Szaúd-Arábia Katar ellen

A renitens törpe

  • Manyasz Róbert
  • 2017. augusztus 6.

Külpol

Új szakaszába lépett a Perzsa-öbölben évek óta zajló középhatalmi játszma. Szaúd-Arábia összehangolt politikai támadást indított a térség egyik kis országa – elvben szövetségese – ellen. Katar nem először kerül a sivatagi királyság vezetésének célkeresztjébe.

A konfliktus közvetlen kiváltó oka a katari uralkodó, Tamím bin Hamad sejk egyik – az állami hírügynökség honlapján publikált – nyilatkozata, amelyben nyíltan bírálta a Szaúd-Arábia vezette Öböl Menti Együttműködési Tanács (GCC) politikáját, míg első számú ellenségükről, Iránról dicsérőleg emlékezett meg. A sejk egy füst alatt a palesztin Hamász, s egyiptomi anyaszervezete, a Muszlim Testvériség támogatását is szorgalmazta, noha ezek megítélése több térségbeli országban szerfelett problematikus, illetve a terrorista csoportok listáján is szerepelnek.

A katari kormány persze cáfolta, hogy az uralkodó ilyen kijelentése­ket tett volna; arra hivatkoztak, hogy hackertámadás érte a hivatalos állami médiát. A többszöri tagadás ellenére Rijád és legszorosabb szövetségesei, az Egyesült Arab Emirátusok, Bahrein és Egyiptom szokatlanul drasztikus lépéseket tettek, amelyek betetőzéseként a diplomáciai kapcsolatokat is megszakították a miniállammal. Kisvártatva a GCC hadserege által támogatott hivatalos jemeni kormány, Mauritánia és a Maldív-szigetek, továbbá Jordánia és Dzsibuti is alacsonyabb szintre vitte le diplomáciai kapcsolatait Katarral. A nagykövetek kiutasítása mellett a szaúdiak és szövetségeseik 13 pontból álló követeléslistát is eljuttattak a dohai kormánynak, ebben az iráni kapcsolatok leépítését, a terroristaszervezetek (köztük az Iszlám Állam, az al-Kái­da, a Muszlim Testvériség vagy a síita Hezbollah) támogatásának leállítását, az arab országokban működő ellenzéki mozgalmak pénzügyi finanszírozásának beszüntetését, valamint az egyetlen, nem Rijád érdekeltségi körébe tartozó, globálisan is jelentős arab – de többnyelvű – tévécsatorna, az al-Dzsazíra bezárását követelték. Az ultimátum teljesítésére pedig röpke 10 napot adtak.

Nos, e határidőn már jócskán túlvagyunk. Szaúd-Arábia, az Emi­rátusok és Bahrein lezárták szárazföldi határaikat Katar felé, ahogy légterüket is a katari felségjelű gépek előtt. A blokád alá vett kis országban a lakosság felhalmozásba kezdett, miközben a megmaradt légi folyosókon Európából és Ázsiából szállítják az utánpótlást.

 

És még?

Egy megkérdőjelezhető uralkodói nyilatkozat természetesen nem lehetett elég indok erre a példátlanul kemény fellépésre. De történt még más is. Májusban a katari kormány 1 milliárd dollár (!) váltságdíjat fizetett az uralkodói család Dél-Irakban vadászgatás közben elrabolt tagjaiért, és az összeg titkosszolgálati és hírügynökségi jelentések szerint az al-Káida szíriai filiáléjánál, az egykor Nuszra Front néven futó Tahrír al-Sám (Levante Felszabadítása) nevű szervezetnél landolt.
A szaúdi kézben lévő arab média e tranzakciót a terroristák támogatásának minősítette.

A másik megkerülhetetlen és a krízis közvetlen előzményéhez tartozó esemény Donald Trump májusi rijádi látogatása volt. Az amerikai elnök nyilatkozatait és a vele kötött horribilis szerződéseket (csak a fegyverügylet 110 milliárd dollárt tesz ki) a szaúd-arábiai hatalmi elit úgy fejtette meg, hogy az új washingtoni vezetés immár teljes mellszélességgel kiáll Rijád – alapvetően Teherán regionális befolyásának visszaszorításán – munkálkodó politikája mellett. A dzsihadista szerve­ze­tek támogatása elleni fellépésre is támogatást olvastak ki az amerikai politikusok nyilatkozataiból. S bár a terrorszervezetek külső finanszírozásában valamennyi Öböl-menti ország sáros, a lehetőség adott volt a bűnbakképzéshez. Itt az idő tehát – vélte a szaúdi vezetés –, hogy az „egy a tábor, egy a zászló” jelmondat útmutatása szerint megregulázza a renitenskedőket.

