A farsang Nyugat-Európa számos katolikus városában igazi közösségi ünnep. Pár napig mindent szabad, amit máskor nem, és mindenki az lehet, ami máskor nem. Évszázados hagyomány szerint a szolgák úrnak öltözhettek, az úrnők parasztasszonynak, férfiak nőnek, a feketék fehérnek és a fehérek feketének. A farsang alatt olyan emberek között is lehetségessé válik a társadalmi interakció, akik esetében ezt a hétköznapi normák nem engedik. A farsangon mindenki mindenkit megszólíthat, mindenkivel viccelhet, aki jelmezt visel.
Aalst nagyjából akkora városka, mint Szombathely, Belgium flamand nyelvű részén, Brüsszeltől nem messze fekszik. Erősen jobboldali karakterű, polgármestere a jobbközép flamand nacionalista párt, az N-VA Új Flamand Szövetség tagja, de erős itt a szélsőjobb jelenléte is. A francia nyelvű Brüsszeltől és a flamand nagyvárosoktól is elkülönül – bár Aalst éppenséggel nem szegény, inkább a markáns tájszólás és az erősen jobboldali miliő miatt hat elmaradottnak. A városban a farsangi felvonulás a középkor óta töretlen hagyomány; a 19. században intézményesítették, 1923 óta az önkormányzat szervezi. Az UNESCO 2010-ben a világörökség részévé nyilvánította – aztán tavaly történt valami. Majd egy éven át tartó politikai küzdelem után 2019 végén a város vezetésének kérésére az aalsti karnevált levették a világörökségi listáról.
A tavalyi parádén ugyanis a Vismooil’n felvonuló csoport (szinte minden csoport nevében szerepel az Ooil szó, ami a helyi dialektusban a város neve) horgas orrú, pénzeszsákokon álló, kalapos, rózsaszín kaftános zsidó bábukkal vonult fel. Az installációról az izraeli hírügynökség fotói alapján az izraeli sajtó is beszámolt, kisvártatva pedig az UNESCO már több kérelmet iktathatott, amelyek az esemény levételét követelték a világörökség listájáról. A beadványok között egy névtelen és egy 13 magánszemélytől érkező levelet találunk, de hasonlóképpen lépett fel a Belga Zsidó Szervezetek Fóruma, a Zsidó Világszervezet, a brüsszeli főrabbi és három további civil szervezet is.
Az aalsti farsang nem először keveredett rossz hírbe: már 2013-ban is érkeztek panaszok az UNESCO-hoz, 2018-ban pedig egy magánszemély tett panaszt az önkormányzatnál és a világszervezetnél. Ez utóbbinak nem volt különösebb foganatja: a náci szimbólumok használatát az akkori „elkövetők” azzal magyarázták, hogy az N-VA Új Flamand Szövetséget, vagyis a kormánypártot gúnyolták ki, és annak flörtölését a szélsőjobbal. Egy évre rá ugyanez volt a magyarázat a Ku-Klux-Klan-jelmezekre is, hogy ti. a bepanaszolt installációt készítő aktivistacsoport csupán egy szélsőjobboldali önkormányzati politikus programjára utalt.
A Vismooil’n installációjáról a belga esélyegyenlőségi hivatal, az Uni-A vizsgálata később azt állapította meg, hogy bár a képi megjelenítés antiszemita jellegű, de nincs mögötte diszkriminatív vagy ártó szándék, s ezért nem sért belga vagy európai jogot. A városvezetés, s mindenekelőtt Christoph D’Haes polgármester a védelmébe vette a Vismooil’n-t, és párbeszédre hívta a zsidó szervezeteket. Ám ők ezt elutasították. Tavaly ősszel a városvezetés az UNESCO bizottságának személyesen is megpróbálta elmagyarázni a helyzetet, sikertelenül. Végül december 5-én ők maguk kérték az esemény törlését a világörökségi listáról – mielőtt az UNESCO decemberi közgyűlése az eseményt antiszemitának bélyegezve ezt megtehette volna.
