Magyar Narancs: Kijelenthető-e, hogy túl vagyunk a 2008-ban kezdődött világválságon?
Erik Berglof: Abban az értelemben igen, hogy a pénzügyi rendszernek már nincs szüksége közvetlen külső segítségre, és a gazdasági növekedés is jó egész Európában. De a válság számos következményét érezzük még. Sok például a rosszul teljesítő hitel – de a legsúlyosabbak a politikai következmények. Ezek más-más formában, de jól láthatóak az Egyesült Királyságban, Németországban, Olaszországban vagy a hazámban, Svédországban. A kedvezőtlen politikai folyamatok persze nem kizárólag a válság számlájára írhatók, komoly szerepet játszik ebben a 2015-ös menekültválság is.
MN: Hogyan értékeli a rendszerváltás utáni átmenetet a közép-európai régióban?
EB: Sehol máshol nem volt annyira gyors és drasztikus a gazdasági és politikai intézmények átalakulása, mint itt. Ám a gyors átalakulás révén létrejött intézmények nagyon törékenynek bizonyultak. A független bíróság vagy a szabad sajtó különösen fontosak a modern liberális demokráciában, és elengedhetetlenek a jól működő piacgazdasághoz. Most viszont több országban is aggasztó kihívásokkal küzdenek ezek az intézmények. Be kell ismernem: nem láttam előre, hogy ez megtörténhet Közép-Európában. Lengyelországra még öt évvel ezelőtt is mintaországként tekintettem.
MN: A nemzetközi intézmények mit tehetnek az ilyen jellegű káros folyamatok ellen vagy a következmények enyhítéséért?
EB: Az Európai Unió Magyarországon is komoly összegeket fektetett be a válság alatt, az uniós intézmények pedig folyamatosan keresték a megoldást arra, hogy a gazdaság hogyan alkalmazkodjék a krízishez. Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) és az Európai Beruházási Bank (EIB) is komoly szerepet játszott abban, hogy enyhítse a válság következményeit Közép-Európában. Befektettek különböző szektorokban, segítették az országokat, hogy minél több pénzt fel tudjanak használni a strukturális alapokból, hogy magántőkét vonjanak be az uniós projektekbe. Komoly szükség van tehát ezekre az intézményekre. Az EBRD ugyan az átmenet segítésére jött létre, de ennek lezárultával már az a feladata, hogy fenntarthatóvá és ellenállóvá tegye ezeket az intézményeket, és hogy felkészítse a régió országait az olyan kihívásokra, mint a klímaváltozás vagy a migráció.
Most épp azon dolgozom, hogy miként lehetne a nemzetközi szervezeteket egy rendszerben kezelni. Ha nem külön-külön tekintünk ezekre, és egymáshoz tudjuk hangolni a különböző intézkedéseket, akkor sokkal hatékonyabban tudjuk működtetni az intézményeket. Így nagyobb kockázatokat tudnának kezelni, és jobb válaszokat tudnának adni az olyan globális problémákra, mint a klímaváltozás. A nemzetközi intézmények szerepe a jövőben még fontosabb lesz, mint ma.
MN: Nincsenek veszélyben ezek az intézmények? Nemcsak Orbán Viktor, de Donald Trump amerikai elnök is gyakran ellenük beszél.
EB: Paradox, hogy míg a világ egésze egyre inkább felismeri, mekkora szükség van ezekre a szervezetekre, néhány ország vezetője ellenük beszél. Az előbb említett projekten együtt dolgozunk az Egyesült Államokkal is. Lehet, hogy az elnök nem, de a kormányzat, az állami szervezetek elkötelezettek ezen intézmények jövője iránt, és szeretnék, hogy Amerikának a jövőben is legyen hatása a működésükre. Nem is igazán lehet amellett érvelni, hogy nincs szükség nemzetközi szervezetekre. Ha nem létezne például a Világbank, sürgősen ki kellene találni valami hasonlót.
MN: Ön szerint kijelenthető-e, hogy Magyarországon a rendszerváltás utáni fejlődés visszafordult?
