Vándorkiállítás, A Wehrmacht bűntettei 1941 és 1944 között borzolja immár két éve a hazafias kedélyt Németországban és Ausztriában; de olyan felindulást és lármát, mint nemrég Münchenben, sehol sem okozott. Februárban, egy szombati napon ötezer neonáci tódult a városba, hogy tüntessen a világháborús német hadsereg emlékének mocskolása ellen. Ennyien, s igazi nácik, nemcsak afféle hétköznapi fasiszták, akik úgy tesznek, mintha nem, vagy tényleg nem is tudják, sok kopasz fiatal és néhány lökött öregember, régen gyűltek már össze - igaz, csak a rendőrség mentette meg őket az alapos veréstől, a kétszer annyi ellentüntetőtől, akik hajigáltak rendesen kővel, tojással, paradicsommal, ilyesmivel, ami épp kéznél van ilyenkor szombaton, bevásárlás után.
A neonáci felvonulás eltakarta, hogy
nem csupán tébolyultak
elszigetelt csoportjának tiltakozásáról van szó. Már a kiállítás megnyitóját botrányos jelenetek kísérték: a városi keresztényszociális képviselők egyidejűleg és demonstratíve az ismeretlen katona sírjánál koszorúztak, majd a tanácsházára vonultak emlékülni, ahol azonban a Zöldek helyiségeiből előlopakodó antifasiszta tüntetők lenácizták, stílszerűen sörrel locsolták és korsókkal dobálták őket, miközben München utcáin is heves vita, élénk lökdösődés folyt a kiállítást védelmező és ellenző járókelők között.
De nemcsak a CSU, élén a bajor miniszterelnökkel: az amúgy mértéktartó konzervatív sajtó is fanyalog, kifogásol országszerte. A bírálat gondolatmenete így rekonstruálható: a kiállítás nem tartalmaz semmi újat, ezt már mind tudjuk, fényképek kivégzésekről, akasztásokról, az áldozatok civilben, a hóhérok a német hadsereg egyenruhájában valahol Oroszországban. Viszont mivel csak ezt mutatja, egyoldalú célja, hogy háborús bűnösként ábrázolja az egész Wehrmachtot, mind a 18 millió embert, az akkori német felnőtt lakosságot, mintha mindannyian ezt csinálták volna azok a derék fiúk, a népirtást, nem csak néhányan közülük, s ekképpen gyalázza, szennyezi emléküket, miközben nem említ ellenállást vagy legalább korrekt gyilkolást, hiszen lehet, hogy partizánt akasztanak egyik-másik képen, amit jóváhagy a háborús nemzetközi jog is - bizonygatja teljesen komolyan a Frankfurter Allgemeine Zeitung, na meg, hogy
mindig csak azok az áldozatok,
hát mér´, szegény német katona, akinek "Hitler ellopta boldog ifjúságát" (ugyancsak FAZ), talán nem volt áldozat? S végül: mindenki úgy gondolkozik persze erről, ahogy akar, de a müncheni szociáldemokrata polgármesternek nem lett volna szabad "állami" épületbe, mintegy hivatalos álláspontként, a városházára hozni a gyűjteményt.
A válogatás kétségkívül egyoldalú. A kiállítás ugyanis témájáról, a Wehrmacht és nem például a Vörös Hadsereg bűneiről szól, amiket egy bajor politikus reklamált és szeretett volna megtekinteni ugyanezen alkalommal. Sőt maga a téma bizonyosan nem független a rendezők személyétől, s akár attól a konzervatív részről kéjesen emlegetett körülménytől, hogy egyikük, a multimilliomos mecénás és társadalomkutató, Jan-Philipp Reemtsma korábban új- és szélsőbaloldali körökkel és gondolatokkal rokonszenvezett, míg másikuk, Hannes Heer valamikor a nyugatnémet kommunista párt tagja volt.
De a tények, a Wehrmacht tömeggyilkosságai ettől még ugyanazok. Tény viszont az is, hogy a második világháború idején egyedül Berlinben 200 ezer haditörvényszéki ítéletet hoztak, hogy
húszezer német katonát végeztek ki
Ami két megfontolásra indít. Először némi megértésre hangol: parancs alól kibújni háborúban nem ajánlatos. Másodszor tiszteletet ébreszt: mégis tömegesen próbálkoztak ezzel németek. De hogy az ítéletek, néhány kivételtől eltekintve, mindmáig érvényben vannak, hogy a világháború óta nem sikerült egy rehabilitációs törvényt összehozni, miközben elítélt háborús bűnösök mind a mai napig kapják a háborús sebesülteknek járó nyugdíjat, jelzi, hogy valami mégsem és nagyon nem stimmel Németországban a Wehrmacht értékelése körül.
Felmerül a gyanú, hogy a kiállítók tudták, mit akarnak, s elevenbe vágtak, mert él még a legenda: hős Wehrmacht és bűnös SS. Akad még mítosz, rombolnivaló. De ha elfelejtjük a polgári lakosság gyilkolását, akkor is: tulajdonképpen
mi a bánatot keresett
a német hadsereg Kelet-Európában? Már maga a háború, csupán katonai áldozataival is, bűntett volt - emlékeztet rá például Ralph Giordano publicista. Himmler megsemmisítő apparátusa pedig pontosan addig nyújtózkodott, ameddig a Wehrmacht hódítása ért. Bármit is gondoltak személy szerint a német katonák, győzelmeik hajtották az SS karjaiba és koncentrációs táborokba a leigázottakat. Hozzátehetjük: ezt a háborút nem relativizálja a történelem személytelen logikája sem. A versailles-i békéből legfeljebb a reváns, de nem a világhódítás és végképp nem a népirtás következett.
Konzervatív kritikusék alighanem ismét a kollektív bűnösség elméletét szimatolják, amit nemrég az amerikai politológus, Daniel Godhagen elevenített fel a német rendőri alakulatok lengyelországi rémtettei példáján. A kérdés azonban, hogy a német hadsereg "egészében" bűnös volt-e és sommásan elítélhető, egyszerű különbségtétellel megválaszolható. A hódító és népirtó hadjáratot folytató Wehrmachtot úgy, ahogy van, aligha lehet mentegetni. De a 18 millió ember - ellenállóktól és szökevényektől kénytelen parancsvégrehajtókig és önkéntes hóhérokig - értelemszerűen igen különbözőképpen felelős a történtekért.
Schauschitz Attila
(Berlin)
