Adózzanak a leggazdagabbak! - Elővágás

  • Dobsi Viktória (Párizs)
  • 2011. szeptember 22.

Külpol

A leggazdagabb földlakók versenyében évek óta dobogós helyen végző amerikai Warren Buffett augusztus közepén szórakoztató írásban érvelt a "szupergazdagok" igazságtalan és szükségtelen kényeztetése ellen. A tehetősek adóinak megemelése azóta a válság újabb hullámai közt vergődő európai államokban is napirenden van.
A leggazdagabb földlakók versenyében évek óta dobogós helyen végző amerikai Warren Buffett augusztus közepén szórakoztató írásban érvelt a "szupergazdagok" igazságtalan és szükségtelen kényeztetése ellen. A tehetősek adóinak megemelése azóta a válság újabb hullámai közt vergődő európai államokban is napirenden van.

A nebraskai milliárdos nem először lepte meg az adóemelésre tabuként tekintőket: 2005-ben például a tb-kassza gondjaira javasolta megoldásként a módosabbak adóinak növelését. És már öt éve is elmesélte az idei cikkében szereplő példát, mely szerint alacsonyabb jövedelmű kollégái adórátája átlagosan duplája az övének. Akkor, a The New York Times jegyzetírója közbevetésére, miszerint ha valaki ezt pedzegeti, osztályharc szításával vádolják, így felelt: "Az osztályharc tényleg létezik, de az én osztályom, a gazdagoké vívja e háborút, és nyerésre állunk." Buffett cikkének megjelenése után négy nappal a HVG érdeklődésére teljes mellszélességgel kiállt milliárdos kollégája kezdeményezése, a gazdagok megadóztatása mellett Soros György is. Kissé árnyaltabban fogalmazott viszont a francia Le Monde-nak: "Warren Buffett tehetséges és ravasz befektető. Hosszú távon gondolkozik, és meg tudja védeni a szupergazdagok érdekeit. Tudatában van annak, hogy ha ma a gazdagok tétlenek maradnak, a következő években ellenük fordulhat a közvélemény."

Az adóemelésért folytatott mozgalom francia hajtása Maurice Lévy - a magánvállalatok egyik érdekképviselete és a Publicis reklámügynökség vezetője -, illetve a Le Nouvel Observateur hetilap jóvoltából serkent ki. Érdekes módon az újság, melynek felügyelőbizottsági elnöke, Claude Perdriel is aláírta a 16 vállalatvezető nyílt levelét, el is határolódik a szövegtől - melynek csak amolyan "jobb mint a semmi" alapon adott helyt. A 16-ok felhívása ugyanis felettébb tartózkodó: míg Buffett az adórendszer tartós átszabását javasolja, a franciák "kivételes hozzájárulásról" írnak, és rögtön fel is hívják a figyelmet a túlzott sarcolás veszélyeire. Az amerikai azt is hangsúlyozza ironikus üzenetében, meny-nyire kímélte őt és "megagazdag" ismerőseit a "milliárdosbarát Kongresszus" az utóbbi évtizedekben: itt az ideje, hogy igazságosabb módon vegyék ki részüket a közteherviselésből. Gall kollégái viszont sietnek jelezni: áldozatvállalásuknak átfogó reformba kell illeszkednie.

Rés az adópajzson

De nem csak ez gyengíti a gesztus szimbolikus erejét. A Christophe de Margerie vezérigazgató révén képviselt Total olajvállalat ugyan árbevétele alapján a második legnagyobb francia cég, de az adórendszer kiskapuinak hála, az utóbbi két évben nulla euró társasági adót fizetett Párizsnak. Hasonlóan kétes értékű a lista egyetlen, valóban "szupergazdag" aláírójának, Liliane Bettencourt-nak a szerepeltetése. A L'Oréal birodalom 88 éves örökösét, a világ 15. legmódosabb személyét - vagyonát 17 milliárd euróra becsülik - nemrég adócsalással hozták hírbe: mentségére szolgálhat, hogy a mentális állapotáról nyilvánosságra került információk alapján arra sem vennénk mérget, hogy tudja a miniszterelnök keresztnevét (Francois - a szerk.). Köztudott az is, hogy a közelmúltig igen barátságos, maximum 9 százalékos tényleges adókulcsnak örvendhetett. Amely 9 százalék, no meg az a 30 millió euró, amit a 2008-as évre az adóhatóság visszatérített neki, a Nicolas Sarkozy köztársasági elnök mandátumának első fontos lépéseként felemelt "adópajzs" (bouclier fiscal) jelképévé vált (ez a szabályozás a jövedelem 50 százalékában maximálja az egyén által fizethető összes adó arányát).

