Először 1994 nyarán választották Belarusz elnökévé. Ezt a választást tisztességes körülmények között bonyolították le; ritka eset volt ez a posztszovjet térségben, a balti államokon kívül csak Ukrajnában találni rá példát. Lukasenko azonban gondoskodott arról, hogy Fehéroroszországban se történjen többet ilyen. Röviddel győzelme után – kihasználva az országban akkor még uralkodó oroszbarát hangulatot és erős szovjet nosztalgiát – referendumot írt ki, amely felhatalmazta arra, hogy az orosz nyelvet ismét hivatalossá tegye, a függetlenség 1991-es elnyerésekor elfogadott címert és zászlót pedig a szovjet időket idézőkre cserélje le. De ezen a népszavazáson Lukasenko valamelyest kiszélesítette jogköreit is. Tőről metszett populista politikusként arra törekedett, hogy jól láthatóan elválassza magát politikus társaitól, és azt a képet alakítsa ki magáról, hogy ő az egyetlen szereplő az ország elitjében, aki határozottan fellép a korrupció és a társadalmi igazságtalanságok ellen.
Elnökségének korai éveiben kifejezetten népszerű volt. Nem véletlen, hogy politikai akaratát újabb és újabb referendumok segítségével vitte keresztül. Miután éles konfliktusba került a parlament többségével, 1996-ban ismét népszavazást írt ki. Ezúttal a korábbiaknál is szélesebb elnöki jogkört szerzett magának, az ország politikai berendezkedését – az alkotmány módosításával – lényegében elnöki rendszerré alakította át. Elérte azt is, hogy öt évre szóló mandátuma újrainduljon, ezért a következő elnökválasztást 1999 helyett 2001-ben tartották. Ez a roppant innovatív ötlet, továbbá az a körülmény, hogy ezt az elnökválasztást is „elegáns fölénnyel” nyerte, megnövelte politikai étvágyát: 2004-ben már arról tartatott referendumot, hogy eltöröljék-e az alkotmány elnöki mandátumszámot korlátozó rendelkezését. Lukasenko – ellentétben Putyinnal – nem csűrte-csavarta a kérdést, a nép pedig díjazta ezt az egyenességet: csaknem 88 százalékos többséggel támogatta Lukasenko ismételt megválasztásának lehetőségét. Immár 16 éve nincs akadálya annak, hogy a belorusz nép nagy vezérét újra és újra elnökké válasszák.
A verhetetlen kolhoznyik
Az ellenzék pedig hiába próbálkozott a soros választásokon. Az elnök csalás nélkül is élvezte a társadalom többségének támogatását. Persze ezeken a választásokon is csaltak, de azok jellege nem annyira érdemi, inkább stiláris volt. Lukasenko, miként az autokrata vezetők többsége, szereti, ha 80 százalék körüli eredménnyel választják újra, és nem éri be, hogy csak 53 százalékkal – ám többé-kevésbé tisztességes körülmények között – győzzön. A csalás jó darabig nem ahhoz kellett, hogy hatalmon maradjon, hanem ahhoz, hogy kielégüljön politikai hiúsága.
De honnan eredt Lukasenko hosszú népszerűsége?
Részben abból, hogy ráérzett a beloruszok többségének vágyaira és félelmeire. Az elnök a belorusz gazdaságot sajátos „félszovjet” rezervátumként őrizte meg. Kiterjedt privatizáció soha nem történt, így az állam tulajdonosi részesedése máig igen magas. Ez a politika hosszú időn át találkozott a társadalom többségének elvárásaival. A beloruszok ugyanis látták – ha máshol nem, az orosz és az ukrán tévécsatornákon –, hogy mi történik a két szomszéd országban. És elégedetten dőltek hátra: nálunk nincsenek nagy jövedelmi és vagyoni különbségek, a hétköznapi élet sem kriminalizálódott úgy, mint a szomszédainknál, nálunk béke és nyugalom honol.