Mindenekelőtt Katart. A 2,5 milliós (bár csak 300 ezer állampolgárral bíró) törpeállam régóta szálka a regionális vezető szerepre törekvő Rijád szemében. Az országot 1995 és 2013 között vezető Hamad bin Khalífa sejk kiléptette országát a nagy testvér árnyékából, és önálló külpolitikába fogott. Tehette mindezt az ország hatalmas, a világ készleteinek 14 százalékát jelentő földgázkincsére alapozva. Ezzel együtt a gazdaság – bár pénzügyi és logisztikai téren történtek lépések a diverzifikációra – továbbra is monokultúrás, és zömében állami irányítású maradt.

Az új külpolitika legfőbb jellemzője a diverzitás és a többcsatornás biztonság volt. Katar a geopolitikai realitásoknak megfelelően igyekezett nyitni Irán felé, amit segített, hogy a síita állammal közösen birtokolja a világ egyik legnagyobb tenger alatti földgázmezejét (South-Pars). Emellett egyik fő támogatójává vált szunnita iszlamista politikai formációknak, köztük a palesztin Hamásznak és egyiptomi anyaszervezetének, a Muszlim Testvériségnek. S miközben az első Öböl-háború után itt létesült a térség legnagyobb amerikai katonai támaszpontja (az al-Udeid bázis), az innen is induló csapások célpontját jelentő tálibok képviseletet tartottak fenn az országban. Ugyancsak a nyitás politikájának eredményeként Katar valóban tart fenn kapcsolatokat az al-Káidával, de a síita Hezbollahhal is. Így azután az elmúlt években számos nemzetközi krízis (legtöbbször dzsihadista emberrablások) során sikeres politikai közvetítőként léphetett fel.

És ezzel el is érkezünk a válság igazi okaihoz.

 

Tisztán

Szaúd-Arábia hivatalos állami ideológiája, a purista vahabizmus minden idegen elemtől megtisztítaná az iszlámot. Ennek megfelelően az első számú ellenfél a síizmus, annak valamennyi ágával (a mainstream, s az iráni államban manifesztálódó, de Iraktól Libanonig sokfelé jelen lévő tizenkettesekkel éppúgy, mint a hauthista jemeni ötimámosokkal) egyetemben. De a vahabizmus hasonlóan viszonyul a szúfizmushoz vagy az ún. népi iszlám ugyancsak elterjedt hagyományaihoz. Ezt a reformátori gondolatot terjeszti a vahabizmus az iszlám világ minden részén. Ebbéli internacionalista törekvésében pedig valamennyi nemzetközi iszlamista szervezetet riválisnak tekint; legfőképpen az Egyiptomból indult, de mára számos országban önállósuló filiálékkal rendelkező Muszlim Testvériséget. Ami azért is jelent komoly kihívást Szaúd-Arábiának, mert a Testvériség – elvetvén az iszlám politikai hatalmának dinasztikus útját – megkérdőjelezi a monarchiák vallási legitimitását.

A Muszlim Testvériség jelenléte az Öböl-térségben régóta probléma nemcsak Szaúd-Arábia, de valamennyi Öböl-állam vezetése számára. Rijád kezdetektől fogva elutasította őket. A közkeletű történet szerint az alapító Haszan al-Banná már a szaúdi állam megalakítása (1932) után négy évvel találkozott Abdulazíz királlyal, aki a Testvériség helyi lerakatának alapítására vonatkozó kérelmet azzal utasította el, hogy „mi valamennyien muszlim testvérek vagyunk”. Így a Testvériség és a vahabizmus kezdettől fogva konfliktusban állt egymással, s a küzdelmük sokszor véresnek bizonyult.