EB: Magyarország sokáig a legjobban teljesítő ország volt a rendszerváltó országok között, és nagyon inspiráló volt látni, hogy miként használta ki lehetőségeit. Az egész régióban itt voltak a legjobb intézmények, fejlődött az infrastruktúra, ömlött a külföldi működőtőke. Most Magyarországnak is magas képzettségű munkaerőre van szüksége, hiszen már rég nem alacsony költségű termelő ország. Továbbra is minden adottsága megvan ahhoz, hogy fejlődő piacgazdasága legyen, a baj az, hogy a jelenlegi kormány ezeket nem használja ki.
MN: Lehet azt mondani, hogy Magyarországon az Európai Unióból érkező transzferek hatása az Afrikában tapasztalt erőforrásátok jelenségéhez hasonlít?
EB: Egyes országok, például Lengyelország jobban tudják felhasználni az uniós támogatásokat. De a magyar helyzetet túlzás volna az afrikai erőforrásátokhoz hasonlítani. Lehetne jobban csinálni, de az uniós támogatásoknak egyértelműen pozitív a hozadékuk.
MN: A nagy külföldi vállalatok ugyanakkor rengeteg állami támogatást kapnak, kevés adót fizetnek, és az általuk behozott tudás és hatékonyság nem szivárog át a gazdaság többi részébe.
EB: Az országban meglévő tudás és környezet vonzotta ide a külföldi tőkét, ami különösen fontos volt ahhoz, hogy korszerűsödjön Magyarországon az ipar és az infrastruktúra. Ugyanakkor a nemzetközi nagyvállalatokat valóban nehéz hatékonyan megadóztatni, ezzel sok más ország is küzd. Ami a tudás továbbgyűrűzését illeti: itt válik fontossá az oktatás szerepe. Mennyire jók az egyetemek és a középiskolák, mekkora a népességnek az a része, amely hajlandó belépni az új szektorokba? Az, ami most zajlik az országban, valószínűleg nem segíti a fejlődést. De a külföldi működőtőke rengeteget adott az ország gazdaságának. Magyarország része lett a globális értékláncnak, ezzel nőtt a hatékonyság és magasabb szintre emelkedett a gazdaság. Valójában ez az, ami igazán fontos az életszínvonal szempontjából.
MN: Magyarországon viszont nincs átlátható szabályozás, a külföldi cégek külön-külön tárgyalnak a kormánnyal, így kedvezőbb feltételeket tudnak kialkudni. Ráadásul, ha megfelelően választják ki a magyar partnereket, még közbeszerzéseken is nyerni tudnak.
EB: A külföldi vállalatok mindenütt alkalmazkodnak a helyi játékszabályokhoz, és ez elég nyomasztó. Ez a jelenség egész Közép-Európában jelen van, és minél keletebbre megyünk, annál nagyobb bajt jelez. A régióban ez az egyik legnagyobb kihívás, amivel komolyan kell foglalkozni. Ez a fajta politika ugyanis aláássa a vezetők hitelességét, és ha nem lehet bennük megbízni, akkor az általuk irányított intézmények sem lesznek hitelesek. Az átláthatatlan ügyek miatt pedig az emberek arra a következtetésre jutnak, hogy az egész gazdaság így működik. Emiatt megrendül a bizalom, márpedig a bizalom a piacgazdaság egyik legfontosabb eleme. Ezért van szükség a demokráciára, a szabad sajtóra, a valódi piacgazdaságra; mindezeknek abba az irányban kell hatniuk, hogy megváltozzon a rendszer, amelyben ilyen egyéni alkuk születnek átláthatatlan módon.
Az Egyesült Államokban szigorúbb szabályozást vezettek be a korrupció és a vesztegetés ellen, és az valamennyire hatással volt az amerikai vállalatok külföldi magatartására is. De ez a hatás korlátozott – a vállalatok sokkal inkább úgy viselkednek, mint a fogadó ország cégei. Illúzió azt hinni, hogy a külföldi vállalatok majd új szabályokat és etikát hoznak magukkal. Ebben a helyzetben az EU a legjobb reményünk, mert a vesztegetésekre, közbeszerzésekre vonatkozó szigorú szabályok helyben is segítenek. A helyi civil szervezetek mellett tehát az EU és a nemzetközi intézmények szerepe is kiemelten fontos – hiszen a helyi vezetőknek nem érdekük az átláthatóság.