A zsidó szervezetek nem hagyták annyiban a dolgot. Idén év elején csak nőtt a nyomás a farsang szervezőin. Február 20-án az izraeli külügyminiszter, Israel Katz már a fesztivál betiltását követelte a belga föderális kormánytól. A farsang – egészen a koronavírus berobbanásáig – vezető közügy lett a flamand és a belga közéletben is. A brüsszeli kormány hivatalosan nem reagált az izraeli követelésekre, de arra kérte D’Haest, hogy próbáljon valamilyen helyi kompromisszumot találni. A polgármester párbeszédet és a zsidók érzékenységének a kommunikálását ígérte, de mereven elzárkózott attól, hogy előzetes jóváhagyáshoz kössék a jelmezeket: ilyen nem fordult elő az elmúlt 800 évben. És nem győzte elégszer elmondani: nem történt itt semmi különös, a zsidókon kívül kigúnyoltak vagy 150 másik csoportot is a farsangozók.
Ezen előzmények után zajlott le az aalsti farsang február utolsó hetében.
A helyi közélet tükre
A fő szám, a február 23-i parádé egy óra körül indult, komoly rendőri jelenlét mellett. Az esemény egy kicsit a debreceni virágkarneválhoz hasonlított: a 85 versenyző csoport feldíszített kamionon, traktoron, villástargoncán vonul fel a kijelölt útvonalon, a városiak sorfala előtt; a járműveken bábuk és díszletek között jelmezbe öltözött ünneplők táncolnak, mórikálják magukat. A versenyzőkön kívül az esemény része még a nagyjából 170, teherautók nélkül vonuló, előre nem regisztrált kisebb csoport is. A várost ellepő farsangi tömegben láttam egy ortodox zsidónak öltözött férfit, meg egy srácon mintha Luftwaffe-egyenruha lett volna – de a budapesti metrón bármelyik hétköznap több náci egyenruhát látni, mint ezen az eseményen.
Megfigyelőpontom a Népház, a helyi szakszervezetek és baloldali pártok székháza volt, ahol An van Raemdonck antropológus és helyi aktivisták segítettek értelmezni az alattunk órákon át vonuló installációkat. A parádé résztvevői az elmúlt egy év eseményeit dolgozták fel, és szinte kizárólag az aalsti közéletre koncentráltak. A városházi pénztárnok boltjában valami nem stimmel a hússal. Az egyik helyi egyházi vezetőt hírbe hozták valakivel. Az üzeneteket még a flamandul tudó kívülálló sem igen értheti, már csak azért sem, mert a helyi tájszóláson nekik sem könnyű eligazodni; még a feliratokat is a dialektus fonetikus átiratában pingálták a molinókra. Pár üzenet legalább a belgák számára értelmezhető volt: mikor jelenik meg a csokidobozokon a hercegnők között a belga király házasságon kívül született lánya is? És felbukkantak globális ikonok is: koalákat mentő ausztrál tűzoltók, a Nagy-Britanniát az EU-ból kivezető Boris Johnson vagy Greta Thunberg versenyvitorlása. Az installációk fő alakja rendszerint egy múlt századi karikatúrákat idézően groteszk, torz vonásokkal és hatalmas orral elcsúfított bábu volt.
A konfliktust az UNESCO-val vagy a zsidó szervezetek panaszát egyetlen versenyben lévő csapat sem dolgozta fel, így a hivatalos programban nem szerepelt zsidónak öltözött farsangozó, és semmilyen Izraelre utaló jelmez. A spontán városi csoportoknál viszont többször felbukkant a téma. Ezek a jelenetek alapvetően a várost védték a vádaktól, se bosszúszomjasak, se támadóak nem voltak. Egy csoport tengeralattjáróban bekkeli ki az UNESCO cenzúráját. Egy másik a Brian élete keresztre feszítési menetéhez hasonló installációval azt hirdeti, hogy zsidók, ne féljetek, rajtunk már évszázadok óta röhög mindenki. Egy csoport kis cirkuszi sátorral készült. Elém ugranak, és belőlem is bohócot csinálnak: az egyikük villámgyorsan piros krumpliorrot aggat rám, a másik középen kivágott, megfestett kartonlapot rak az arcom elé, amitől hirtelen hosszú, göndör fürtjeim lesznek a kalapom alatt – vagyis zsidót csinálnak belőlem. A cirkuszi sátoron a felirat: „Rajtam szabad nevetni.” Visszavágnak a zsidó szervezeteknek – de ez inkább csak városi önvédelem, nincsen benne zsidóellenesség. Nekem belefér.