E szépséghibákat a felhívás után bejelentett, kormányzati takarékossági csomagba foglalt szolidaritási adónak sem sikerült kozmetikáznia. Az idén egy-, jövőre pedig 11 milliárdos, főleg adóemeléseket tartalmazó csomagból 200 milliót fedezne az évi 500 ezer euró feletti jövedelműek szolidaritása. Az elvileg 2013-ig, az államháztartás formába hozásáig beígért 3 százalékos különadót, amely az őszi parlamenti vitában még szigorodhat, a gazdasági sajtó is jelképesnek minősítette, a baloldali kommentátorok és az ellenzék meg gúnyos kacajjal fogadta. Mert bár Sarkozy idén tavasszal belement az "adópajzs" visszavételébe, ezt a vagyonadó átalakítása mellett vitte véghez. Ez utóbbi úgy 1,8-2 milliárd euróval rövidíti meg az államkincstárt, nagyjából ugyanazoknak kedvezve, mint a 2013-ra kifutó bouclier.

Nem hisz

"A gazdagok mindig azt mondják majd: adjatok még több pénzt, akkor majd többet költünk, és az mindannyiótoknak jó lesz. De ez az utóbbi 15 évben nem működött, és remélem, hogy ezt az amerikaiak már észre is vették" - írta Buffett, aki úgy találja, hiába volt jóval magasabb az adója a korábbi évtizedekben, az itt-ott "hallható teóriával ellentétben" ez egyáltalán nem tántorította el sem a befektetésektől, sem a munkahelyteremtéstől. Mintha egy szélsőbal pamfletet olvasnánk - ember legyen a talpán ugyanis, aki kormánypozícióra esélyes szociáldemokratától hasonló kijelentést elcsípett az utóbbi időben. Pedig számos kutatás és számítás támaszthatja alá Buffett szavait. A 80-as évektől kezdve egész Európában csökkentek a tehetősek és főleg a legtehetősebbek tényleges adóterhei. Az unió legnagyobb országaiban 20 év alatt átlagosan húsz ponttal apadt a jövedelemadó felső kulcsa - az ehhez adódó kedvezmények révén pedig a franciáknál és a spanyoloknál az utóbbi tíz évben a vezetői bérek tényleges adókulcsa gyakran valóban a fele lett az alkalmazottakénak.

A válság okán persze történtek félénk korrekciók. Nagy-Britanniában épp Cameron hivatalba lépése előtt vezették be az 50 százalékos felső jövedelemadó-kulcsot (az új pénzügyminiszter szerint átmeneti jelleggel, az évi 150 ezer font fölötti jövedelemsávban). Németországban 2008-ban még a nagykoalíció emelte 45 százalékra ugyanezt (a 250 ezer euró fölötti tartományban). Úgy látszik azonban, hogy még a meredekebb terheket reklamáló ellenzéket, az 53 ezer euró felett 49 százalékos sarcot ajánló szocdemeket sem vinné rá a lélek, hogy visszatérjenek a tizenkét évvel ezelőtti 53 százalékos elvonáshoz a "szupergazdagok" esetében. Ezt a ma horribilisnek tűnő rátát még a szintén szocdem Schröder kancellár szállította le: öt év alatt 11 százalékkal.

A magas jövedelmek hosszabb távú történeti alakulását vizsgáló közgazdászok eredményei sem cáfolják Buffett megállapításait. Ha szemügyre vesszük a Paris School of Economics (PSE) égisze alatt épülő World Top Incomes nyilvános adatbázis színes grafikonjait, azt látjuk, hogy a nyugati országokban a 80-as évektől a leggazdagabbak egyre nagyobbat harapnak a nemzeti jövedelemből. Az Egyesült Államokban a 70-es években szolidabban, Reagan hatalomra kerülésétől határozottan emelkedett a gazdagoknál maradó nemzeti érték: 2008-ban már elérte a 45 százalékot. Bár ez nagyságrendileg magasabb az uniós államokban tapasztalható zsákmánynál - ahol a lakosság felső tizede a nemzeti jövedelem mintegy harmadával, illetve a progresszív adózást legkomolyabban vevő skandinávoknál annak ötödével-negyedével kénytelen beérni - a trend ugyanaz.

A gazdagok tehát köszönik, jól vannak, sőt sokkal jobban, mint 30 éve, és egyre jobban, mint a maradékon osztozó többiek. Nemcsak a jövedelmi kilátásaik remekek, de felhalmozott javaik mennyisége is rekordokat döntöget: a franciák által birtokolt magánvagyon ma hatévnyi nemzeti jövedelmet tesz ki; utoljára a múlt század első évtizedében volt ez az arány ekkora. Itt van a kontinensen a legtöbb (dollárban mért) milliomos is: 2,2 millió. De a szupergazdagoknak globálisan is jól alakult az elmúlt év: a Merryl Lynch-Capgemini éves jelentése szerint a "magas nettó értékkel bíró személyek" csoportja 8,3, a legszerencsésebb "ultrák" száma jó 10, összvagyona pedig 11,5 százalékkal nőtt. A gazdagoknak fenntartott jóléti állam oly hatékonyan működik, hogy nem csoda, ha az európai politikai elit óvakodik belekontárkodni.

