Október 17-én hajnalban, nem sokkal azelőtt, hogy Hajder Al-Abadi iraki miniszterelnök hivatalosan is bejelentette a hadműveletet, az iraki hadsereg és a kurd pesmergák elindultak, hogy visszafoglalják Irak második legnagyobb városát, Moszult. Az operációt hosszú hónapokig készítették elő, és az ostrom politikai koordinálása legalább annyi időt és erőfeszítést igényelt, mint a hadászati rész megszervezése. Már 2016 elején világos volt, hogy itt nem csupán katonai akcióról van szó, hanem egy olyan eseménysor nyitányáról, amely a kimenetelétől függetlenül végleg ad acta helyezi az 1916-os Sykes–Picot-megállapodást. E 100 évvel ezelőtti szerződés osztotta föl francia és brit érdekzónákra a Levante néven ismert közel-keleti térséget, és ennek alapján húzták meg a határokat az Oszmán Birodalom bukása után. Moszul visszafoglalása után eldől, ki mennyit tud megszerezni magának a jelenleg a kalifátus ellenőrzése alatt álló területekből. Jelentkező van bőven.
Bizonytalansági tényezők
„Egy hét alatt elértük a stratégiai céljainkat” – magyarázza Mohammed Hadzsi Mahmud, a Kurdisztáni Szocialista Demokrata Párt (KSDP) elnöke. A párt előretolt parancsnokságán ülünk egy Sheali nevű faluban, a Moszulba vezető főút mentén. A város vagy húsz kilométerre van innét, de nem messze kezdődik a Ninivei-síkság, amelynek keleti részéről erővel kellett kiverni az Iszlám Államot (IS).
Moszult és környékét 2014 nyarán rohanta le az IS: néhány tucat terepjáróval kergette ki az iraki hadsereg egységeit a városból és környékéről. Ha akkor a kurdok nem kapják össze magukat és nem mobilizálják az évtizedek alatt harcban edzett katonáikat – akik közül sokan civil munkájukat hagyták ott, amikor Maszud Barzani, az Iraki Kurdisztán elnöke harcba hívta őket –, akkor az Iszlám Állam meg sem állt volna Kirkukig, ahol az észak-iraki területek legfontosabb olajlelőhelyei találhatók. Az, hogy ma még beszélhetünk Irakról mint közigazgatási egységről, jórészt a kurd pesmergáknak köszönhető.
Lassan isszuk a forró teát Hadzsi Mahmuddal. Néha rám néz, hogy jól értem-e, amiről beszél. „Egyelőre mindenki betartotta az előzetes megállapodásokat. A kurdok nem akarnak bemenni Moszulba. A síkságnak ezt a keleti felét ellenőrizzük, és megtisztítjuk a Daesh (a szervezet eredeti nevének arab rövidítése – a szerk.) maradékától.”
Az előkészületek során az iraki kormány megállapodott a kurdokkal, hogy a város visszavétele az iraki fegyveres erők kizárólagos feladata, és a kurdok csak akkor avatkoznak közbe, ha az utcai harcok során az irakiak komolyabb ellenállásba ütköznek és segítséget kérnek. A kurdok és a nyugati szövetségesek pedig azt a feltételt szabták az irakiaknak, hogy a városba nem léphetnek be a Népi Mobilizációs Erők, a Hasd Al-Shaabi egységei. Az Irán támogatta síita milícia részvételétől sokan és joggal tartanak, különösen a Fallúdzsa visszafoglalása során a szunnita lakosság ellen elkövetett atrocitások után. Ezért a diplomácia eszközeivel és némi nemzetközi nyomásgyakorlással megpróbálják őket megakadályozni abban, hogy a többségében szunnita arabok lakta Moszulba behatoljanak. De még mindig ez okozza a kisebb fejfájást: mert hát itt van Törökország.
A törökök évekkel ezelőtt Moszultól keletre – a város akkori kormányzójának a beleegyezésével – létrehoztak egy katonai bázist, a hivatalos indoklás szerint a pesmergák kiképzésére. Ebben egyelőre nincs okunk kételkedni, hiszen a 25 harckocsi és a 150 török katona önmagában nem tényező; igaz, a török hadsereg a kormányától megkapta a politikai felhatalmazást arra, hogy részt vegyen a hadműveletekben.
