Meghalt egy 29 éves iráni férfi tavaly januárban Németországban - egy láthatatlan csoport láthatatlan tagja a "közösségi szálláson" (értsd: menekülttábor) vetett véget az életének. Noha a táborban élők orvosi ellátásáról gondoskodók észlelték a férfi pszichés zavarait, s ezért a Würzburgi Egyetemi Klinika Pszichiátriai Osztályára utalták, az orvosi javaslat azonban, miszerint a férfi életkörülményeinek megváltoztatására lenne szükség, egyszerűen nevetségesnek hatott. Nehezen elképzelhető ugyanis, hogy ezzel az indokkal, a kormányhoz vagy a közösségi szállás igazgatójához benyújtott családegyesítési kérelem, esetleg egy bérlakás igénye azonnal, gyorsított eljárásban lehetségessé válna. Így a tábor elviselhetetlensége, az embertelen bánásmód, a jogfosztottság és a tehetetlenség logikusan vezettek a férfi halálához.
Az eset önmagában is hozzájárult ahhoz, hogy elinduljon Nyugat-Európában egyfajta menekültjogi harc; közvetlenül az eset után Németországban éhségsztrájkot kezdett egy iráni csoport, majd Ausztriában demonstráltak Szomáliából érkezők, november közepe óta pedig tíz nap megszakítással osztrák menedékkérők tartanak éhségsztrájkot. (Pedig itt még mindig jobb a helyzetük, mint például Görögországban vagy Olaszországban.) A kezdetben a Votivkirche előtt sátrat verők, majd a megmozdulás rendőri felszámolása után a tiltakozást templomban folytatók az EU migrációpolitikájának hiányosságaira hívják fel a figyelmet.
Menj a pokolba - Dublin II.
A nemzetközi demonstrációkon az ún. dublini rendeletet éri a legtöbb kritika; a visszafogottak a módosítását, mások teljes eltörlését követelik. Az Európai Unió 2003-ban elfogadott rendelete (az 1997. szeptember 1-jén hatályba lépő dublini egyezményt váltva) hivatott meghatározni a tagállamok felelősségét menedékkérelmek elbírálásakor. A felelős (legtöbb esetben) az a tagállam, ahol a menedékkérő az unió területére lépett, s ahová ő azonnal vissza is irányítható. Dublini passzus rendelkezik az Eurodac (European Dactyloscopy) létrehozásáról is, ami nem más, mint az EU határait illegálisan átlépők ujjlenyomatának adatbázisa.
Épp egy évvel ezelőtt publikálta a Magyar Helsinki Bizottság a dublini rendelet alapján Magyarországra visszairányított személyekkel szembeni bánásmódról készült elemzését, amely a szervezet megfogalmazása szerint "súlyos aggályokat vet fel". Hangsúlyozza például, hogy a visszaküldéstilalmának elve nem kap kellő figyelmet, aggasztónak találja, hogy az átadott személyekkel szemben azonnal kiutasítási eljárást kezdeményeznek, és automatikusan őrizetbe kerülnek az egyéni körülmények vizsgálata nélkül. Továbbá, hogy a dublini eljárás keretében visszairányítottak menedékkérelmei "utólagos kérelemnek" minősülnek, így nem érvényesülhetnek az Európai Unió menekültügyi szabályozásában lefektetett biztosítékok. A megszámlálhatatlan kritika hatására jelenleg a rendelet módosításáról tárgyalna az Európai Parlament, hiszen az Európai Tanáccsal a módosítás tartalmát illetően már megállapodott, ám azt a tanács hivatalosan még nem fogadta el, tehát az Európai Parlament jelenleg az elfogadásra vár. A javaslatban az alapvető emberi jogokra való hivatkozástól kezdve, a legkülönbözőbb nemzetközi egyezményeken keresztül, egészen az Európai Unióról szóló szerződés (EUSZ) 2. cikkének részletezéséig mindent megtalálunk. Az utóbbiból idézünk. "Az unió az emberi méltóság, a szabadság, a demokrácia, a nemek közötti egyenlőség, a megkülönböztetésmentesség, a szolidaritás, a jogállamiság, valamint az emberi jogok és a polgári szabadságjogok tiszteletben tartásának oszthatatlan és egyetemes értékközösségén alapul, ami az Európai Unió területén élő valamennyi személyre, így többek között a kisebbségekhez tartozókra, a hontalan személyekre és azokra is vonatkozik, akik ideiglenesen vagy jogszerűtlenül tartózkodnak az Európai Unió területén." Azontúl, hogy a rendelet és az EU szellemisége jelenleg ösz-szeegyeztethetetlennek tűnik, vajon nem vagyunk-e felelőtlenek az effajta eszmék "meghatározásakor"? Nincs-e felelősségünk abban, hogy a hirdetett szellemiség hitében Európába menekülők alapvető jogait és ellátását sem vagyunk képesek biztosítani? S nem kérik-e mindezt jogosan számon, úgy az egyes tagállamokon, mint az Európai Unió egészén?
