Franciaország a merényletek után

Egység a kétségek előtt

  • Dobsi Viktória (Párizs)
  • 2015. február 15.

Külpol

Több millióan mentek utcára vasárnap Franciaország majd 200 településén, hogy emlékezzenek a január 7-én elindított merényletsorozat áldozataira, hitet tegyenek a köztársaság, a demokrácia és a szabadságjogok mellett, és egységesen álljanak ki a fanatizmus és a terrorizmus ellen.

A 4 millióra becsült részvétel messze felülmúlja az utóbbi évtizedek tömegmegmozdulásait, így azt a tiltakozási hullámot is, amit Jean-Marie Le Pen választási sikere váltott ki 2002. május 1-jén; vagy azt a szintén másfél milliós tömeget, amely a „Kékek” győzelmét ünnepelte az 1998-as focivébén. A szerda este, néhány órával a mészárlás után – rendhagyó módon nem civil szervezetek, hanem a bal­oldali pártok szervezésében – meghirdetett szótlan felvonulás, a „köztársasági” menet hangulatát persze döntően befolyásolta, hogy péntek délután a francia rendvédelem különleges alakulatai megölték a merényleteket elkövető három dzsihadistát: a szatirikus hetilap tíz munkatársát és két rendőrt kivégző Chérif és Saïd Kourachit, illetve Amedy Coulibalyt, aki csütörtökön egy rendőrnőt, pénteken pedig négy túszt lőtt agyon. Így is óriási rendőri biztosítás mellett zajlott a rendezvény, amelyről végül, némi polémia után csupán a Nemzeti Front és a parlamenti képviselettel már nem rendelkező két szélsőbal párt maradt távol.

 

A félelem bére

A hétvégi tüntetéssorozat az ad hoc G-50-nel (azaz a rendhagyó állam- és kormányfői csúcstalálkozóval) eleinte maximálisan kitöltötte az értelmezések terét. Ugyanakkor dacára az előítéleteknek is fittyet hányó tényeknek, azaz annak, hogy a múlt heti merényletsorozat áldozatai és hősei közt muszlimokat is találunk, míg az Iszlám Állam tősgyökeres francia és fehér bőrű újoncokat is a sorai közt tud, Franciaországban sokaknak továbbra is elemi érdeke a társadalmi feszültségek fenntartása.

Így a szélsőjobb Nemzeti Front (Front National, FN) vezetői szinte visszakézből megpróbálták szavazatokra váltani a merényleteket. Az iszlamizmust – a „globalizmus” mellett – első számú ellenségének tekintő Marine Le Pen már a szerdai tragédia után néhány órával az „iszlamista fundamentalizmus” elleni harc élére állt. Kevésbé skrupulózus édesapja már a hírek hallatán is nyíltan uszította lánya szavazóit, s vasárnap azt is bejelentette, hogy ő maga is indul a marseille-i régióban egy éven belül esedékes helyhatósági választásokon. Bár egyelőre sikeresnek tűnik a Le Penék elszigetelésére irányuló kísérlet, és a vasárnap ezer fő társaságában (a nagy tömegtől távolabb) felvonuló FN-vezérkar legalábbis nem nyújtotta egy tömegpárt imázsát, a következő időszak legfontosabb politikai talánya mégis az lesz, hogy a már ma is az egyik legnépszerűbb formációként tündöklő bevándorlásellenes és iszlamofób pártnak sikerül-e politikai hasznot kovácsolnia a történtekből.

Ennél tényleg csak egy árnyalattal kényszerült diszkrétebbnek mutatkozni az iszlám elleni előítéleteket szintén ideológiai bázisként használó Nicolas Sarkozy és pártja, az UMP (Mozgalom egy Népi Unióért). Alig néhány órával a vasárnapi megatüntetések nemzeti egységet sugalmazó képei után a francia ellenzék vezéralakjának számító Sarkozy már arról beszélt egy hétfő reggeli rádióműsorban, hogy „nem folytatható így a bevándorlás”, mert – ha nem is függ össze a terrorizmussal, de az integrációs nehézségek miatt – „bonyolítja a dolgokat”. A frissen pártelnökké választott exelnök és kollégái egyelőre a terrorizmus elleni arzenál felturbózását szorgalmazzák, s még a párt mérsékeltebb figurái is „magától értetődően” követelik a gall Patriot Act létrehozását, míg az FN-hez legközelebbi képviselők, az UMP héjái az iszlám és a civilizációs háború topikjait nyitogatják. A megcsappant népszerűségű nagy pártok, így az FN-t alig előző UMP hosszabb távú stratégiai alapkérdése lesz a szélsőjobbal esedékes, többé-kevésbé nyílt együttműködés. Ehhez a „terrorizmus elleni harc” motívumain kívül a „demokrácia kontra barbárság” kommunikációs készlet szolgáltathat alapot.