MN: Innen viszont az látszik, hogy az EU semmit nem tud tenni a korrupció ellen, még akkor sem, ha uniós projekteket érintenek a visszaélések.
EB: Az EU még nem mutatta meg, mire képes valójában. Lengyelországgal szemben már megindult valami, felmerült a szankciók bevezetése, s ez károkat okozhat a kormánynak, hiszen a strukturális alapok ott is komoly forrást jelentenek. Azt viszont még nem tudjuk, miként fog végződni a „lázadó” közép-európai vezetők és az uniós intézmények küzdelme. Az egész unió hitelességét megkérdőjelezi, ha nem tud ezen országok vezetőivel mit kezdeni. A magyarországi és lengyelországi folyamatok szembemennek az EU-val aláírt csatlakozási szerződésekkel. Nyilván egyik kormány sem szereti, amikor kívülről mondják meg neki, hogy mit tegyen, és ez egy kényes egyensúly. De vannak vörös vonalak, amelyeket nem szabad átlépni, és ezekben az országokban olyan változások zajlanak, amelyek az egész EU-t összekötő értékeket ássák alá.
MN: Ha az EU komolyan megvágja a támogatásokat, ezek az országok Oroszország vagy Kína felé fordulhatnak.
EB: Ez valós alternatíva, és ezzel az európai vezetők is tisztában vannak. Az viszont egyértelmű, hogy Magyarország hosszú távú érdeke a prosperáló Európa. A fejlődés szempontjából kulcsfontosságú a piacok mérete és az azokhoz való hozzáférés. Magyarország minden szempontból nagyon jó helyen van Európában. Az orosz gazdaság szinte kizárólag a természeti erőforrásokra épül, Kína túl messze van, évtizedeknek kellene eltelnie ahhoz, hogy ezzel a két gazdasággal Magyarország az európaihoz hasonló szintű kapcsolatokat tudjon kiépíteni. A belátható időn belül őrültség lenne Magyarországnak, ha eltávolodna Európától. Nagyon sokba kerülne.
MN: Mitől ilyen optimista Európa jövőjével kapcsolatban?
EB: A magyaroknak van egyfajta melankolikus hozzáállása. Pár évvel ezelőtt még pesszimista voltam abban, hogy mit érhet el az EU, de mára sokat javult a helyzet. A Németországban, Franciaországban, Spanyolországban vagy Portugáliában zajló folyamatok optimistává tesznek, Görögországban is sokkal jobb a helyzet, mint pár éve volt, az előttünk álló nagy feladatokat meg fogjuk tudni oldani. Lesznek közös válaszaink a migrációra, létrejön az uniós szintű biztonsági együttműködés, megvalósul az eurózóna reformja, lesz előrehaladás a bankunióval, és megvalósul a rendszerből ma még fájóan hiányzó európai pénzügyi védelmi mechanizmus a bajba került bankok és országok megsegítésére.
MN: A kétsebességes EU is megvalósul?
EB: Bizonyos szempontból már megvalósult, hiszen az eurózóna a tagországok szorosabb integrációját jelenti. Ugyanakkor remélem, hogy nem nő a különbség az EU magországai és a periféria között. Nekem ugyanis nem az a vízválasztó, ha néhány ország szorosabbra fűzi a kapcsolatait, hanem az, ha az uniós állampolgárok között teszünk különbséget. Az elfogadhatatlan, hogy az embereket különböző kategóriákba osszuk be, és egyes uniós állampolgároknak több jogot adjunk, mint másoknak. Az Európai Unió egy közös projekt, a közös értékekből, az alapvető szabadságjogokból nem szabad lejjebb adni.
MN: Jót tenne Magyarországnak, ha csatlakozna az eurózónához?
