1968 immár történelem, és mégsem. Van, aki minden jó, van, aki minden rossz forrásának tartja, és akad, aki szerint nem volt több mint jelentéktelen fellángolás. Amit Allen Ginsberg saját beatnemzedékéről írt, a ’68-asok is megkérdezhetik: „Senki sem tudja, hogy felgyorsítottuk-e az eseményeket, feltaláltunk-e valamit, vagy csupán saját hullámain habzó tajték voltunk. Feltételezem, mind a három.”
*
A 23 éves alkalmi munkás, Josef Bachmann 1968. április 11-ének reggelén érkezik Münchenből az éjszakai vonattal Nyugat-Berlin főpályaudvarára, a Zoologische Garten állomásra. Hosszas kérdezősködés és bolyongás után megtalálja a Kurfürstendammon, a város széles vásárlóutcáján a Német Szocialista Diákszövetség székházát. A túloldalon várakozik. Az épületből hosszú hajú, borostás fiatal lép ki, arca jól ismert az újságok címoldaláról. Bachmann átsiet az úttesten, és megszólítja:
– Rudi Dutschke?
– Igen.
– Kommunista disznó! – kiáltja Bachmann, előrántja a pisztolyát, és Dutschke arcába lő. Az megragadja, dulakodva az úttestre tántorodnak. A merénylő még kétszer tüzel: egyszer áldozata fejét, egyszer a vállát találja el.
A diákmozgalom vezére bámulatos módon életben maradt. Csak beszélni kellett újra megtanulnia 28 éves korában, mert elfelejtette a szavakat. Állítólag az első szó, ami eszébe jutott, a „Vietnam” volt. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen az egyetemi fiatalság a vietnami háború ellen tüntetett akkoriban. „Ho-Ho-Ho-Si-Minh!” – szavalták kórusban, és rohantak kart karba öltve. Pedig Dutschke a sérülése előtt kapásból mondott ilyeneket: „A valódi átmenetek forradalmi dialektikájának a társadalom minden területén gyakorlati-kritikai tevékenységként kell felfognia »a hosszú menetelést az intézményeken át« az ellentmondásoknak a mindennapokat megszervező intézményekben lehetségessé vált szubverzív-kritikai elmélyítése céljából.”
Később levélben fordult a hét évre ítélt Bachmannhoz. „Tényleg nem haragszom rád” – írta, és próbálta rávenni merénylőjét, hogy tudatosítva osztályhelyzetét harcoljon inkább „az intézményeken uralkodó disznók” ellen. Bachmann ezt válaszolta: „Ha jól értem, Ön és egyetemista társai egy jobb rendszert szeretnének a mainál. De most jön a kérdésem: mi lenne az a rendszer, és hogyan akarnak megváltoztatni valamit, amit nem lehet, mert a lakosság túlnyomó része jól érzi magát, és egyáltalán nem gondol arra, hogy hagyjon valami mást magára tukmálni?” A levélváltásnak aztán vége szakadt, mert sikerült Bachmann sokadik öngyilkossági kísérlete. Műanyag zacskót húzott a fejére, és megfulladt.
Az osztályharcos felszólítás Dutschke kommunista meggyőződésével, a megbocsátás hívő mivoltával magyarázható. S mindkettő motiválhatta elszánt kiállását az „elnyomottak” mellett. Márpedig akkoriban az „uralkodó disznókat” kivéve mindenki elnyomottnak számított, a diákmozgalom mindenkit fel akart szabadítani: az embereket a kapitalizmus kizsákmányolása alól, a gyarmati népeket az imperializmus igájából, a gyerekeket a szülők terrorja alól és a nőket a rájuk nehezedő férfiak alól.
