Belga bocsánatkérés: Halottnak a csók

szerző
Kovácsy Tibor
publikálva
2002/9. (02. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A belga kormány február elején megkövette Patrice Lumumba családját és a Kongói Demokratikus Köztársaság - korábban Zaire, még korábban Belga-Kongó - népét az ország első és eddig egyetlen szabadon választott miniszterelnökének meggyilkolásakor tanúsított "egykedvű és ridegen semleges" belga magatartás miatt. Elsietettnek éppenséggel nem nevezhető a gesztus, de így is dicséretes, bár az országon sokat aligha segít.

A belga kormány február elején megkövette Patrice Lumumba családját és a Kongói Demokratikus Köztársaság - korábban Zaire, még korábban Belga-Kongó - népét az ország első és eddig egyetlen szabadon választott miniszterelnökének meggyilkolásakor tanúsított "egykedvű és ridegen semleges" belga magatartás miatt. Elsietettnek éppenséggel nem nevezhető a gesztus, de így is dicséretes, bár az országon sokat aligha segít.Persze azt sem tudhatjuk, jobb lett volna-e az 1960-ban függetlenné vált hatalmas belga gyarmat - eredetileg királyi magánbirtok - szempontjából, ha Patrice Lumumba életben (és kormányon) marad. Töprengeni ezen teljesen fölösleges, az ügy jelentősége a mából nézve inkább az, hogy a hidegháborús évtizedek geopolitikai pozícióharca mérte az egyik legnagyobb csapást Afrika számos országára.

A bajok már a függetlenné válás körülményeiben is megjelentek. Általánosságban azt lehet mondani, hogy miközben fegyveres függetlenségi háborúk viszonylag kevés helyen (pl. Algériában) dúltak, a dekolonializáció folyamata meglehetősen felgyorsult az ötvenes évek végén. Korábban a gyarmattartó hatalmak még mindenféle nemzetközösségi jellegű megoldásokban reménykedtek, amelyek a társadalmi elnyomás és az arcátlan gazdasági kizsigerelés legdurvább formáit a kor demokratikus elvárási szintjéig enyhítették volna. Ne feledjük, hogy akkoriban a harmadik világ sajátos problémái még nem foglalkoztatták túlzottan a nyugati közvéleményt sem, annál inkább a gyarmatokhoz fűződő személyes szálak, kötődések, amelyek viszont a helyzet természetes voltát sugallták.

A belgák 1956-ban dolgoztak ki egyfajta egyenjogúsítási tervet Kongóra nézve, amely abban az időben a földrész egyik legbiztatóbb helyzetű, viszonylag fejlődőképes országának tűnt - elsősorban nemesfémlelőhelyeinek köszönhetően. A nemzeti felszabadítási törekvések azonban itt is, mint a legtöbb afrikai országban gyorsan radikalizálódtak. Ennek következtében 1960 elején kerekasztal-tárgyalások kezdődtek a függetlenné válás előkészítésére, mert ekkorra Belgium már

minél gyorsabban szabadulni

akart terhessé, sőt a feszültség növekedése miatt ijesztő katonai problémává váló gyarmatától. Májusban lezajlottak a választások, amelyek legnagyobb szavazatszerzője, de nem abszolút győztese lett a Lumumba vezette mozgalom. Az összeülő parlament őt választotta kormányfővé, míg a köztársasági elnök a mérsékelt Kaszavubu lett. Eközben a hatalmas déli bányavidékeken, Katangában és Dél-Kaszaiban egy-egy önállósodásra törekvő mozgalom fejlődött ki - itt majd Csombe neve bukkan föl hamarosan és nagy gyakorisággal.

A függetlenséget június 30-án kiáltották ki, és ebből az alkalomból a helyszínre érkezett Baudouin belga király hosszasan dicsérte az uralkodóháznak a gyarmat felvirágoztatása érdekében kifejtett jó cselekedeteit. Ezután viszont - a programot felrúgva - Lumumba pattant a tribünre, és enyhén szólva más megvilágításba helyezte a múltat az egybegyűltek nem kis meglepetésére, viszont a helyi lakosság annál nagyobb megelégedésére. Arcátlan leegyszerűsítés persze, mégis azt kell mondani, hogy a belgák ettől

végleg megsértődtek,

és Lumumba sorsa megpecsételődött.