Az utóbbi fenntartásában jelentős szerep jutott a Moszkva nyújtotta kedvezményeknek is. A Nemzetközi Valutaalap számításai szerint az elmúlt több mint két évtizedben voltak olyan évek, amikor az orosz preferenciák értéke elérte a belorusz GDP 27 százalékát, de azok aránya mindvégig 10 és 20 százalék között maradt. E kedvezmények 2005 és 2015 közt felhalmozott összértéke meghaladja a 100 milliárd dollárt, vagyis az orosz állam tíz év alatt ennyivel dotálta Lukasenko rendszerét. A szubvenciók legnagyobb részét a Fehéroroszországnak szállított kőolaj és földgáz kedvezményes ára adta. Belarusz a két, még a szovjet korszakban épített olajfeldolgozó üzemének és a kedvezményes oroszországi kőolajvásárlásoknak köszönhetően jelentős benzin- és kőolajszármazék-exportőrré nőtte ki magát. Sokáig Lukasenko kezére játszott az is, hogy Belarusszia volt a Szovjetunió egyik legkésőbb iparosított területe. Itt, a szovjet birodalom nyugati peremén jelentős ipari létesítmények jobbára csak a II. világháború után épültek, ezért a Szovjetunió felbomlása után tovább maradtak versenyképesek is – ha másutt nem, legalább az egykori szovjet területeken. A Belaruszban előállított ipari termékek – köztük traktorok és más mezőgazdasági gépek – egy része máig viszonylag könnyen talál vevőre. Végül pedig az is megkönnyítette Lukasenko dolgát, hogy a beloruszok nemzeti identitása sokáig gyenge maradt, ezért nem ütközött ellenállásba – sőt, kifejezetten élvezte a beloruszok nagy többségének támogatását – az elnök Oroszország-politikája, amely a széles együttműködést kereste és tartotta fenn.
Mára azonban a helyzet sok tekintetben megváltozott. Moszkva 2019 elején átalakította az olajexporttal összefüggő adó- és illetékpolitikáját, s most a belorusz finomítók a korábbinál jóval drágábban jutnak kőolajhoz. De a Kreml magatartása nemcsak ebben változott meg. Medvegyev akkori miniszterelnök 2018 végén nagyszabású programot hirdetett meg, amelynek célja a két ország gazdasági integrációjának felgyorsítása és jogrendszerük egységesítése volt. Ezt akkor sokan Putyin 2024 utáni hatalmi ambícióival hozták összefüggésbe. Az egyik valószínű forgatókönyvnek ugyanis azt tűnt, hogy Oroszország és Belarusz államszövetséggé alakul, amivel létrejön egy új főhatalmi intézmény, az államszövetségi elnöki poszt, s ezt elfoglalva Putyin gond nélkül prolongálhatná hatalmát.
Lukasenkót azonban nem sikerült az országegyesítésre rávenni, a Kreml pedig, mint azt utóbb láthattuk, más megoldás után nézett. Ennek ellenére továbbra sem zárható ki, hogy Moszkva újra megpróbálja majd megvalósítani egyesítési tervét. Aligha lehet az véletlen, hogy a varsói bázisú belorusz elemzőműhely, a BAW kutatásai szerint a beloruszok körében tavaly az Oroszországgal való szoros együttműködést támogatók aránya 60-ról 40 százalékra esett vissza, miközben a nyugati orientációt választók aránya a teljes népességen belül 24-ről 32 százalékra nőtt. Ugyanakkor a BAW mérése szerint az európai orientációt választók ma már nemcsak a 18–24 évesek korcsoportjában, de a 25–34 év közöttiek körében is többségben vannak.
