Rettenetes a pusztítás. Az egész kikötőnegyed a földdel lett egyenlő, de a hivatalos közlés szerint ott tárolt 2700 tonna ammónium-nitrát detonációja romba döntötte Kelet-Bejrút környező negyedeit is és súlyos károkat okozott az elmúlt két évtizedben helyreállított belvárosban is. Háromszázezer ember lakása szenvedett helyrehozhatatlan vagy jelentős károkat. A belügyminisztérium szerint a halottak száma kétszáz fölött van, több ezren sérültek meg és legalább száz eltűntet tartanak nyilván.
Hatalmas a társadalmi elégedetlenség. A lakosság Nyugat-barát része a szíriai polgárháborúban nyíltan részt vevő Hezbollah és/vagy Irán kezét látják a dologban, azzal vádolva a síita szervezetet, hogy a városban tárolta a bombagyártásra is alkalmas veszélyes anyagot. A Hezbollah és szövetségesei viszont izraeli rakétatámadásról beszélnek. A valóság sokkal egyszerűbb és szörnyűbb.
Könnygáz és éles lőszerek
Hat éve egy moldáv zászló alatt hajózó orosz teherszállító horgonyzott le a kikötőben, technikai nehézségekre hivatkozva. A hajóról kipakolt veszélyes anyagot szimpla nemtörődömség – és az elmaradt kenőpénzek – miatt nem helyezték biztonságba, egyszerűen ott maradt a sűrűn lakott negyedek tőszomszédságában fekvő nemzetközi kikötőben. A libanoni sajtó információi szerint az elmúlt években már több tisztviselő is jelezte, hogy az erősen gyúlékony anyag bármikor katasztrófát okozhat – az illetékesek mégsem mozdultak. A kikötő vezetőit most őrizetbe vették, ám ennyi már nem fékezhette meg az elemi társadalmi felháborodást, hiszen a permanens kormányválságok mellett az ország évek óta gazdasági mélyrepülésben van.
Libanon a felelőtlen gazdaságpolitika – elsősorban a nemzeti bank magas, ám fedezetlen kamatai – miatt az államcsőd szélére került. Nem elhanyagolható a szomszédos szíriai háború gazdaságot lehúzó hatása sem, s a 4–5 milliós ország több mint egymillió szíriai menekültet lát el. Az infláció, amelyet a kilencvenes évek közepétől két évtizedig kordában tartottak, mára elszabadult, a líra elértéktelenedett. A korábbi építkezési boom lecsengett, a munkanélküliség az egekben, a magasan kvalifikált fiatal szakemberek folyamatosan hagyják el az országot.
Hasszán Dijáb kormányfő ugyan előre hozott választásokat ígér és a katasztrófa okainak alapos feltárását, de a széles körű társadalmi elégedetlenség jól mutatja, hogy a gondok jóval mélyebben gyökereznek. Az országszerte utcákra vonuló tömeg nemcsak a kormány, hanem az egész politikai elit távozását követeli. A kormányzati negyedet megrohamozó tüntetők ellen a rendőrség már könnygázt és éles lőszereket is bevetett.
A polgárháború örökösei
Amikor az ország belezuhant a másfél évtizedes polgárháborúba (1975–1991), még Bejrút számított a Közel-Kelet pénzügyi központjának. Keletről és Nyugatról mindenki ide hozta a pénzét, a libanoni bankok pedig – miként a svájciak – nem firtatták a betétek eredetét. Amikor viszont előkecmergett az ország a polgárháborús romok alól, már a Perzsa-öböl játszotta ezt a szerepet.
Az újjáépítést vezénylő és kihasználó új elit tagjai többnyire az úgynevezett „hadurak” voltak, a fegyveres milíciák vezetői, mint a jelenleg a világ legrégebben (28 éve) székébe ragadt parlamenti elnöke, Nabíh Berri, aki a síita Amal Mozgalom vezetője volt, vagy a drúz Valíd Dzsumblat és az egyetlen milíciavezérként a börtönt is megjáró, de a köztársasági elnöki posztra továbbra is pályázó maronita Szamír Dzsadzsa. Szélesebb értelemben ide tartozik a jelenlegi államelnök, Michel Aún is, aki a libanoni hadsereg egykori főparancsnokaként küzdött a háborúban.
Mások a háború finanszírozásában jeleskedtek, mint Rafík al-Haríri és Nadzsíb Míkáti exminiszterelnökök. Al-Haríri a regnálása idején – szaúdi politikai-gazdasági támogatást élvezve – gyakorlatilag saját hitbizományának tekintette az országot. Neki köszönhető, hogy a libanoni nemzeti valuta árfolyama, elfedve a mindenkori valós gazdasági teljesítményt, majd’ három évtizedig szikrányit sem változott a dollárhoz képest. Haríri sokáig még a megszálló szír kormánnyal is együttműködött annak érdekében, hogy gazdasági birodalmát építse. Végül épp a Damaszkusszal való kenyértörése vezetett 2005-ös meggyilkolásához.
De volt a polgárháborúnak egy olyan szereplője is, amely a kezdetektől (1982-től) rendelkezett hosszú távú politikai-gazdasági koncepcióval: a sokáig a legszegényebbnek számító és gyenge politikai érdekérvényesítő erejű, de mindvégig Irán támogatását élvező síita közösség. A Hezbollah – amelyet egyetlen milíciaként nem szereltek le hivatalosan a háború után, s amely mindmáig deklaráltan és napi jelleggel konfrontálódik Izraellel – már a nyolcvanas évektől megkezdte társadalmi intézményhálózatának kiépítését. Az állam központi rendszereinek gyengeségét kihasználva mára olyan, az oktatásra, az egészségügyre és a szociális szférára is kiterjedő társadalmi szolgáltatóhálózatot épített fel, amely nem csak saját, síita közössége számára érhető el. Állam az államban. S ami még fontosabb: mindennek az önálló gazdasági hátországát is megteremtették. A Hezbollah ma Dél-Amerikától Nyugat-Afrikán át Iránig és Indonéziáig húzódó érdekeltségeket működtet.
