Német katonamúlt: Mundérgyalázás

  • 1997. március 11.

Külpol

Azért nem úgy van az, hogy német nem ismer határt önmarcangolásban, ha múltjára terelődik a szó. A Wehrmachtot például még sokan szeretnék megtartani szép emlékezetükben.
Azért nem úgy van az, hogy német nem ismer határt önmarcangolásban, ha múltjára terelődik a szó. A Wehrmachtot például még sokan szeretnék megtartani szép emlékezetükben.

Vándorkiállítás, A Wehrmacht bűntettei 1941 és 1944 között borzolja immár két éve a hazafias kedélyt Németországban és Ausztriában; de olyan felindulást és lármát, mint nemrég Münchenben, sehol sem okozott. Februárban, egy szombati napon ötezer neonáci tódult a városba, hogy tüntessen a világháborús német hadsereg emlékének mocskolása ellen. Ennyien, s igazi nácik, nemcsak afféle hétköznapi fasiszták, akik úgy tesznek, mintha nem, vagy tényleg nem is tudják, sok kopasz fiatal és néhány lökött öregember, régen gyűltek már össze - igaz, csak a rendőrség mentette meg őket az alapos veréstől, a kétszer annyi ellentüntetőtől, akik hajigáltak rendesen kővel, tojással, paradicsommal, ilyesmivel, ami épp kéznél van ilyenkor szombaton, bevásárlás után.

A neonáci felvonulás eltakarta, hogy

nem csupán tébolyultak

elszigetelt csoportjának tiltakozásáról van szó. Már a kiállítás megnyitóját botrányos jelenetek kísérték: a városi keresztényszociális képviselők egyidejűleg és demonstratíve az ismeretlen katona sírjánál koszorúztak, majd a tanácsházára vonultak emlékülni, ahol azonban a Zöldek helyiségeiből előlopakodó antifasiszta tüntetők lenácizták, stílszerűen sörrel locsolták és korsókkal dobálták őket, miközben München utcáin is heves vita, élénk lökdösődés folyt a kiállítást védelmező és ellenző járókelők között.

De nemcsak a CSU, élén a bajor miniszterelnökkel: az amúgy mértéktartó konzervatív sajtó is fanyalog, kifogásol országszerte. A bírálat gondolatmenete így rekonstruálható: a kiállítás nem tartalmaz semmi újat, ezt már mind tudjuk, fényképek kivégzésekről, akasztásokról, az áldozatok civilben, a hóhérok a német hadsereg egyenruhájában valahol Oroszországban. Viszont mivel csak ezt mutatja, egyoldalú célja, hogy háborús bűnösként ábrázolja az egész Wehrmachtot, mind a 18 millió embert, az akkori német felnőtt lakosságot, mintha mindannyian ezt csinálták volna azok a derék fiúk, a népirtást, nem csak néhányan közülük, s ekképpen gyalázza, szennyezi emléküket, miközben nem említ ellenállást vagy legalább korrekt gyilkolást, hiszen lehet, hogy partizánt akasztanak egyik-másik képen, amit jóváhagy a háborús nemzetközi jog is - bizonygatja teljesen komolyan a Frankfurter Allgemeine Zeitung, na meg, hogy

mindig csak azok az áldozatok,

hát mér´, szegény német katona, akinek "Hitler ellopta boldog ifjúságát" (ugyancsak FAZ), talán nem volt áldozat? S végül: mindenki úgy gondolkozik persze erről, ahogy akar, de a müncheni szociáldemokrata polgármesternek nem lett volna szabad "állami" épületbe, mintegy hivatalos álláspontként, a városházára hozni a gyűjteményt.

A válogatás kétségkívül egyoldalú. A kiállítás ugyanis témájáról, a Wehrmacht és nem például a Vörös Hadsereg bűneiről szól, amiket egy bajor politikus reklamált és szeretett volna megtekinteni ugyanezen alkalommal. Sőt maga a téma bizonyosan nem független a rendezők személyétől, s akár attól a konzervatív részről kéjesen emlegetett körülménytől, hogy egyikük, a multimilliomos mecénás és társadalomkutató, Jan-Philipp Reemtsma korábban új- és szélsőbaloldali körökkel és gondolatokkal rokonszenvezett, míg másikuk, Hannes Heer valamikor a nyugatnémet kommunista párt tagja volt.