A felvonulás este kilenc után ért véget; hazafelé láttam egy valóban ízléstelen antiszemita csoportot. Világító aranyrudakból készítettek siratófalat, ahol a rudak között az UNESCO-nak és bárki másnak lehetett panaszokat benyújtani. Ha ezt az egyetlen képet látom az újságban, én is azt gondolom, hogy antiszemita eseményen készült – de ott, a helyszínen ezt csak ízléstelen, versenyen kívüli, kisebb installációnak láttam. Pár napra rá Belgium egyetlen ortodox zsidó parlamenti képviselője, az aalsti polgármesterhez hasonlóan flamand nacionalista Michael Freilich még ezt a csoportot is a védelmébe vette, mondván, hogy nem a zsidóságot támadták, hanem a zsidó szervezeteknek akartak bemutatni a UNESCO-döntés miatt.
Se üzenet, se üzenő
A viták a február 23-i felvonulás után csak élesebbé váltak, s immár három vonalon folytak: az egyik Belgiumban, a másik a tágabb holland nyelvű közéletben, a harmadik pedig a nemzetközi médiában. Ezeket végül csak a koronavírus hallgattatta el – úgy hiszem, időlegesen. A belga vita az új, nem közpolitikai, hanem identitásalapú pártpolitika kontextusában értelmezhető. A flamand nagyvárosi baloldal azzal támadja a bunkó (kisvárosi) jobboldali nacionalistákat, hogy Belgiumot és Flandriát obskúrus farsangi játékaikkal és antiszemita hajlamaikkal az egész világ előtt rossz hírbe hozzák. Ez persze olaj a jobboldali-nacionalista tűzre, mely jobboldal a farsangi tradíciót a flamand nemzeti hagyomány és az európai szabadságeszmény megtestesítéseként védi. Ebben a vitában elsősorban a pártpolitikai elköteleződés és az identitás motiválja a megszólalókat: az ortodox zsidó képviselő a pártját, az aalsti baloldali aktivista a városát védi, a nagyvárosi liberális a kisvárosi nacionalistákat támadja.
A nemzetközi vita főszereplői, az antiszemitizmus ellen küzdő nemzetközi zsidó szervezetek könnyen legyőzhetőnek tűnő ellenfelet láttak az aalstiakban. Fellépésüket a Belgiumban úgymond elharapózó antiszemitizmus indokolja: az országban a náci idők óta nem látott képeken lehet a zsidókat gyalázni. De eddig nem értek el semmit, mivel az aalstiak inkább feladták a világörökségi státust, a belga hatóságok pedig nem találtak jogi alapot akár a gyűlöletbeszéd, akár a farsang elleni fellépésre. Mivel a zsidó szervezetek nem szívesen ismernék be, hogy tévedtek, ráadásul az ENSZ szakosított szervezetét is belerángatták ebbe, az ügyet tovább eszkalálják és kormányközi szintre próbálják emelni. S végül önálló hadszíntérként csatlakozott Hollandia is, ahol a baloldali pártok zsidó politikusai meg a helyi zsidó és ökumenikus szervezetek a belga nagykövetségen keresztül kérték, hogy a szomszédok folytassanak le alapos vizsgálatot – mintha a belga államügyészséghez nem érkezett volna elég feljelentés az országon belülről is.
