Persze ha velem vagy, az más - félrehúzza fekete bőrdzsekijét, értsem, mi van. Egy kilenc milliméteres volt, hónaljban, bőrtokban. Jó, rendben, ha lehet, ne lövöldözzünk most. De ekkor már megértettem a korábbi figyelmeztetést is. Ledurrant utca, félig elkészült házak. Minden házat elkezdtek építeni, egyet sem sikerült befejezni. Öt tizenéves suhanc áll az egyik félig kész előtt, mindegyiknél Kalasnyikov.
- Ezeket ismerem - mondja Seimir, és már száll is ki az autóból. Kézfogás a fiúkkal. Akik minden átmenet nélkül vigyorogva ég felé fordítják a fegyvereket és lőnek. Olyan rövid sorozatokat. Seimir mutatja, menjek már. Végül nem derül ki semmi a beszélgetésből. Mondjuk annyi: most jó játszani. Kalasnyikov, ha már Nintendo nincs. Aztán az egyik suhanc még benyúl szövetnadrágja zsebébe, és elővesz egy kézigránátot is. Mutatja nekem, kérdez is valamit, de Seimir leinti. A gránát visszakerül a nadrágzsebbe. Vlorai hétköznap. Pedig akkor még csak úgy egy óra húsz perce voltam a városban. Tirana felől, a távolsági busszal érkeztem. Mondták, az a biztonságos. Igazi időutazás.
A Dinamo Stadion mellett álltak a sárban a buszok. Albánok előttük, hajde Fier, hajde Lushnje, hajde Vlora. Erre szálltam fel. Alkudni sem kellett, két dollárnak megfelelő leket kértek az útért. Alkudtam autóra, de a bajuszos azt találta mondani, háromszáz dollár. Na jó - oda-vissza. Valószínűleg fogalma sem volt, mennyit ér a világban mondjuk tíz dollár. Neki sok, a külföldinek, mert az külföldi, kevés. Így lehetett a háromszázzal is. Általában így van vele mindenki.
Amikor még ment a bolt
- betenni a pénzt, hó elején meg kivenni -, akkor mi volt az a háromszáz? Dőlt a lé. Most nincs semmi, csak az emlékek. Meg a csodavárás.
Vlora főutcája egyébként érdekes. A pálmafákkal szegélyezett sugárút nekimegy a kikötőnek. Jó lenne csak a pálmafákat látni. A térképre varázsolt fénykép aláírása szerint "az albán Riviéra". Ennek persze nem kell bedőlni. A leglepusztultabb szocreál a pálmafák mögött. Seimir kerülgette a gödröket, aztán Vlora kikötője, Valona mellett megállt egy kiégett épület előtt. - Itt kezdődött minden - magyarázta. A titkosszolgálat épülete volt ez, amíg a feldühödött polgárok fel nem gyújtották a benne lévő ügynökökkel együtt. Seimir verziója szerint - ezt itt senki sem cáfolta - a titkos ügynökök kezdtek mindent. Kinyírták a demonstrációra készülő egyetemisták egyik rendezőjét. Aztán jöttek a feldühödött diákok meg a hozzájuk csapódott vloraiak. Lődöztek nagyon, kifüstölték a bent lévőket, aztán elzavarták Berisha elnök embereit. Azóta meg állóháború van a központi kormányzattal. Elsősorban szóba sem álltak onnan Tiranából senkivel, aki itt lenn délen van.
Pedig van helyi kommün, polgári önszerveződés. Úgy hívják, hogy Vlorai Megmentési Bizottság. Vezetője egy Albert Syti nevű fiatalember. Egyből szimpatikus lesz, amikor megtanulom helyesen ejteni a nevét: Süti. Reebok felső, fekete kordnadrág, westerncsizma. Syti 26 éves, egyébként vállalkozó. Ezzel is, azzal is - ezt mondta, mikor kérdeztem, mégis mivel foglalkozik. A Megmentési Bizottság a helyi általános iskolában ülésezik. Tanterem, kedves öregurak meg a főnök, Syti.
