosodás fogalma, valamint a vele összekapcsolt értékek és meggyőződések rendszere – a toleranciától, a személyes szabadság tiszteletétől „az emberi szellem korlátlan értelem- és értékteremtő erejébe vetett hitig” – manapság nem teljesít jól a társadalmi valóság értelmezéséért folytatott versenyben. Hogy ne menjünk messzebb, írásom megszületésének idején az aktuális magyar kormányzatnak sikerült Budapestről elüldöznie egy amerikai alapítású, rendkívül sikeres magyar egyetemet. Mégis igaza lehet Márkusnak: „csak [a modernitás kultúrafogalmának] segítségével tudunk megbirkózni intellektuális nehézségeinkkel” – még akkor is, ha be kell látnunk: „e fogalom ugyanakkor egyik oka vagy alkotórésze is e nehézségeknek”. Azért figyeljünk az idézett mondat első felére is.
Fordította Erdélyi Ágnes, Lánczi András, Mezei György Iván, Bálint Boldizsár Péter, Gyöngyösi Megyer, Hangai Attila, Kapelner Zsolt, Kiss Kata Dóra, Molnár Bálint János, Oláh János, Szarka Alexandra, Szilvay Máté, Takács Orsolya Zsófia, Takó Ferenc, Tóth Olivér István, Módos Magdolna, Farkas János László, Huoranszki Ferenc, Karádi Éva és Kis János. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2017, 850 oldal, 4995 Ft