A helyiek mindeközben tréfáról beszélnek, amelynek nem a zsidóság a célpontja. Azzal érvelnek, hogy nem lehet egyes képkockákat kiemelni a farsangi parádéból. A zsidó bábuknak nagy orra volt, de a belga királytól Greta Thunbergig mindenki másnak is. Valóban negatív sztereotípiák alapján ábrázoltak zsidókat, de Jézus Krisztustól Boris Johnsonon át a városi tanács minden tagjáig és az ausztrál tűzoltókig bezárólag mindenki mást is. Az előítéletekre és sztereotípiákra épülő jelmezek a farsangi vetélkedés velejárói, s egészen mást jelentenek a tökéletesen eltérő narratívába ágyazott sajtófotó-sorozatban, mint az egész napos, sok tízezer fős mulatságon. Ezzel az érveléssel utasította el a panaszos beadványokat a belga esélyegyenlőségi hatóság is: az antiszemita múltból származó kliséket feldolgozó jelmezek mögül hiányzik a zsidóellenes üzenet és a zsidókat támadó üzenő. És valóban: az európai antiszemita összejöveteleken, legyen szó a budai kitörés ünnepéről vagy Adolf Hitler születésnapjáról, az antiszemita ikonográfia körül pillanatok alatt megtalálunk antiszemitákat is, akik szégyenérzet nélkül mondják el, hogy mi a bajuk a zsidókkal és hogy mit tennének velük, ha tehetnék. Ilyen figurát a parádén nem lehetett találni, sőt, az aalstiak igazából nem is értik a kérdést: hogyan lehetne bajom a zsidókkal, ha én magam öltöztem zsidónak a farsangon? Miért akarnék ártani azoknak, akiknek a jelmezét magamra öltöttem?
Purifikálási törekvések
Ez a nemzetközi vita csak részben szól az antiszemitizmusról, vagy az európai hagyománynak az antiszemita hagyománytól való megtisztításáról. Beleilleszkedik egy nagyobb politikai törekvésbe, az európai hagyományok általános purifikálásának szándékába. A szintén belga athi farsangot a fekete aktivisták a Vadember, a feketére festett arcú, fehér bőrű, romantizált „néger” alakja miatt támadják, mivel az szerintük az afrikai származású belgákat a 19. századi rasszizmus és kolonializmus ikonográfiája szerint jeleníti meg. Az athiak erre azt felelik, hogy a „természetközeli” Vadember a felvonulás gyerekek körében legnépszerűbb alakja, csillogóan pozitív hős, és azért fekete, hogy az őt ölelgető kisgyermekek orrát megfesse a festék – meg azért is, mert a farsang pont arról szól, hogy olyan ember öltözik feketének, aki fehér bőrű létére soha nem lehet az. Az athi Vadember ellen ugyanazok az érvek hangzanak el, mint a Hollandiát minden évben lázba hozó Fekete Péter-vitában: Németalföldön a Mikulást fekete bőrű krampusz kíséri, akit sokan szeretnének egyszerűen száműzni az egész Mikulás-hagyományból. Mindez a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni terrormerénylet után kibontakozott Mohamed-karikatúra rajzversenyek ügyére is rímel. Az iszlám törvények tiltják a próféta ábrázolását – de az iszlám törvények soha nem fognak a szólás- és művészi szabadságot alapjognak tekintő európai világi jogrendszerbe beépülni. S éppen ezért lehet itt rózsaszín kaftánban pénzeszsákokon táncolni, és feketére mázolt arccal vadembernek öltözni a jelmezbálon.
De továbbmegyek. A brit munkáspárti vezetőválasztáson valós kérdésként merült fel, hogy a feminista múlttal rendelkező férfi jelölt képviselheti-e olyan jelöltnőkkel szemben a nőket, akiknek egyébként nincsen semmilyen feminista múltjuk? Vagy a nők képviseletére csak nők alkalmasak? A belga vitában felmerült: vajon a zsidó jelmezekről a zsidó szervezeteket is előzetesen meg kellene kérdezni? És mi a teendő akkor, ha egzotikusnak gondolt országok egzotikus jelmezei kerülnek fel majd a YouTube-ra, és egy másik kontinensen emiatt valaki fenyegetve vagy megsértve fogja magát érezni? Vajon minden kisvárosi és jobboldali hagyomány ellentétes a progresszióval? És minden nagyvárosi, baloldali felkiáltás a sokszor valóban fenyegetett színes bőrű, zsidó vagy más kisebbségek védelmében „liberális hiszti” és „migránssimogatás”?
Mind a belga, mind a nemzetközi vita egy veszélyes folyamat része. Ezek a kérdések ugyanis ellentétesek a racionális közpolitikai vita felvilágosult eszményével, a többségi konszenzusra épülő demokratikus legitimációval, sőt, a képviseleti demokrácia eszményével is.