Persze nem teszi le a fegyvert, amíg Berisha le nem mond, meg
pénzt vissza
Albániában ma nincs olyan, aki ne vesztett volna valami mesés összeget a piramisjátékon. Aki nem vesztett, az is vesztett. Így utólag, verbálisan. A szállodában is, a portástól a takarítóig (névleges funkció - egyszer nem takarítottak). Dollártízezrekről magyaráznak. Levesznek persze ezek is. Meleg víz, általában áram meg fűtés nélkül hatvan dollár. Éjszaka nekikészültem a lefekvésnek: cipő le, bőrdzsekin cipzár fel. Így be a takaró alá. Az isten hidege. Napközben álltam a kedvenc pattogatott kukoricásomnál, igazán hozzá lehet szokni, pláne ha friss, meleg meg ilyenek. Nincs ugyanis rendes étterem meg bolt, ahol venni lehetne valamit. Olasz csoki, narancs meg pattogatott kukorica. Szóval álltam a napon, a szélárnyékban, és mint a teknősbékák, melegedtem. Három nap Vlora. A szállodában a fiúk, lehettek vagy huszonöt évesek, tablettabemutatót rendeztek. Mindegyiknél volt vagy háromfajta altató.
- Ez jó, ez bolgár, ez meg mittomén milyen - magyarázta az egyik. Kivannak a fiúk. Leginkább félnek. Félnek mindentől. Hiába a beszerzett Kalasnyikov, hiába a helyismeret. Sosem lehet tudni. Egyiknek már kirámolták az üzletét, a másik meg elvitte az árut haza, és attól fél, ezért gyújtják majd fel. Meg este nem lehet aludni. Lőnek mindenhol. Lövik a csillagot, dobálják a gránátokat meg a gyutacsot - hadd szóljon.
- Érted már. Kell az altató - mondta az egyik. De hát ezt érteni nem igazán lehet.
Tiranában jobb a helyzet. Csak éjszaka lőnek. Napközben a rendőrségé az utca. Operettrendőrök fütyülővel. Mindnek van. Imádják lefütyülni a gyalogost a járdáról a kormányépületek előtt. Mutogatnak is, meg fújják. Irtó magabiztosak. Este meg, nyolc után, kijárási tilalom van, üresek az utcák. Nincs rendőr fütyülővel. Csak ember, aki elővette az ágyneműtartóból, és lő erősen. Tritan Shehu, a Demokrata Párt elnöke a parlamenti frakciót igazítja el éppen, amikor sikerül utolérnem. Várok a megbeszélés végéig. Shehu rövid előadást tart demokráciából. A demokrata a szavazásban hisz, a terrorista meg a fegyverben. Jól hangzik. Persze a terroristák délen vannak. Itten meg, Tiranában, és különösen a Demokrata Pártban csupa fasza srác. Emlékeztettem volna a tavalyi választásokra, már hogy szemérmetlen csalással maradtak hatalmon. Pontosabban emlékeztettem is, de Shehu egész egyszerűen nem válaszolt semmit. Tanulságos egy helyzet volt. Nem tudtam vele mit kezdeni. A Demokrata Párt egyébként szépen lassan elfogy Berisha alól. Másban nem bízhat, csak az éppen partra szállt nemzetközi erőkben. Humanitárius célba juttatásról, segélybiztosításról szó sincs. Ez a legkevésbé érdekes. Már Berishának. Amíg vannak katonák, addig
nem kötik autó mögé,
és nem húzzák végig Tirana főutcáján. Addig lehet szívatni Vranitzkyt meg az EBESZ-t, meg lehet túlélni.
Hogy még bonyolultabb legyen a dolog, megérkezett I. Leka. A volt albán király fia. Albán legitimisták nyomultak be a Rogner szálló halljába, üvöltötték, hogy Leku, Leku, aztán a londinerek kiverték őket a szállóból. Az egyiket annak a zászlónak a rúdjával vágták fejbe, amivel Lekának lengetett. Később engem is kivezettek a szállóból, de ez kevésbé a királyfi miatt volt: a szálloda vérosztrák, vérbunkó igazgatójával való összekülönbözést - egy radiátornak való támaszkodást sérelmezett - torolták így meg. I. Leka két nap múlva fogadott. Az udvari kamarása, vagy valami ilyesmi, ott téblábolt a szálloda parkolójában. Emlékeztettem Leka úr félig magyar származására, ő meg arra, hogy őfelsége I. Leka királyról van szó, majd beültetett egy fekete Mercedesbe, és egy magánházhoz hajtatott velem. A király rezidenciájára megyünk - mondta útközben. A kétméteres Leka kifejtette nézeteit. Egyetlen konkrétumot mondott: egyesítené az albánokat, merthogy "egy nemzet nem lehet szétszabdalt". Ezt jó volt hallani a délszláv háború befejeződése után másfél évvel, és nem sokkal az újrakezdés előtt. Végül is nem csak a piramisjátékkal lehet hazavágni egy népet.