Pedig a munkából származó jövedelmek és a termelés ugyanebben az időszakban jóval szerényebb mértékben növekedett. Azaz - állítják a PSE fiskális forradalmat ajánló francia kutatói - nemcsak a semmiből, csupán a munka révén lett nehezebb a társadalmi felemelkedés, de erősen megkérdőjelezhető, hogy a mai, a munkát a tőkénél jobban megadóztató rendszer valóban megfelel-e korunk valóságának. És akadnak további kérdések is: van-e köze a "gazdagok kímélésének" azon széles tömegek óriási tartozásaihoz, akik hitelből fogyasztottak? És az államadóssághoz? A tőkejövedelmek növekedését bátorító adórendszernek a termelői beruházások csökkenéséhez?

Warren Buffett ilyen messzire azért nem menne, bár a korszellemmel némileg szemben a jóléti államot sem ostorozza. Csupán annyit mond, hogy sem a gazdaságnak, sem a gazdagoknak nem ártana, ha az utóbbiak kicsit többet adnának a közösbe. De egyelőre, néhány jelképes gesztust leszámítva, Európa nem hisz neki.

Hol, és hol nem

Németországban sem talált megértő fülekre annak a félszáz módos németnek a kiáltványa, akik félmillió euró feletti vagyonnal már gazdagnak érzik magukat, és úgy számolják, ők és osztályos társaik három év alatt 5 százalékos pluszterheket vállalva 150 milliárddal támogathatnák az államkincstárt. Közülük 23-an már két éve is próbálkoztak egy hasonló petícióval - de Angela Merkel egyelőre inkább arra az ötven híján kétmillió gazdagra figyel, akiknek nem kenyere az önostorozás.

Olaszországban, ahol a GDP 120 százalékára rúgó államadósság majd 40 ponttal előzi a franciát, és a növekedési kilátások sem rózsásak, drasztikusabb megszorításokba illeszkedik a múlt héten végül megszavazott "szolidaritási adó" terve. Az 54 milliárdos pakkban megbújó, három évre szóló megvonás révén a 300 ezer euró feletti éves jövedelmekből szakítana plusz 3 százalékot a Sarkozyhez hasonlóan eleddig minden adóemeléstől elhatárolódó Berlusconi.

A hasonló nehézségekkel - bár épp ellenkező adósságszerkezettel: viszonylag alacsony államadósság mellett (63,4 százalék) az olasz deficit duplájával (9,2 százalék) - küzdő spanyoloknál is tetten érhető, mennyire idegenkedik az európai politikai elit derékhada a következetesen progresszív adózás elvétől. A 2004-től kormányzó Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) négy éve, az ingatlanlufi kipukkanása táján döntött úgy, hogy megszünteti a demokrácia születésével egy időben létrehozott vagyonadót. Három évvel és számos megszorító csomaggal később - és két hónappal az előre hozott választások előtt - most úgy tűnik, mégis jól jönne az államkasszának az egykor beszedett évi 2,1 milliárd euró - fele. Azaz a korábbinál mintegy hétszer magasabb - egymillió euró körüli - vagyon esetén kirótt, a korábbi 700 ezer adózó helyett csak 160 ezret érintő hozzájárulás. A novemberben akár abszolút többségre is esélyes, egyelőre ellenzéki Néppárt (Partido Popular, PP) ellenzi az adóemelést, és - bár saját programjának nyilvánosságra hozatalától óvakodik - feltehetően lelkesen készül további takarékossági lépésekre, amelyek a párt által vezetett régiókban már több tiltakozó demonstrációt is kiváltottak a tanév kezdete óta. Alfredo Pérez Rubalcaba, a PSOE vereségének szépítésére törekvő miniszterelnök-jelölt pedig tragikomikus hévvel próbál elhatárolódni attól a kormánytól, melynek éveken át második embere volt, hogy némi progresszív spiritusszal jelezze a lemorzsolódott választók millióinak: erre van a szociáldemokrácia. Eközben a balra hajló sajtó rezignáltan konstatálja, hogy Spanyolországban még egy di Montezemolo sem akadt, hogy a saját megadóztatását kérvényezze, mint a Ferrari elnöke a szomszédban... Sőt, ahogy az El País múlt pénteki cikke állítja, náluk szinte lámpással kell keresni a gazdagokat. A napilap szerint az adóelkerülés és -csalás járványos: 2010-ben a svájci HSBC banktól szerzett titkos bankszámlák listáján a francia hatóságok 3000 spanyol nevet találtak, köztük a legnagyobb spanyol pénzintézet, a Santander elnökét és több családtagját is.

Neked ajánljuk