Sali Berisha elnök szerint érthetetlen az egész história, ami a pilótajátékok körül történt. Nyilván a sajtó is gerjeszti az indulatokat; sajnos ezt annál is inkább megteheti, mert egyre nehezebb a képviselőit kipenderíteni a zilált helyzetű országból. A határokat még csak-csak őrzik a kormánycsapatok, de a lázadók kezére került kikötővárosokban már nem a kormány dolga eldönteni, ki jöhet és ki nem. Az elnök ettől csak még kevésbé érti a történteket. Jó, rendben, elég bosszantó, amikor az embernek minden megtakarított vagyonkáját a hóna alá kapja valami strici, és elinal vele, szokatlannak azonban ostobaság volna nevezni az ilyesmit. Arról viszont szó sincs, hogy a játékok szervezőinek politikai kapcsolatai lennének, és hogy éppen ezekkel fedeznék magukat. Persze támogatták a Demokrata Párt választási kampányát, ám ez az albán törvények értelmében nem tilos, és különben is, miért tették? Mert ők is felismerték, hogy a szocialisták ellenségei a reformoknak, nyolc hónappal a legutóbbi választások előtt reformtervek ellen szavaztak a parlamentben; ha hatalomra kerülnének, búcsút lehetne inteni az országra váró kibontakozás ábrándjának, és ezt senki épeszű albán nem akarja. Azok sem, akik most tüntetnek, és akik az elnök szerint tíz százalékát sem teszik ki a károsultaknak. Egy izgága minoritás, mint megannyiszor.

Sali Berisha elnök szerint érthetetlen az egész história, ami a pilótajátékok körül történt. Nyilván a sajtó is gerjeszti az indulatokat; sajnos ezt annál is inkább megteheti, mert egyre nehezebb a képviselőit kipenderíteni a zilált helyzetű országból. A határokat még csak-csak őrzik a kormánycsapatok, de a lázadók kezére került kikötővárosokban már nem a kormány dolga eldönteni, ki jöhet és ki nem. Az elnök ettől csak még kevésbé érti a történteket. Jó, rendben, elég bosszantó, amikor az embernek minden megtakarított vagyonkáját a hóna alá kapja valami strici, és elinal vele, szokatlannak azonban ostobaság volna nevezni az ilyesmit. Arról viszont szó sincs, hogy a játékok szervezőinek politikai kapcsolatai lennének, és hogy éppen ezekkel fedeznék magukat. Persze támogatták a Demokrata Párt választási kampányát, ám ez az albán törvények értelmében nem tilos, és különben is, miért tették? Mert ők is felismerték, hogy a szocialisták ellenségei a reformoknak, nyolc hónappal a legutóbbi választások előtt reformtervek ellen szavaztak a parlamentben; ha hatalomra kerülnének, búcsút lehetne inteni az országra váró kibontakozás ábrándjának, és ezt senki épeszű albán nem akarja. Azok sem, akik most tüntetnek, és akik az elnök szerint tíz százalékát sem teszik ki a károsultaknak. Egy izgága minoritás, mint megannyiszor.

Egyfelől. Másfelől viszont Albánia kettészakadt, ami még egy ilyen, viszonylag szűkös területtel bíró ország esetében is szomorú, családok szakadnak széjjel, és bizonytalan, hogy mikor hall az ember újra híreket a túlsó szektorban rekedt nagynéniről, az ingázóknak jóvátehetetlenül odaát marad a másik pár cipőjük, lomha földi tragédiák tehát, amint szanaszét görögnek. Az ország kettészakadása mindazonáltal többé-kevésbé tény, a délalbán, mondjuk vlorai ember planétányi távolságba sodródott a tiranaitól, akit egyébként amúgy sem állhat.

Észak Berisha földje, tartja a dél-albán, az északi maga is részt kapott a sarcból, máskülönben honnan telne neki a merszre, hogy a fellázadt népet erőszakkal kordában tartani képes?

És vajon honnan vette Berisha elnök azt az ötletet, hogy katonai fellépéssel próbál rendet teremteni egy olyan országban, ahol az utóbbi ötven évben semmi másról nem szólt semmi, mint hadseregről, titkos- és egyéb rendőrségekről, ahol tehát mindenkinek vagy van fegyvere, vagy könnyebben jut hozzá, mint úgyszólván bármihez? A vlorai és főleg a sarandai - az is egy kikötő, ahonnan látni Korfut - tüntetők elzavarták a Srande felmentésére küldött kormánycsapatokat, szám szerint 120 katona keresett menedéket a városkát övező cserjésben; a felkelők teljes hadihajókat szereztek be maguknak, tankjuk már annyi, hogy maguk se tudják, mennyi, és lett egy tábornokuk is. A lázadók hatalmába került déli város, Gjirokaster pillanatnyilag esedékes parancsnokát Agim Gozhitának hívják, tíz év múlva utcát, száz év múlva akár égetett szeszes italt is elnevezhetnek róla, érdemes tehát megjegyezni a nevét. Igaz, nyugalmazott, ami azonban nem jelenti azt, hogy vén trotli az illető; az utóbbi években besűrűsödött koncepcióváltások egyikével, Berisha elnök rendeletére sodródott a pálya szélére. Annyi ereje még maradt, hogy roppant dörgedelmes hangon szólítsa fel a lakosságot gyakorlatilag ugyanarra - csend, rend, fegyelem, amnesztia fejében végrehajtandó fegyverletétel, az élelmiszerbolti fosztogatás és a hivatalos közegek elégetésének felfüggesztése. Utóbbi célzás egy vámtiszt, illetve egy titkosrendőr sorsára vonatkozik. A vámtiszt útban, a rendőr északi volt.

Voltaképpen Berisha elnök sem szeretne mást az ő népétől, hazai használatra szánt nyilatkozataiból csak úgy süt a tiszta lappal való újrakezdés iránti vágy, a déliek azonban, legalábbis egyelőre, hallani sem akarnak ilyesmiről, Berisha fejét követelik, ebben az egyben legalábbis mindenki egyetért.

A többit illetően már most széles skálára oszlanak a preferenciák, és egyelőre hallgatnak a kosovói albánok is, akiknek könnyedén esélyük nyílhatna, hogy közvetetten vagy közvetve, de beleavatkozzanak a polgárháborúba. Mindez az elnöknek kedvez: politikai riválisai vele együtt lettek sárosak, ellenfelei közül pedig csak a szocialisták rúghatnának a demokratikus játékszabályok szerint labdába, nekik meg tart még a közutálatból. Meg a Nyugat félelméből, hogy Milosevic szerb elnök tőszomszédságában egy, az övéhez hasonló politikai filozófiájú rendszer rendezkedik be a kicsikart legitimitás szűköcske, de ideig-óráig, gyakran ítélet napjáig mégiscsak érvényes keretei között. Berishának jó lapjai volnának, csak ki kéne bekkelni. Nem fogja.

- kk -