A zenészek mintha nekünk, nézőknek szerenádoznának, a táncosok groteszk mozdulatokkal közelítenek. Valamennyien átvágják magukat a nézőtéren, aztán a zenészek a zenekari árokban foglalnak helyet. A két táncos utólag kapcsolódik be közéjük a közös térbe. Az elején a helyüket keresik, amit aztán a második szinten találnak meg: az árok felett, a félkörben elhelyezett, összetolt asztalokon folytatják a táncot. Szögletes, „kifordított”, túlrajzolt mozdulatokkal járnak körbe-körbe.
Legmagasabban a nézőtér helyezkedik el. Mintha mi, a nézők egy másik dimenzióban lennénk, kvázi kívülállókként, amit még inkább kiemel az előadás kezdete előtt kapott (és felhelyezett) angyalszárnyunk. Hiába a fizikális szintkülönbség, a zenészek és a táncosok között nincsen alá-fölé rendeltségi viszony. Nem alkalmazott zene szól, teljes értékű darabokat hallhatunk – van köztük Vivaldi és saját szerzemény is. Táncos és zenész folytonosan egymásra reagál, párbeszédek alakulnak. Minden bizonnyal improvizációs részek is vannak, ezt onnan sejtjük, hogy a zenekar árgus szemekkel figyeli, mi zajlik az asztalon, és a zenészek tökéletes ritmusban követik le a történéseket. A rögtönzött elemeknek ugyanis egy meghatározott keretben kell „létezniük” ahhoz, hogy a két oldal egymásra szinkronban felelgethessen. A szereplők ezt tökéletes összhangban hozzák, a jellegzetes, vissza-visszatérő mozgássorok egyértelműen vannak lefektetve (rendező-koreográfus: Juhász Kata).
A groteszk mozdulatok végigkísérik a produkciót: a játszók eltúlozzák gesztusaikat, eltorzítják mimikájukat. Sőt a hangjukat is elváltoztatják, beszédjük artikulálatlan zaj csupán. Ciccegések, füttyögések, klakkogások töltik meg a Ligetet, ölelkezve, feleselve a különféle népi hangszerek hangjaival. Mint a vurstliban, hallani dudaszót, cintányérok összeütését, kereplőt és xilofont. Az effektek, abszurd betétek hangulatokat, asszociációkat, szituációkat teremtenek. Az egyetlen „emberi” hang az opera-énekesnőé, Tara Khozeiné, akinek éteri énekét időnként a férfi zenészek hangban is lekísérik. Bravúros négyük kézi „dobszólója”: folyamatos helycserékkel (ez is a körkörösséget szimbolizálja) egyszerre dobolnak, egyforma ritmusokban, hol a térdükön, hol felnyúlva a színpadra, hol pedig a tenyerüket összeütve – sosem jönnek ki a ritmusból. Közben többnyire csintalan arcokat vágnak vagy nevetgélnek, jól érzik magukat a bőrükben.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
