Aztán megkérdezi tőlünk: mi jut eszünkbe arról, amit látunk? Legtöbben a költözésre, selejtezésre asszociálnak, másoknak a hajléktalanság, az átmeneti állapot jut eszébe. Megint másoknak (talán az alapmű miatt is) az IKEA belső labirintusa. „Mérlegelem a dolgokat, csomagolok, nagyon sok minden előkerül, nosztalgiázom talán, és vannak dolgok, amiket magammal akarok vinni az új helyre, és vannak, amiket el szeretnék hagyni” – mondja a rendező, s arra kér minket, hogy egy-egy öntapadós jegyzetlapra írjuk fel: mit hagynánk hátra legszívesebben, ha most kellene továbblépni.
Maga a történet Kiss Ottó azonos című, eredetileg 2002-ben megjelent (svéd típusú gyerekverseken alapuló) verses regényének az átirata, egy klasszikus coming-of-age mese: Roziról szól, a tizenéves lányról, aki papírdobozokba zárja felkavaró emlékeit, majd képzeletbeli barátja, Csillagszedő Márió segítségével szembenéz félelmeivel és megküzd a démonaival. „Eddig háromszor / mentem világgá. Először az ajtóig, / azután a szomszéd házáig, / legutoljára meg a lakótelep széléig. / Ha megint világgá megyek, / nem fordulok vissza többé” – szavalja kantáros nadrágban, kétfelé meredő oldalcopffal, vastag, fekete keretes szemüvegben Rozi (Sinka Edina), majd a családi összetartozásról beszél, és a szükségszerű különállásig jut el. A szerzőpáros finoman nyúl az alapműhöz. A Kisstől származó „Van olyan reggel, ami nem hoz holnapot?” versrészlet az éppen egyórás darab kulcskérdése lesz. Együtt próbáljuk megfejteni: létezik-e olyan remény, amelybe hiába kapaszkodunk?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