Mindebből kifolyólag az ő javukra billentek a demográfiai mutatók is. Mára a lakosság több mint fele – egyes becslések szerint 60–65 százaléka – muszlim, s a legnagyobb létszámú felekezet a szunnitákat megelőzve a síita. Persze az sem véletlen, hogy az utolsó hivatalos népszámlálást még a franciák tartották 1932-ben. A libanoni elit a polgárháború előtt, de utána sem vette figyelembe a valós demográfiai viszonyokat az elvileg a felekezetek közötti arányokra épülő, konfesszionalista hatalommegosztásban. S a demográfiai változások ma már teljesen új politikai struktúrákat követelnek. Ezt a folyamatot írja le a kanadai-libanoni történész, Kamal Díb híres könyvében (Öreg híd, 2008), amelyben éppen 2020-ra teszi a keresztények befolyásának megszűnését az országban.
Robbanásra ébred álmából
A libanoni belpolitikai viszonyok mindig is szorosan függtek a közel-keleti nagy- és középhatalmi konstellációktól. Bár Emmanuel Macron elnök a múlt héten személyesen utazott Bejrútba, hogy gyorssegélyeket ígérjen, a Nyugat befolyása egyre gyengébb az országban. Az Egyesült Államok például – a Hezbollah Izrael-ellenes tevékenységén túl – nem nagyon érdeklődik helyi ügyek iránt. Libanon Szíriához és a térséghez hasonlóan a szaúdi–iráni vetélkedés színtere, s ahogy a szomszédban, itt is Teherán van jobb pozícióban, még otthoni nehézségei ellenére is.
Szeptember elsején lesz száz éve, hogy Hájek maronita pátriárka álma megvalósult. A francia protektorátus alatt megszületett Nagy-Libanon végül maronita–szunnita hitbizomány lett. Miután a szekuláris állami struktúrának az évszázados berögződések miatt már semmi esélye, a következő száz év csak akkor lehet biztosított, ha a politikai hatalommegosztás követi a demográfiai fejleményeket. A föníciaiak földjén mindenki tudja: kevés az esélye, hogy mindez véráldozat nélkül megúszható.
| A nemzeti paktum és következményei Libanon politikai struktúrája a kezdetektől problematikus. Az oszmán birodalom korában is különleges jogállású, hegyvidéki területén élő, Rómához tartozó keleti keresztény maroniták, görög ortodoxok és a drúzok, akik a muszlim vallás egy ágát követik, az új államban kezdetben többséget alkottak, s a francia mandátum hatóságai támogatták is őket. Az 1932-es népszámlálás adatai alapján a franciák a számukra biztosították a felsőbb közigazgatási állásokat. A kedvezményezett kör később kiegészült a tengerparton élő szunnita elittel. A Bekaa-völgyben és délen nagy tömbben élő síita muszlimok, s más kisebbségek (aleviták, örmények stb.) ekkor még nem kaptak lapot. A ma is működő konfesszionalista rendszer alapvetően az 1943-as nemzeti paktumon alapszik, amikor az éppen aktuális két legerősebb politikai személyiség, a maronita Bisára al-Khúri és a szunnita Rijád al-Szolh kiegyezett a két akkori legerősebb vallási felekezet, a maroniták és a szunniták helyzetbe hozásáért. A köztársasági elnök mindig maronita, a miniszterelnök mindig szunnita, a parlament elnöke síita, a miniszterelnök és a parlamenti elnök helyettese görög ortodox, a hadsereg parancsnoka maronita, a vezérkari főnök drúz lett, a titkosszolgálatok vezetése pedig sokáig és kizárólagosan a maronita elit kezében volt. A parlamenti képviseletet 6:5 arányban osztották meg a keresztények és muszlimok között (mely arány már akkor sem tükrözte a valós demográfiai viszonyokat). Ez a felekezeti alapú rendszer mindenbe leszivárgott, a minisztériumi beosztásokig, az egyetemi portás személyéig, a sportklubok személyzetéig. S vele a korrupció is, ugyancsak minden szintre. A politikai elit ragaszkodása a hatalomhoz nem véletlen: a horribilis fizetésen és beneficiumokon túl, mandátumuk lejárta után sírig tartóan havi 10−15 ezer dolláros juttatást kapnak, szolgálati autót, sofőrt, szolgát, ilyen-olyan szinekúrát. Mindennek következményeként megszilárdult egy súlyosan merev, a nemzeti egységet s az egészséges és egységes patriotizmus kialakulását megakadályozó társadalmi rendszer, amely a demográfiai változásokkal (a muszlimok arányának folyamatos és szignifikáns növekedésével) folyamatosan roncsolja önnön kereteit. Ugyanakkor még a hangsúlybeli változtatásokat sem sikerült vér nélkül elérni. A hosszú polgárháborút (1975–1991) lezáró táifi egyezmény (1989) a parlamenti helyeket ugyan fele-fele arányban osztotta el a keresztények és muszlimok között, de meghagyta a politikai csúcspozíciók 1943-as felosztását. |