A Muszlim Testvériség szerepe az arab tavaszban, majd Tunéziában és Egyiptomban szerzett hatalma megrémítette a szaúdi vezetést. Ennek megfelelően meg is tett mindent azért, hogy a Katar által erősen támogatott Nahda Párt kormánya Tuniszban mihamarabb megbukjon, azonképpen Muhammad Murszíé is Kairóban. Az őket követő rezsimeket – mindenekelőtt Abdel-Fattáh esz-Szíszi egyiptomi elnökét Egyiptomban – pedig súlyos milliárdokkal ösztönzi a Testvériség elleni nyomás növelésére. A GCC hivatalosan 2014-ben tette fel a Testvériséget a terrorszervezetek listájára.

Mindeközben Katar Hamad bin Khalífa emírsége idején a Testvériség legfontosabb bázisa lett – mondani sem kell, hogy ehhez mennyiben járultak hozzá a szülőhazájukban, Egyiptomban a kiszorításuk érdekében megtett jelentős állami erőfeszítések. Így került már évtizedekkel ezelőtt Dohába a szervezet jelenlegi fő ideológusa, Júszuf al-Qaradavi is, aki éppen a Hamad sejk alapította al-Dzsazíra televízió révén vált a szunnita világ legismertebb vallástudósává. Ugyancsak Doha lett Khaled Meshal Hamász-vezető otthona is. Amikor négy éve Tamím bin Hamad sejk átvette a hatalmat apjától (és miniszterelnökétől, a rossznyelvek szerint az iszlamista extrémizmus támogatásáért elsősorban felelős Hamad bin Dzsászimtól), mindenki a külön utas politika végét várta. Ám minden maradt a régiben.

A Rijád ösztönözte fellépés megmutatta a GCC-n belüli törésvonalakat is. Kuvait nem csatlakozott a bojkotthoz, miként a Katarhoz hasonlóan egyensúlyozó politikát folytató Omán sem. És belépett a képbe Törökország. Ankara, amely immár ugyancsak iszlamista vonalon igyekszik regionális befolyásra szert tenni, Rijádot tekinti legnagyobb szunnita riválisának. Recep Tayyip Erdoğan azonnal Katar mellé állt, s az épülő török katonai támaszpont megerősítése mellett újabb katonai egységek küldését is kilátásba helyezte a helyzet elmérgesedése esetén. S az nincs is kizárva.

A jelen feszült helyzetből három kimenet lehetséges. Az első szerint Rijád eléri minden célját, és Katar gyökeresen megváltoztatja külpolitikáját. Ez akkor valósulhatna meg, ha a fiatal, alig 38 éves uralkodót leváltanák. Vértelen palotapuccs ugyan már háromszor is történt a miniállam közelmúltjában, de egyelőre úgy tűnik, török hátszéllel, és támaszkodva kiépített nemzetközi kapcsolatrendszerére, állva marad a mostani katari vezetés. A második kifutás már súlyosabb következményekkel járhat. Az ugyanis a Rijád vezette GCC-országok katonai intervenciója lenne – az iráni befolyás és úgymond „a terrorizmus támogatásának” visszaszorítására hivatkozva. Ilyenre volt már ugyan példa az arab tavasz bahreini eseményei miatt, de Katar katonai megszállásának nemzetközi következményei lennének; elsősorban Irán, és nem elhanyagolható lehetőségként Törökország várható reak­cióit figyelembe véve.

A jelenleg legvalószínűbb – harmadik – forgatókönyv szerint befagy az öbölbéli hidegháború, és Katar hosszabb időre izolálódik a rijádi központtól. A dohai vezetés gazdasági és politikai téren is előremenekül. Míg óriási presztízsberuházásokkal – köztük a 2022-es futball-vb-re halálos áldozatokat követelő munkakörülményekkel épített stadionokkal és befektetési lehetőségekkel – folyamatosan vonzza magához a nagy nyugati gazdasági erőcsoportokat, addig helyben Ankara politikai-katonai, Teherán pedig gazdasági téren igyekszik tágítani Doha mozgásterét. Mindez azonban csak tovább erősíti azokat a kételyeket, amelyek a GCC megtestesítette regionális politikai-gazdasági egység megvalósíthatósága körül megfogalmazódnak. Kuvait, de különösen Omán jelenlegi viselkedése mutatja, hogy a rijádi házi szövetség, azaz Szaúd-Arábia teljes félszigeti hegemóniája nincs mindenkinek az ínyére.

Neked ajánljuk