De a tények, a Wehrmacht tömeggyilkosságai ettől még ugyanazok. Tény viszont az is, hogy a második világháború idején egyedül Berlinben 200 ezer haditörvényszéki ítéletet hoztak, hogy

húszezer német katonát végeztek ki

Ami két megfontolásra indít. Először némi megértésre hangol: parancs alól kibújni háborúban nem ajánlatos. Másodszor tiszteletet ébreszt: mégis tömegesen próbálkoztak ezzel németek. De hogy az ítéletek, néhány kivételtől eltekintve, mindmáig érvényben vannak, hogy a világháború óta nem sikerült egy rehabilitációs törvényt összehozni, miközben elítélt háborús bűnösök mind a mai napig kapják a háborús sebesülteknek járó nyugdíjat, jelzi, hogy valami mégsem és nagyon nem stimmel Németországban a Wehrmacht értékelése körül.

Felmerül a gyanú, hogy a kiállítók tudták, mit akarnak, s elevenbe vágtak, mert él még a legenda: hős Wehrmacht és bűnös SS. Akad még mítosz, rombolnivaló. De ha elfelejtjük a polgári lakosság gyilkolását, akkor is: tulajdonképpen

mi a bánatot keresett

a német hadsereg Kelet-Európában? Már maga a háború, csupán katonai áldozataival is, bűntett volt - emlékeztet rá például Ralph Giordano publicista. Himmler megsemmisítő apparátusa pedig pontosan addig nyújtózkodott, ameddig a Wehrmacht hódítása ért. Bármit is gondoltak személy szerint a német katonák, győzelmeik hajtották az SS karjaiba és koncentrációs táborokba a leigázottakat. Hozzátehetjük: ezt a háborút nem relativizálja a történelem személytelen logikája sem. A versailles-i békéből legfeljebb a reváns, de nem a világhódítás és végképp nem a népirtás következett.

Konzervatív kritikusék alighanem ismét a kollektív bűnösség elméletét szimatolják, amit nemrég az amerikai politológus, Daniel Godhagen elevenített fel a német rendőri alakulatok lengyelországi rémtettei példáján. A kérdés azonban, hogy a német hadsereg "egészében" bűnös volt-e és sommásan elítélhető, egyszerű különbségtétellel megválaszolható. A hódító és népirtó hadjáratot folytató Wehrmachtot úgy, ahogy van, aligha lehet mentegetni. De a 18 millió ember - ellenállóktól és szökevényektől kénytelen parancsvégrehajtókig és önkéntes hóhérokig - értelemszerűen igen különbözőképpen felelős a történtekért.

Schauschitz Attila

(Berlin)

Figyelmébe ajánljuk

Már több mint 240 iskolában van bombariadó országszerte

  • narancs.hu

Budapesten és vidéken is több iskola kapott fenyegető emailt csütörtök reggel. A rendőrség átvizsgálja az érintett iskolákat, az oktatás folytatásáról, illetve a tanulók hazaküldéséről az intézmények saját hatáskörben döntenek.

Mint a moziban

Fene se gondolta volna néhány hete, hogy az egyik központi kérdésünk idén januárban az lesz, hogy melyik magyar filmet hány százezren látták a mozikban. Dúl a számháború, ki ide, ki oda sorol ilyen-olyan mozgóképeket, de hogy a magyar film nyer-e a végén, az erősen kérdéses továbbra is.

Talaj

Thomas érzékeny kisfiú, nem kamaszodik még, mint az első szőrszálak megjelenésére türelmetlenül várakozó bátyjai. Velük nem akar játszani, inkább az udvaron egy ki tudja, eredetileg milyen célt szolgáló ládában keres menedéket, s annak résein át figyeli a felnőtteket, szülei élénk társasági életét, vagy kedvenc képregényét lapozgatván a szintén még gyerek (bár történetesen lány) főszereplő helyébe képzeli magát, és sötét ügyekben mesterkedő bűnözőkkel küzd meg.

Felszentelt anyagpazarlás

Ha a művészet halhatatlan, halandó-e a művész? Tóth László (fiktív) magyar építész szerint láthatóan nem. Elüldözhetik itthonról a zsidósága miatt, és megmaradt szabadságát is elvehetik az új hazában, elszakíthatják a feleségétől, eltörhetik az orrát, ő akkor sem inog meg. Hiszen tudja, hogyha őt talán igen, az épületeit nincs olyan vihar, mely megtépázhatná.

Zöld és fekete

A többszörös hozzáférhetetlenség határozza meg Nanna Frank Møller és Zlatko Pranjić frusztráló dokumentumfilmjét. Első ránézésre a téma filmes-antropológiai eszközökkel könnyedén megragadhatónak tetszik. Zenica egy Szarajevótól nem messze lévő kisebbecske város, amelynek határában a világ egyik legnagyobb acélgyárának, az ArcelorMittalnak a kokszolóüzeme terpeszkedik.