*
Bachmann kérdése jogos volt. A németek jelentős többsége idegenkedett az egyetemisták hőzöngésétől, a nyugat-berliniek pedig különösen ellenszenvesnek, jöttment és gyanús figuráknak tartották a lázadozókat. Nem oktalanul: sok fiatal, nem csak diák, azért települt oda, mert Nyugat-Berlinben nem volt katonai szolgálat. Az ilyeneket pedig aligha fűtötte hazafias elszántság, hogy megvédjék az NSZK-t a kommunizmustól.
A nyugat-berliniek a hatvanas évek végén már két évtizede éltek szovjet gyűrűben az NDK kellős közepén, egy akkori szép hasonlat szerint „a szabadság zöldellő szigetén a kommunista diktatúra vérvörös tengerében”. Reggel felkeltek, kinéztek az ablakon, hogy na, itt vannak-e már az orosz tankok? Ilyen helyzetben aligha lehetett valaki kevesebb megértéssel a fennálló rend felforgatói iránt, mint ők. Attól pedig végképp besokalltak, hogy a tiltakozás az Egyesült Államok ellen is irányult, hiszen, ha volt garanciája – a diákok szerint nyomorult – életüknek, akkor a városban állomásozó amerikai katonaság volt az.
A nép hangulatát Dutschke is tapasztalhatta, többek között hívő társai körében. ’67 szentestéjén nyolc fiatal zavarta meg az istentisztelet bensőségességét a Nyugat-Berlin központjában álló Emlékezet-templomban. „Segítsetek Vietnamnak”, kiabálták, egy vérző Vietkong-partizán képét tartották a magasba, továbbá egy plakátra írt idézetet Máté evangéliumából: „Igazán mondom nektek: amikor megtettétek a legkisebb testvéreim egyikével, velem tettétek meg.” A hívőknek azonban nem volt kedvük sem Mátéhoz, sem a nemzetközi szolidaritáshoz. „Szégyelljétek magatokat”, „mosakodjatok meg”, „kifelé, disznók” – hallatszottak a felszólítások. Dutschke a szószékhez rohant. „Képmutatás itt a békéről beszélni”, kezdett bele egy minden bizonnyal hosszú körmondatba, de lerángatták az emelvényről. Miközben kilökdösték a hívatlan vendégeket, sajnálatos módon megtaposták a plakátot is az Emberfia mondásával. Egy 59 éves rokkant mérnök pedig akkorát húzott Dutschke fejére a mankójával, hogy felszakadt a homloka.
*
Mi lenne az a rendszer? – kérdezte még Bachmann. Dutschke valamiféle tanácshatalomban gondolkodott, legalábbis ez rajzolódik ki a két másik diákvezető társaságában Hans Magnus Enzensbergerrel folytatott beszélgetéséből a Kursbuch című folyóiratban. Dutschke kijelenti: „Radikálisan meg kell szüntetni a munkás elválasztását az üzemétől.” Mint kiderül, ezt nem egyszerűen a termelőeszközök magántulajdonának megszüntetéseként, hanem a lakosság átköltöztetéseként is értik. Ahogy mondják, a lakosság „feltagozódhatna három-négy-ötezer fős kollektívákra, amelyek egy-egy gyár körül összpontosulnának. A gyár nem csak munkaközpont, hanem egyidejűleg iskola, egyidejűleg egyetem is lenne. Meg kellene fontolni, hogy az emberek ne lakjanak-e bent a gyárakban”. Ezek a kollektívák küldenék el bármikor leváltható képviselőiket a városi tanácsba. Mindhárman természetesnek tartják, hogy nem lenne bürokrácia, például igazságszolgáltatási apparátus sem. Ugyanakkor számot vetnek azzal, hogy esetleg nem mindenki ért egyet a bentlakásos gyárakkal, meg ezzel az egész, a külső szemlélő számára egyszerre ijesztő és mulatságos jövővel. Az ilyeneket átnevelnék, vagy megengednék nekik, hogy kivándoroljanak az NSZK-ba. Mert a diákvezetők elképzelése szerint az új rend először csak Nyugat-Berlinben aratna győzelmet.