Hadzsi Mahmud emberei összeszedelőzködnek, és egy terepjáró első ülésére invitálnak. Néhány kilométerre Sheali után balra fordulunk, és egy murvával nemrég elegyengetett úton indulunk a fennsíkra. Itt válik érthetővé, hogy miért kellett kiszélesíteni és sebtében rendbe rakni a földutat. Százméterenként követik egymást az előretolt harcállások, a pesmergák különböző egységei, amerikai különleges erők, amelyek megpróbálnak láthatatlanok maradni – és a törökök, akiknek csak a terepjáróit látni. A törökök visszahúzódtak, és a látszatát is kerülik a cselekvésnek – ám ez a helyzet megváltozhat, ha Ankarában úgy döntenek.
Erdoğan elnök, amikor azzal kellett szembesülnie, hogy a török kormány miniszterelnök-helyettese eredménytelenül próbált eljárni az iraki kormánynál annak érdekében, hogy őket is fölkérjék a fölszabadító háborúban való részvételre, az ostrom első napján egy ankarai nemzetközi jogászkonferencián azt bizonygatta, hogy a törököknek Moszulban a helyük. Ezt az állítását egy 1920-ban, az I. világháború lezárásaként kötött tűzszüneti egyezményt lobogtatva vélte alátámasztani. Az egyezményt az antant kötötte az Oszmán Birodalommal, és abban Moszult a megmaradt birodalom részének tekinti. Persze ha az egyezményhez csatolt térképet komolyan vennénk, akkor Erdoğan bejelenthetné igényét akár Szalonikire, Szófiára vagy Várnára is.
De nem a kis létszámú török reguláris egység jelenti a problémát a szunnita oldalon sem. Évekkel korábban Moszul kormányzója, Aszíl Al-Nudzsaifi tízezer fős szunnita milíciát gründolt Törökország aktív segítségével. Ez a Hashd Al-Watani, amely komoly ütőkártya Erdoğan kezében. A török elnök be is jelentette, hogy ha az iraki kormány beengedi Moszulba a síita milíciát, akkor a Hashd Al-Watani egységei is bemennek. Azt pedig nem nehéz elképzelni, mi történne, ha felfegyverzett szunnita és síita csapatok találkoznának azután, hogy az Iszlám Állam már nem jelent közvetlen fenyegetést.
Államalakítás
Néhány kilométeres zötykölődés után megállunk. Az egyik terepjárónak kinyitják a hátulját, szakszerű mozdulattal felhelyeznek egy mozgatható állványt a vonóhorogra, amelyre nagy kaliberű automata fegyver kerül. Váratlanul ér, amikor elkezdenek lőni a fegyverrel. Próbálom kitalálni, mi lehet a cél. Egy citromfaligetre mutatnak a pesmergák, szerintük ott vannak még iszlamisták. „Ezek amolyan tesztlövések. Megnézzük, hogy elkezd-e valaki menekülni” – magyarázza a srác, aki a töltényhevedert terelgeti.
A fennsíkról elképesztő a látvány. Moszul úgy 15 kilométerre lehet nyugatra. A síkság felett fekete füst gomolyog, de a távolban jól látszanak az autókonvojok. Ők is pesmergák, akikkel az itteniek rádión kommunikálnak. Több konvoj is halad a területen, a kisebb-nagyobb települések nyugat felé vezető kijáratait zárják le éppen. A falvakba, városokba nem mennek be, az a különleges erők által támogatott tűzszerészek feladata. Az IS elképesztő mennyiségű, igen kreatív módokon elhelyezett robbanószerkezetet hagyott hátra. Fentről az is látszik, hogy komoly erőgépek, dózerek, markolók dolgoznak a távolban: a kurdok védelmi állásokat építenek. Meg kijelölik Kurdisztán határait – a kurdok tudják, hogy a most megszerzett területeket már nem fogja tőlük elvitatni senki. Közben pedig készülnek a politikai rendezésre, amelynek érdekében, úgy tűnik, az irakiaknak is engedményeket kell majd tenni.
