Roger Crowley-nak, az ismeretterjesztő történeti munkák jeles, izgalmas stílusú brit szerzőjének érdeklődése sem véletlenül fordult a néhai velencei tengeri birodalom felé. Számára jól kivehető módon egy későbbi, immár világméretű tengeri birodalom (a sajátja) előképeként szerepel Velence, amelynek virágzása és bukása is komoly tanulságokkal és erős párhuzamokkal szolgál. A bizánci eredetű önelnevezésével La Serenissima, azaz a legfenségesebb államalakulat fittyet hányt az államokat hagyományosan naggyá tévő szabályoknak, és korát (meg minden más szempontot) megelőzve kitüntetetten a tengert és a kereskedelmet akarta uralni. Ezért mindent meg is tett, ami cselszövésből, számításból és kegyetlenségből telik, kíméletlenül, célratörően, ha úgy tetszik, kalmárszellemben építette saját, globális kapitalista birodalmát.
Crowley ugyan nem szaktörténész, de profi historikusok által is elismert precizitással és élvezetesen dolgozza fel témáit. Velence története előtt, talán nem véletlenül, Konstantinápoly 1453-as elestének, illetve a Földközi-tenger feletti uralomért folytatott 16. századi küzdelemnek szentelt nagy sikerű könyveket. A vezérfonal egyértelmű: számára igazán mély történelmi jelentőségűnek csupán a tengeri hatalmak egymás közötti rivalizálása ítéltetik. A tengeri köztársaság históriájából is jórészt a tengeri hegemóniáért folytatott küzdelmet emeli ki – górcső alá véve a genovaiak elleni, mindkét fél számára pusztító hatású 150 éves háborút. Sokkal kevesebb figyelmet szentel annak, kik voltak Velence legfontosabb riválisai a szárazföldi hátországért folytatott küzdelemben – ekkor ugyanis néhány említésnél jóval többször került volna elő a középkori Magyar Királyság neve. Ritka, amikor egy történeti munkában a szakszerű utószót kell kiemelni, de ezúttal ez a helyzet. B. Szabó János történész rövid, ám lényegre törő írásában egészíti ki Crowley könyvét mindazzal, ami úgy látszik, már nem fért bele: hogyan alakult a magyar–velencei viszony hosszú évszázadokon át, milyen – magyar szempontból is váltakozó sikerű – háborúkat vívtak egymással mindenekelőtt Dalmácia és az ottani kikötővárosok (Zára, Trau, Sebenico, Spalato, Ragusa) birtokáért, és hogyan harcoltak alkalomadtán egymás szövetségeseként a török ellen. E ponton B. Szabó cáfolja is Crowley azon tételét, hogy Velence a kontinentális hatalmak által magára hagyatva harcolt volna az oszmánok ellen.
Crowley sokat ad a drámaiságra, némi hatásvadászat sem áll távol tőle, ismeri olvasóközönsége kegyetlenség, vér és szenvedés iránti diszkrét érdeklődését, és eleget is tesz neki. Minderre nem kínálhatna jobb alkalmat Velence – a középkori Magyar Királyságéval időben is nagyjából egybeeső – élet-halál harca egy új rivális, a tengeren és szárazföldön is hatékony nagyhatalom, az Oszmán Birodalom ellen. A könyv utolsó lapjain a szemünk láttára omlik össze a velenceiek vérrel és verejtékkel szerzett, a kereskedelem és flotta pókhálószövedékével összetartott, szabálytalan, kikötők és kereskedelmi támaszpontok hálózatából álló birodalma. Bizony, e könyv olvasása közben nem árt néha elővenni a történelmi atlaszt, és megkeresni a lapokon burjánzó helyneveket: hol volt egykor Negroponte, Modon, Lepanto, Durazzo vagy Kaffa – és mit találunk manapság a helyükön. Ilyenkor elámulhatunk azon, mekkora is volt e tengeri impérium akciórádiusza, hogy egyszerre lehetett Velencéé Kréta, Ciprus, Rodosz, Korfu, a Moreának nevezett Peloponnészoszi-félsziget, és szinte beltengerének számított az Adria.
Crowley már a könyve keretét adó időhatárok önkényes kiválasztásával is ítéletet mond a nagyravágyó velencei kísérlet felett: az oszmánok elleni véres háborút lezáró 1503-as megalázó békéig vezet végig a velencei történelmen – innentől kezdve a városállam is inkább csak afféle alvállalkozó az oszmánok által uralt mediterrán kereskedelemben. Csupán mellékesen, az utószóban tesz említést Ciprus 1570-es vagy éppen Kréta 1669-es elvesztéséről, de ekkor is érzékelteti, hogy egy önmagát túlélt birodalom már szinte tét nélküli veszteségeiről van szó. A véget (amikor Napóleon hadserege bevonul Velencébe, a köztársaság pedig felszámolja önmagát) szinte csak érintőlegesen tárgyalja. Ilyenkor persze nem tudjuk elhessegetni a gondolatot: nem véletlen, hogy e sorokat egy néhai tengeri nagyhatalom elmúlt dicsőségére némi nosztalgiával tekintő szerző vetette papírra.
Fordította: Makovecz Benjamin. Park Könyvkiadó, 2018, 484 oldal, 4900 Ft