EB: Ha a gazdasági tárcának és a jegybanknak lenne világos menetrendje, hogy miként és hogyan akar csatlakozni, akkor közép- vagy hosszú távon mindenképpen hasznos lenne Magyarországnak. Azért kell óvatosan bánni ezzel, mert a csatlakozás nemcsak előnyökkel jár, hanem kijut a közös problémákból is. Az utóbbi években nem volt rossz kimaradni az eurózónából, mert jó pár olyan problémával nem kellett törődni, amivel a közös valutát használó országoknak viszont igen. És ezek a bajok még ma sem oldódtak meg teljesen. De úgy öt-tíz év múlva, amikor az eurózóna és intézményei jobb állapotban lesznek és létrejönnek az előbb említett eszközök, már reális cél lehet a csatlakozás.
MN: Mit vár a gazdaságban az elkövetkezendő időszaktól?
EB: Világszerte komoly termelékenységi problémák vannak a fejlett és a nagy feltörekvő gazdaságokban is. Még nem látni pontosan, miként lehet ezt megoldani, de másokkal ellentétben úgy gondolom, hogy a megoldásnak közösnek kell lennie, mert ezek a nehézségek nem kezelhetők nemzetgazdasági szinten. Európában a megoldás fontos része az egységes piac elmélyítése elsősorban a szolgáltatások terén. De a tervezett nagy interkontinentális kereskedelmi megállapodások, a TTP vagy a TTIP egyes javaslatai is pont ezt a problémát próbálták megoldani azzal, hogy fokozták volna a kereskedelmet és a szolgáltatások áramlását az Egyesült Államok és a világ többi része között. Jó lett volna, ha életbe lépnek ezek a megállapodások. Most talán másképp fog megvalósulni a szolgáltatások és a pénzügyi szolgáltatások összehangolása. Mindezzel együtt úgy gondolom, hogy most egy jobb időszak következik.
MN: A válság mennyire alakította át a gazdasági gondolkodást?
EB: Elsősorban jobban meg kell értenünk, hogy miként működnek a pénzügyi intézmények egy ennyire szorosan integrált nemzetközi gazdaságban. A másik tanulság inkább a politikáról szól. A válság első éveiben meg voltunk lepve, hogy a visszaesésnek milyen kevés politikai hatása volt. Öt-nyolc évbe telt, mire szembesültünk a válság – helyenként kifejezetten súlyos – politikai következményeivel. Végig kell gondolni, hogy minden szempontból megfelelő volt-e a válságkezelés. Milyen mértékben tehetők felelőssé egyes személyek a történtekért? Nem foglalkoztunk eléggé az elosztási következményekkel sem. Nem vettük észre azt sem, hogy az Egyesült Államokban mennyire visszaesett a várható élettartam, ahogy egyébként most Európában is, különösen az Egyesült Királyságban. A lakosság nagy része nem részesül megfelelő egészségügyi ellátásban és a gazdasági előnyökből, és a téma nem része a politikai közbeszédnek; részben ez táplálja a nemzetközi közösséggel szembeni negatív érzelmeket és okoz egészségügyi problémákat, a fájdalomcsillapítók, az opiátok túlhasználatát. Ezek a jelenségek így vagy úgy kapcsolódnak a válsághoz, ráadásul tovább súlyosbították annak következményeit. Ma már könnyű azt mondani, hogy egy inkluzívabb gazdaságpolitikára van szükség, de pár éve a válságnak ezt az aspektusát még egyáltalán nem láttuk, senki nem foglalkozott ezzel, pedig ezek komoly problémák, amelyekre oda kell figyelni.
| Névjegy Erik Berglof a London School of Economicson belül működő Institute of Global Affairs (IGA) igazgatója. A gazdasági rendszerváltásokat vizsgáló tranzícióelmélet egyik vezető kutatója. Korábban a rendszerváltáson átment országok segítésére létrehozott Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) vezető közgazdásza, a Stockholm Institute of Transition Economics (SITE) igazgatója és a washingtoni Brookings Institution kutatója volt. A Harvard, a Massachusetts Institute of Technology (MIT), a Stanford és a Université libre de Bruxelles oktatója. A professzor a Kornai János 90. születésnapja alkalmából rendezett konferenciára, a Budapesti Corvinus Egyetem meghívására látogatott Magyarországra. |