Nagyjából itt tartunk most, egy héttel az offenzíva kezdete után. A kurdok keletről, az iraki hadsereg délről araszol a város felé. A kurd sajtó győzelmi jelentésekkel teli. A pesmergák viszont óvatosak, nem sietnek elérni a város határát; arra várnak, hogy a megállapodás értelmében ezt az irakiak tegyék meg. Tudják, hogy bárki is ér előbb Moszulba, komoly meglepetések érhetik. Erre figyelmeztetett az a támadás, amely a múlt pénteken hajnalban Kirkukot érte. Egy nagyjából százfős terroristacsoport a város több pontján egy időben intézett támadást különböző intézmények ellen. Elfoglaltak egy transzformátorállomást, meggyilkolták mind a tíz alkalmazottat, rajtaütöttek egy rendőrőrsön, bevettek egy szállodát (a Hotel Cihatot, amit dzsihadnak ejtünk – mi más lehetne a szálloda neve ebben a helyzetben?), ahol túszokat is szedtek. Mire az álmukból ébredő kurdok fegyver után tudtak nyúlni, teljes volt a zűrzavar.
A különleges egységek nem érkeztek időben, láthatóan nem volt terv a helyzet kezelésére, hosszú órákon keresztül a helyi Rudaw TV kamerái előtt ment a vaktában lövöldözés.
A kirkuki támadás jól mutatta, hogy még egy kurd város is, ahol pedig mindenkinek van komolyabb fegyvere, mennyire lebénul egy koordinált, több helyszínes támadás esetén. A városi, házról házra folyó harc pedig nagy áldozatot és komoly harcászati tudást követel attól, aki győzni akar.
„Mi nem akarunk Moszulba bemenni” – ismétli az elmúlt napokban sokszor és sokak által elmondott mondatot Hamid, akit Hadzsi Mahmud adott mellém azzal a szigorú utasítással, hogy ha bármi bajom esik, jobb, ha Hamid átáll a Daeshhez. Hamid Londonban nőtt fel, és onnan hazaérkezve állt be a KSDP harcosai közé. „Amit most látsz – mutat végig a síkság belátható részén, ahol a munkagépek dolgoznak –, az Kurdisztán határainak a kijelölése. Még akkor is, ha ezt hivatalosan senki nem ismeri el. Mindenki tudja, miről van szó.”
Moszul a hatályban lévő iraki alkotmány szerint úgynevezett „vitatott területnek” számít, tehát a jövőjéről tárgyalni kell majd. Egy magát megnevezni nem kívánó, magas rangú kurd politikus megerősítette, kurd részről „nem tartják elképzelhetetlennek” a moszuli kormányzóságot, és a város kettéosztását sem. „Én nem szaladnék ennyire előre – mondja Hadzsi Mahmud, miután Hamid sértetlenül visszavitt a frontról a parancsnokságra. – Mindennek eljön az ideje, most nem ezzel kell foglalkoznunk.” De persze nem cáfolja és nem zárja ki az említett lehetőséget. És akkor a Tigris folyó lenne a határ? – kérdem. Hadzsi Mahmud nem válaszol, csak a félmosoly meg egy tétova kézmozdulat jelzi: ugyan mi más?
A várost keresztbe szelő Tigris nyugati partja lenne a szunnita terület és tartozna Irakhoz, a keleti rész pedig „mindenki másé”. Ami egyértelműen a jövőbeni Kurdisztánt jelenti. Merész stratégiai elképzelés, de a jelenlegi helyzetben semmi nem lehetetlen. Kirkuk az Iszlám Állam előrenyomulásának és az iraki hadsereg megfutamodásának következtében kizárólagos kurd ellenőrzés alá került 2014-ben – ez néhány évvel korábban teljesen elképzelhetetlen volt még. De ennek az ellenkezője is bekövetkezhet. A kurdok, akiket a történelem az ellenük elkövetett mészárlásokon, véres csatákon és árulások sorozatán keresztül tanított meg arra, hogy senkiben ne bízzanak, most is gyanakvással figyelik a geopolitikai környezetet. Tartanak egy iráni–török egyezségtől, amelynek szerintük egyetlen célja lehet: Iraki Kurdisztán felosztása a két regionális hatalom között.
Ha van is ilyen titkos egyezség, az nem most és nem a Moszul elleni ostrom idején fog kiderülni. De a pakliban benne lehet.
(Erbil, Iraki Kurdisztán)