Tiranát megszállták az olasz újságírók. Fontos hír otthon a fiúk érkezése. Egyébként minden teljesen esetlegesen megy. Senki nem tud semmi biztosat. Az olaszok szoktak hallani valamit. Ami úgy ötvenszázalékos esélyre bejön. Például az előőrsök érkezésébe beletrafáltak. Sikerült Durresben elkapnom a csokoládét osztogató partra szálló katonákat. Hiába, a szomáliai akcióból azért tanultak. Még csak egy közepes tömeg sem gyűlt össze az előőrsök érkezésére. Csak gyerekek, akik arattak ezen a napon. Az albán tévében harmadik hír volt a katonai bevonulás. Első helyen mondott valamit Berisha, utána meg egy lövöldözésben megsebesült skhodrai rendőrről szóló riport jött. Maga a horror. Jönnek a mentők a kórház elé, viszik a sérültet lópokrócba bugyolálva. Aztán a műtő. Tévéstáb persze bent van. Orvos beszél, közben vágóképek, hogyan szedik ki a rendőrből a golyót. Előbb a bemeneti nyílás közeliben, erősen véres. Majd a rendőr arca, eltorzulva, üvölti, hogy Bashkim Finooooo, vagy valami ilyesmit, pontosan nem lehet érteni, aztán újra a bemeneti nyílásban turkáló kezek, fogók, csipeszek. John Carpenter életében nem csinált ilyen hatásosat. Egyébként kiderült szépen lassan, hogy a déli országrész csendes, nagyjából. Mindenesetre az északihoz és elsősorban Skhodrához képest teljesen. Skhodrában - pedig ez északon van, az elnök támogatóinak földje - folyik a szabadrablás. Meg a vér. Két orvos éppen egy beteget látott el, amikor belépett a kórterembe egy fickó, és
lelőtte
mindkettőjüket. Állítólag az egyik doktor rosszul látta el a fegyveres valamelyik rokonát. Teljesen hétköznapi eset.
Tiranában kávéházba kell menni, hogy megtudja az ember, mi történt. Agim Isakuval, a Soros Alapítvány programigazgatójával leültünk egy asztalhoz. Öt perc múlva ott ült velünk egy volt miniszter, egy mostaninak a testvére, a legnagyobb albán napilap főszerkesztője meg egy jóember a PHARE-tól. Aztán megjelent egy ellenzéki politikus, egy költő meg Agim sofőrje. Déli tizenegykor belém borítottak három Skander bég típusú konyakot féldecis kiszerelésekben, és magyarázták a belpolitikát. Teljesen világos volt. Berishának mennie kell. Minden más lényegtelen. Éppen egy nappal voltunk azután, hogy az elnök öt év után először szóba állt az ellenzékkel. Rábírta magát, persze lehet, hogy ebbe valakik még besegítettek, hogy kerekasztal-tanácskozást hívjon össze. A világon semmi nem történt. Ott az asztalnál is csak a kérdések voltak.
Aber Imami, a Demokratikus Szövetség Pártjának főtitkára is csak kérdezett: - Szerinted kinek volt érdeke ez az egész balhé? Kinek volt érdeke, hogy megsemmisítse a titkosszolgálat dokumentumait, a földhivatalok nyilvántartását meg az önkormányzatoknál lévő papírokat? Mert ezeket eltüntették a felkelés alatt - itt felemelte ujját Imai, és várta, hogy gondolkozzak. Aztán segített egy kicsit. - Ezekkel a dokumentumokkal lehetett volna bizonyítani a korrupciót, a panamákat. Na jó, ennyi elég.
Imami után Ben Blushi, a Lohe Jane főszerkesztője vitt magával a munkahelyére. Most indították újra a lapot, mert március elején ismeretlen tettesek
felgyújtották
a szerkesztőséget, ami egy négyszobás magánlakás kettő darab szobájából áll. A lap Albánia legnagyobb példányszámú napilapja, és mivel a Soros Alapítvány támogatja, a Forbes magazin emlékezetes cikke szerint ez a lap robbantotta ki a felkelést. Az összeesküvés elméletéből annyi igaz, hogy a lap független. Meg hogy valóban papírra nyomják és cikkek vannak benne. Blushi is kérdezett. Ez már egy ilyen nap volt. - Hogyan omolhatott össze az összes intézmény egyik óráról a másikra? Ez itt a kérdés.
A Lohe Jane másnap közölte azt a dokumentumot, amely egy pontosan kidolgozott katonai terv volt a déli városok felkelőinek megsemmisítésére. Ám ebből sem lett semmi. Nem tudni, miért. Annyi bizonyos: Albániát még mindig országnak hívjuk, belülről nézve azonban ennek semmi jele.Kakuk György (Vlora)
A szerz™ a Magyar R‡di— munkat‡rsa.