Ahogy a diákmozgalomban, Dutschkében is benne volt sok minden, ami utána következett. Történészek és publicisták mindmáig vitatkoznak arról, hová állt volna a diákvezér, ha felépülése nem vesz igénybe éveket, melyik ösvényre lépett volna, miután a merényletet követő hónapokban széthullott a karizmatikus alakját is elvesztő diákmozgalom. Egyike lett volna az akkor megalakuló kis maoista törpepártok vezetőinek, vagy csatlakozott volna egy „városi gerillához”, azaz terroristacsoporthoz? Avagy másokhoz hasonlóan, ő is megtalálta volna helyét valamelyik intézményben? Mindenesetre az általa propagált szubverzív-kritikai tevékenységnek és neki magának is korlátot szabott volna az 1972-es „radikális-rendelet”, a kommunistagyanús közalkalmazottak felülvizsgálata és elbocsátása. Vezetett út a kapitalizmus radikális kritikájától legális társadalmi mozgalmak felé is, amelyek végül a Zöldekben formálódtak politikai párttá. Tény, hogy Dutschke náluk tűnik fel újra, amíg meg nem hal 1979-ben a merénylet utáni epilepsziás rohamainak egyikében.
Ami az erőszakot illeti, úgy lehet fogalmazni, hogy elvileg nem volt ellene, de gyakorlatilag nem fűlött hozzá a foga – szerette volna „tárgyak elleni” erőszakra, vagyis rongálásra korlátozni. Mint minden városi gerilla története bizonyítja, ez nem volt könnyebb feladat, mint a kör négyszögesítése.
1968 februárjában a leggazdagabb olasz családok egyikének sarja, az egész európai szélsőbaloldalt pénzelő könyvkiadó, Giangiacomo Feltrinelli toppant be Dutschkéékhez. Meglepetést is hozott Milánóból: autójának hátsó ülése alatt dinamitrudak lapultak. Átrakták őket a gyerekkocsi kosarába, a kocsiba befektették Hoseát, Dutschkéék újszülött kisfiát, és a rakományt átszállították egy másik, „konspiratív” lakásba. A gyermek, aki másodikként – tán életre szóló iránytűként – a Che nevet kapta a keresztelőn, békésen szunnyadt a dinamit fölött. Később sokat tanakodtak, mit robbantsanak fel vele, de a tervekből nem lett semmi, és azt sem tudni, mi lett aztán a dinamittal.
*
Visszatérve Ginsberg kérdéseire: megállapítható, hogy maga a diákmozgalom, a nemzedéki lázadás politikai szárnya nem talált fel, és nem is gyorsított meg semmit. Nem is tehette: kommunista, anarchista és főképpen maoista ideológiái nem megreformálni, hanem megdönteni akarták a kapitalizmust és a polgári demokráciát. A nagy hullám, amely csupán tajtékot vert a fiatal értelmiségiek tüntetésein, a kapitalizmus hatvanas években kezdődő, értékrendjében megújuló, liberális korszaka volt. Mivel maguk a lázadók a legkevésbé sem voltak liberálisok, nem is tehetők felelőssé ezért az átalakulásért. Az ilyen értelmű konzervatív kritika felszínes, voluntarista, és eltéveszti tárgyát: nem egy szűk radikális réteg akarata, hanem végső soron – bizony – a termelőerők fejlődése, az ennek alapján keletkező jóléti társadalom lehetőségei mozgattak meg egy egész nemzedéket és alakították át a társadalmat.
A diákmozgalom azt állította, hogy van élet a kapitalizmuson túl is, és hogy az jobb, szabadabb, emberibb lenne a létezőnél. Annak tehát, aki 1968-at történelmi előzménynek és hagyománynak szeretné tekinteni, először ezt kell megfontolnia.
Schauschitz Attila
(Berlin)