A jövő nyelve
Abban, hogy kitartóan nőtt az Európa felé tájékozódók aránya, és csökkent, ha még nem is került kisebbségbe, az Oroszországgal együttműködést keresők aránya, Moszkva manőverei is közrejátszhattak. De szerepe lehet annak is, hogy a rezsim – saját szemszögéből nézve némiképp érthetetlen módon – nem gördít akadályokat a fiatalok külföldi tanulása elé, és ezzel a lehetőséggel egyre többen élnek is. S közben változik a beloruszok viszonya saját nyelvükhöz és nemzeti identitásukhoz is. A legutóbbi népszámlálási adatok szerint a lakosság csaknem negyede ma már a beloruszt, nem pedig az oroszt használja otthon. Egyes kutatók ezt az arányt túlzottnak találják, de még ők is elismerik, hogy mind a nyelvhasználat, mind a nemzeti identitás terén jelentős változások történtek azóta, hogy Lukasenko a 90-es évek derekán hatalomra került. A belorusz nyelv elsősorban a városiak körében vált népszerűbbé, s a nemzeti nyelv használatát immár nem valamiféle archaizmusként tartják számon. Épp ellenkezőleg: mind többen gondolják úgy, hogy a nemzeti nyelv a „múlt nyelvéből” egyre inkább a „jövő nyelve” lesz.
Ilyen előzmények és körülmények között készült mind Lukasenko, mind az ellenzék az augusztus 9-i elnökválasztásra. Az elnök győzelme esetén hatodik ciklusát kezdheti el, míg az ellenzék a függetlenné vált Belarusz történetében először reménykedhetett abban, hogy komolyan megszorongathatja az öregedő diktátort. Az utóbbiak esélyét növelte az is, hogy Lukasenko a koronavírus-járványt nem vette komolyan, érdemi korlátozó szabályokat az ország területén nem léptetett hatályba, ezért a választások előtti napokban a magyar lakosságszámmal lényegében megegyező Belaruszban csaknem hússzor több igazolt fertőzöttet tartottak számon, mint Magyarországon. Ez a teljesen irracionális magatartás sokak szemében teljesen alkalmatlanná tette Lukasenkót az ország további vezetésére.
De az elnök sem maradt tétlen. Első dolga volt, hogy minden komolyan vehető kihívóját kiiktassa a versenyből. A Belaruszban rendkívül népszerű bloggert, Szergej Tyihanovszkijt letartóztatta. Az ország egyik vezető bankjának korábbi vezetőjét, Viktor Babarikot köztörvényes vádakkal ugyancsak börtönbe záratta. Ezek után korábbi tanácsadója, a „belorusz Szilikon-völgy” vezetője, az ország egykori washingtoni nagykövete, Valerij Cepkalo, aki szintén versenybe szállt, jobbnak látta, ha Moszkvába menekül. Ebben a helyzetben lépett a kiiktatott jelöltek helyére a letartóztatott blogger felesége, Szvetlana Tyihanovszkaja, aki kampányában egyértelművé tette, hogy nincsenek politikai ambíciói. Egyetlen célja van: győzni és győzelme után megteremteni egy újabb, ám szabad és tisztességes elnökválasztás feltételeit.
Lukasenko azonban továbbra sem látta biztosítottnak győzelmét. Július végén – korábbi választási kampányaihoz hasonlóan – újra elővette kedvenc vesszőparipáját, az ellene külföldről ármánykodó erőket. Most csak annyi változott, hogy ezeket az erőket – szerinte – ezúttal Moszkvából irányítják. Veszélyes húzás volt ez. Nem tűnt kifejezetten jó ötletnek kikezdeni a legfőbb szövetségessel. Ráadásul a harminchárom, állítólag a Lukasenko elleni erőszakos hatalomátvételt tervező orosz zsoldos váratlan letartóztatása és annak kommunikálása rendkívül sutára sikeredett. Moszkva feltűnően visszafogott reakciója pedig végképp azt a benyomást keltette, hogy amit látunk, az a két autokrata egyeztetett játéka, és arra szolgál, hogy növelje Lukasenko elfogadottságát a belorusz függetlenségpártiak körében. Ez a nem különösebben rafinált terv aligha hozott Lukasenkónak szavazatokat, legfeljebb a vezetői képességeivel szembeni bizalmatlanságot növelte. De a Kreml sem volt elemében, napokba telt, mire kiötlötte, hogy az akció valójában az ukrán titkosszolgálat provokációja volt.