 

Ki jöhet, mi jöhet még?

A lehetséges perspektívákról drámai képeket fest a Le Point magazin pénteken megjelent, százoldalas különszáma, amelyben har­minc­oldalnyi reklám és néhány tényszerű cikk mellett jó negyven értelmiségi első reakcióit olvashatjuk – Salman Rushdie-tól Orhan Pamukig, a francia neokon és libertárius ikonok mellett olyan nagy tekintélyű dzsihádkutatókig, mint Gilles Kepel. A kiadvány jellege miatt is egyívású nyilatkozatokat nehéz lenne itt részletezni, de a főszerkesztő és a leghosszabb, Michel Onfray filozófus által jegyzett dolgozat központi üzenete az, hogy Franciaország továbbra sem képes „nyíltan és hideg fejjel megtárgyalni az iszlámmal kapcsolatos problémákat”, és az egész politikai garnitúrából egyedül Marine Le Pen tapint rá a lényegre.

Üdítő kivételt képez az Olivier Roy valláskutatóval készült interjú, ahol többek között azt olvashatjuk, hogy a „dzsihadisták nem túl tanultak, természetesen sosem olvasták a Koránt”, s nem is nagyon számíthatnak a muszlimok jóindulatára, mert ezek a fiatalok általában büntetett előéletűek, vagy olyan „lúzerek, akik nem illeszkedtek be környezetükbe. A Szíriába indulók 22 százaléka áttért.” Franciaország azért sem válhat egy civilizációs harc színterévé Roy szerint, mert ezek az emberek „marginálisak a saját környezetükben. Éppen azért utasítják el őket, mert az integráció működik.” (Olivier Roy-val készített korábbi interjúnkat lásd: „Nagyjából ugyanazt ígérik”, Magyar Narancs, 2009. január 8.)

A kiadvány fő csapásától eltérő gondolatmenetet még némileg meglepő módon egy ex-rendőr nyilatkozatában találunk. A belbiztonsági szolgálat volt vezetője, Alain Chouet nemcsak a szolgálatnál dolgozó 4000 hivatalnok számát kevesli, de azt is megjegyzi, hogy a „demokráciákban nem állíthatunk minden polgár mögé egy csendőrt”. Ő például a rendészeti és jogi eszközöknél is fontosabbnak tartja a megelőző módszereket, a szociális, oktatási és nevelő, kulturális munkát, ami „kiszárítja az önkéntesek potenciális keltetőit”, illetve a „jól ismert, ideológiai és pénzügyi keresztapák” elleni támadást.

Nyilvánvalóan e kérdések körül forognak majd a következő hónapok legfontosabb társadalmi vitái – már persze az olyan technikai kérdéseken túl, mint a terrorelhárítással foglalkozó bel- és külföldi szervek együttműködésének összehangolása, vagy az elkövetett titkosszolgálati, rendészeti hibák felderítése. Az utóbbit külön izgalmassá teszi, hogy a rendvédelmi szervek rég voltak ennyire népszerűek a lakosság körében, mint épp most. Vasárnap például teljesen szokatlan módon a három áldozatot is gyászoló rendfenntartóknak címzett hálás köszönetnyilvánítások kísérték a felvonulást. Ezzel együtt is elkerülhetetlenül kiszélesedik majd a potenciális dzsihadisták felügyeletének hatékonyságáról már amúgy is folyó vita.
A Sarkozy elnöksége alatt átalakított elhárítási szervek reformja is újra terítékre kerülhet; de az uniós polgárok eddigi szabad mozgásának, illetve a komplett schengeni egyezménynek a felülvizsgálatát is sokan óhajtják.

A francia belpolitika érdekes csatája lesz a „rendpárti” hajlamai alapján inkább jobboldali mintákat követő, és máris újabb jogi eszközöket ígérő Manuel Valls miniszterelnök és saját pártja küzdelme. A szocialista párt több vezetője, így a parlamentet elnöklő Claude Barto­lone is úgy foglalt állást, hogy nincsen szükség a jogi arzenál újabb módosítására – a legutóbbi antiterrorista törvényt ugyanis épp novemberben szentesítette a parlament. 1986 óta ez volt a tizenötödik ilyen próbálkozás, és egyelőre meg sem születtek az alkalmazásához szükséges rendeletek. Így talán valóban megkérdőjelezhető, hogy azonnal szükség van-e újabb reformokra.