Fő az egészség!
Voltaképp ezeket a kérdéseket vetették fel Bécsben az osztrák menedékkérők és szimpatizánsaik február 16-án. Bár több európai városban is szerveztek szolidaritási demonstrációt, a Votivkirche "lakói" miatt az osztrák főváros vált a legfontosabb helyszínné. A szerényebb becslések szerint is a mintegy 2000 fő részvételével zajló megmozdulást maguk a menedékkérők szervezték, így a civil szervezetek képviselőinek beszédei helyett közvetlenül érintettek felszólalásai voltak többségben, noha a templom legtöbb "lakója" túlságosan legyöngült állapotban volt a részvételhez. Mi több, a boldogabb esetben egynapos bécsi kirándulás esetleges helyszínein (Westbahnhof, Mariahilferstrasse, Ring, Heldenplatz, Innenministerium, Ring, Parlament, Universität Wien főépülete, Votivkirche) is menedékkérők vezették végig egy furgon hátuljáról a tömeget; beszédeket mondtak, rigmusokat skandáltattak, énekeltek.
A Votivkirche "lakói" közül többen 6-8 éve várnak valamiféle papírra, amely lehetővé tenné számukra a munkavállalást. Várnak és a traiskircheni menekülttábor falát bámulják, hiszen havi 40 euró "zsebpénzt" kapnak, de nem foglalkozik velük senki, nincs nyelvtanulás, nincsenek szakmai képzések, így azonban esélyük sincs a munkavállalásra. Ám ez az osztrák kormányt kevéssé hatja meg. Johanna Mikl-Leitner belügyminiszter (ÖVP) leginkább kriminalizálni igyekszik az éhségsztrájkolókat és a menedékkérőket, de nyilatkozataiból az is világosan kiderül, hogy e téren nem óhajt jelentősebb változást. Nem egészen így van ezzel Heinz Fischer köztársasági elnök, aki a menedékkérők hozzá írt levelére már-már megható atyáskodással és féltéssel válaszolt, igaz, jócskán megkésve. Levelében persze nem mulasztotta el kifejteni jogkörének szerfelett korlátozott voltát, majd szépen megkérte az éhségsztrájkolókat, hogy hagyják el a templomot. Még megfáznak a végén! (Körülbelül 3 fok van, naponta érkezik mentő valakihez az éhségsztrájkban legyöngültek közül, ráadásul néha felbukkannak az osztrák neonácik is.) Fischer válaszának semmitmondása ugyanakkor csillapítani látszik a kedélyeket, e sorok leadásának napján ugyanis a Votivkirche menekültjei úgy döntöttek, befejezik az éhségsztrájkot. További terveik egyelőre nem ismeretesek.
A lényegen azonban az éhségsztrájk befejezése sem változtat. A követelések ugyanis az alapvető emberi jogok betartásáról, a deportálás azonnali megszüntetéséről és a menedékkérők fogdába zárásának - amelynek időtartama egyes országokban akár 12 hónap is lehet - tilalmáról ma ugyanúgy helytállók, mint tegnap voltak. S e fő szempontokon túl a tolmácsok felelőssége, a nyelvtanulás lehetősége vagy éppenséggel a közösségi szállások/menekülttáborokban uralkodó állapotok megváltoztatása továbbra is a megoldandó feladatok közt szerepel.
A menedékkérők tehát nem tettek mást, mint kiálltak azokért a jogokért, amik az Európai Unió szellemiségéből fakadóan mindenkit megilletnek. Hisz miért ne feltételezhetnénk, hogy ők is csak élni és dolgozni szeretnének egy olyan országban, ahová sokszor a kínzások vagy épp a halál elől menekültek abban a reményben, hogy esélyt kapnak egy új élethez?