Anélkül, hogy részletesen végigkísérnénk a következő hetek-hónapok meglehetősen intenzív belpolitikai történéseit, szögezzük le, hogy Lumumba radikalizmusa, amelynek a célja a totális és szinte átmenet nélküli függetlenség volt, gyorsan megmutatta árnyoldalát, hiszen nem volt az óriási ország kellően felkészülve sem a közigazgatás, sem a hadsereg önálló működtetésére, és ez a fokozódó belpolitikai feszültségben igen hamar katasztrofális helyzetet okozott. Márpedig a belga adminisztráció - nyomában a telepesekkel - lényegében hanyatt-homlok elmenekült, ami természetesen az anyaországban is feszültséget keltett, és az ottani közvéleményt erőteljesen Lumumba ellen hangolta.

Itt kerül be a képbe a hidegháborús nemzetközi környezet, ugyanis Lumumba - politikai radikalizmusa miatt - a nyugati világtól nem kapta meg a várt anyagi és katonai támogatást, miközben

a Szovjetunió ugrásra készen

várta, hogy teret foglalhasson a nem kis geopolitikai jelentőséggel bíró országban. A moszkvai segítőkészség hamarosan katonai támogatásban öltött testet, ami ahhoz vezetett, hogy Kaszavubu menesztette Lumumbát, amire Lumumba viszont Kaszavubut menesztette, habár a parlament egyik lépést sem szentesítette. Két hónappal hivatalba lépése után Lumumba már házi őrizetben volt, miután egy újabb - később igencsak elhíresülő - szereplő, az akkor még csak ezredesi rangban lévő Mobutu jelent meg a színen, egyfajta szakértői kormány hivatalba állításának ígéretével. Ekkorra már ENSZ-katonák ezrei állomásoztak az országban, akik természetesen semlegesek maradtak a belpolitikai csatározásokban, hiszen a mandátumuk a béke fenntartására vonatkozott. Lumumbának sikerült megszöknie őrzőitől, és az ország keleti felébe, egy elvbarátja, Gizenga helyi hatalmi övezetébe próbált menekülni, de Mobutu emberei az utolsó pillanatban elfogták, az ENSZ-csapatok pedig megtagadták tőle a védelmet.

Ami ezután történt, azt nagyjából azóta tudjuk, hogy egy belga történész, bizonyos Ludo de Witte 2000 elején megjelent könyvében levéltári kutatásai alapján részletesen feltárta az eseményeket. ´ számol be arról is, hogy a CIA ekkorra már eldöntöte: Lumumbát el kell tenni láb alól.

Mérgezett fogkrémmel

próbálkoztak, ami azonban nem jutott el a címzett fürdőszobájába. Belga titkosszolgálati forrásokból kiderül viszont, hogy a brüsszeli Afrika-ügyi minisztérium is dolgozott Lumumba eltávolításán a politikai életből. Azt a megoldást eszelték ki, hogy a már említett Csombe gondjaira bízzák a politikust, aki már többször hangsúlyozta, hogy Lumumbának annyi, ha a keze közé kerül. Nos, végül valóban így alakultak a dolgok. Lumumbát és két politikustársát elfogásukat követően agyba-főbe verték, majd ebben az állapotban külföldi tudósítóknak is bemutatták őket. Ezután mindhármukat repülőn Katangába szállították, ahol belga katonák irányításával azonnal munkába állt a kivégzőosztag. Résztvevők bevallása szerint néhány nappal később a holttesteket kiásták, feldarabolták és - a közeli, belga érdekeltségű bányavállalattól szerzett - savban feloldották. Pár nappal később hivatalosan bejelentették, hogy az áldozatok megszöktek, és feldühödött helybeliek lincselték meg őket.

Ludo de Witte könyve egyértelműen alátámasztja, hogy mindez hallgatólagos belga jóváhagyással történt, még ha a részleteket nem is Brüsszelben tervezték el. A következő hosszú évek során Mobutu mindvégig kitartott a Nyugat oldalán a hidegháborúban, miközben Kongó fokozatosan Afrika egyik páriája - mára pedig egy végeláthatatlan, hol fellobbanó, hol elcsendesedő polgárháború színtere - lett.

A brüsszeli kormány tehát 41 év után bocsánatot kért, és további gesztusként alapítványt tett a Kongói Demokratikus Köztársaság demokratikus fejlődésének előmozdítására. Lumumba fia mindezt a politikai bátorság üdvözlésre méltó jeleként értékelte.

Kovácsy Tibor

szerző
Kovácsy Tibor
publikálva
2002/9. (02. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...