 

Kísértetjárás

Az évek óta tartó megszorítási trendek miatt erősen kérdéses az is, hogy a társadalmi kohézió fenntartásában és megerősítésében alapvető fontosságú oktatási, szociális és infra­strukturális szolgáltatások, az elmúlt években forráshiány miatt felszámolt vagy legyengített civil szervezetek megerősítése egyáltalán felmerül-e elodázhatatlan intézkedésként. A baloldali szakmai és társadalmi fórumokon civil szervezetek részéről évek óta sürgetett intézkedések létjogosultsága mostantól még nyilvánvalóbb, hiszen épp ezek állhatnák útját ­leginkább a polgárháborús hangulat fenntartásában érdekelt politikai erőknek. Annál mindenképpen hatékonyabban, mint a hétvégihez hasonló politikai performanszok, ahol az orosz vagy egyiptomi külügyminiszter oldalán olyan politikusok állnak ki a demokrácia és a szabadság védelmében, mint a gyülekezési jogokat botrányosan kurtító spanyol Mariano Rajoy, vagy a „több arab megölésére” büszke Naftali Bennett izraeli gazdasági miniszter, hogy a magyar népet a bevándorlóktól egyszer és mindenkorra megvédő felcsúti államférfiról már ne is beszéljünk… Az ilyen álszent mu­tatványok nemcsak a Charlie Hebdo egykori szellemiségétől állnak a lehető legtávolabb, de a legszebb szándékok ellenére sem védhetik meg a francia népet saját kísérteteitől.

Egy tavaly januárban készült felmérés szerint a megkérdezett francia polgárok 74 százaléka gondolta úgy, hogy az iszlám „intoleráns vallás” (a katolikus hitről 28, a zsidó vallásról 34 százalékuk vélekedett így), és körülbelül ugyanennyien nyilatkozták, hogy az iszlám inkompatibilis a francia társadalommal. A belső ellenség képének kialakításában eddig is hiperaktív csoportok, politikusok és véleményformálók hangja pedig evidens módon erősödik fel a történtek hatására. Erősen kérdéses tehát, hogy az elmúlt napok traumája elegendő munícióval és bölcsességgel szolgál-e a francia népnek ahhoz, hogy a vasárnap fel­mutatott egység, az elviekben a „szabadság, egyenlőség, testvériség” eszméire alapozott köztársasági gondolatba vetett hit a mindennapokban is felülkerekedjen. Nos, legyen meg hozzá a kellő erőnk!

A merénylők

Mindhárom férfi a harmincas éveiben járt. Franciaországban születtek, algériai, illetve mali szülők gyermekeként. Chérif és Coulibaly a börtönben ismerkedett meg, s ott találkoztak a szellemi vezetőjüknek tűnő Djamel Beghallal is – ezt a közeget okkal tekinthetjük az iszlamista radikalizáció egyik keltetőgépének. Coulibaly sokat ült, több ízben követett el fegyveres rablást. Ismerősei szerint 17 éves korában rossz társaságba keveredett; az igazságügyi szakértők szerint viszont „éretlen és pszichopata személyiség, nagyon kezdetleges erkölcsi érzékkel és mindenhatóság iránti vággyal” súlyosbítva.
Beghal ösztönzésére csatlakozott az 1995-ös párizsi merényletek egyik életfogytiglanira ítélt kivitelezőjének kiszabadítását tervezők csoportjához, amiért 4 évre újra börtönbe került, s csak 2014 tavaszán szabadult ki.

A Párizsban született Kourachi fivérek kamaszként maradtak árván, s intézetben nevelkedtek. A fiatalabb, Chérif rapklipeket készített és pizzafutár is volt, mielőtt az ezredfordulón csatlakozott a Buttes Chaumont parkról elnevezett sejthez, amely Irakba szervez harcosjelölteket. Őt 2005-ben tartóztatták le, mielőtt felszállt volna a damaszkuszi járatra, és egy évre ítélték terrorista bűnszervezetben való részvételért. 2011-ben Jemenbe ment, ahol az al-Káida helyi tagozatának képzésén vett részt. A halála előtt azt mondta, hogy ez a szervezet volt a megbízója és finanszírozója. Coulibaly az Iszlám Államot nevezte meg akciójuk megrendelőjeként.

A francia hatóságok tovább keresik Coulibaly 8 éves korától szintén intézetben nevelkedő, s pillanatnyilag Szíriában tartózkodó élettársát, Hayat Boumeddiene-t.

Neked ajánljuk