A Tyihanovszkaja mögött felsorakozó egyesült ellenzék és az őket támogató civil aktivisták megpróbáltak a leghatékonyabban felkészülni a választási csalások leleplezésére. Ebbéli munkájukat megnehezítette, hogy a rezsim nem engedett az országba egyetlen külföldi megfigyelőt sem, és az ellenzék szavazatszámlálóit is válogatott módszerekkel akadályozták. Ezért a Becsületes emberek nevű csoport aktivistái kidolgoztak egy olyan telefonos alkalmazást, amely lehetővé tette a lefényképezett szavazólapok elküldését egy gyűjtőszerverre, hogy az ellenzék kezében legyen valamilyen kézzelfogható bizonyíték a csalásra. A 6,8 millió szavazati joggal rendelkező belorusz választópolgár közül csaknem egymillióan töltötték le ezt az alkalmazást. Az ellenzék továbbá arra szólította fel híveit, hogy az átlátszó urnákba szavazócédulájukat leporellószerűen összehajtva dobják be, ezzel is világossá téve, hogy milyen sokan szavaznak az elnök ellen. De Lukasenko ellenfelei azért is nehéz helyzetben voltak, mert Fehéroroszországban – bármennyire hihetetlen is ez – hivatalosan tilos választási közvélemény-kutatást végezni: a hatalom tudatában van valódi népszerűségének.
Ezrek az utcán
Az már a választás előtt is világos volt, hogy az elnökhöz hű központi választási bizottság mindenképpen Lukasenkót fogja kihozni győztesen, és ennek érdekében semmitől sem riad vissza. Ha meg kell triplázni az elnökre leadott voksokat, akkor megtriplázzák. Az is világos volt, hogy a belorusz társadalom egy része a durva csalást nem fogja elfogadni. Egyetlen kérdés maradt nyitott: vajon a hatalmi elit és az erőszakszervezetek egységesen kitartanak-e Lukasenko mellett? Ha az elitben nincsenek befolyásos dezertálók és az erőszakszervezetek tagja is engedelmeskednek a hatalom parancsainak, akkor egyelőre nincs esély Lukasenko elmozdítására.
Ám még ez sem jelentené azt, hogy Lukasenko nyugodtan ülhet a babérjain. Az ország idén kemény recesszió elé néz, és egyelőre a koronavírus-járvány társadalmi következményei sem teljesen világosak. Lukasenko hatalmon tartásához minden korábbinál nagyobb arányban kellett a választási eredményt meghamisítani. Ez egyébként nem belorusz sajátosság. A moszkvai Liberalnaja misszija alapítvány épp’ a napokban adta közre több mint 80 oldalas elemzését a július 1-jén tartott oroszországi alkotmánymódosítási szavazásról. A jelentés azt is meggyőzően bemutatta, hogy a putyini rendszer az idő múlásával egyre nagyobb és nagyobb arányú csalásokra kényszerül, miközben emiatt egyre kevésbé érez bárminemű szégyent, vagyis egyre gátlástalanabbá válik. A belorusz választási bizottság előzetes eredményként Lukasenkót hozta ki nagy fölénnyel (80,23 százalék) győztesként, szemben az ellenzék közös jelöltjével, Tyihanovszkajával (9,9 százalék). A nyilvánvaló csalás elleni tiltakozásul azonnal, még a választás éjszakáján emberek ezrei vonultak utcára, és nem csak a fővárosban. Nehéz megítélni, hogy mindez mire lesz elég, a tiltakozók meddig tartanak ki. Mindenesetre Moszkva és Peking már a választás másnapján hivatalosan elismerte Lukasenko győzelmét. Meglepő lett volna, ha nem ezt tették volna…
