Az Ezredes bukása utáni évben líbiai fegyveresekkel erősödtek a sivatagi iszlamista csoportok. Maliban az északon saját állam létrehozására törekvő helyi tuaregekkel léptek átmeneti szövetségre, majd egyre délebbre nyomultak. A támadást végül rövid és intenzív akcióval a francia katonai erők szorították vissza (lásd: Vesztes tuaregek, Magyar Narancs, 2012. augusztus 23., Ellencsapás, 2013. január 17.).
Az iszlamisták visszaszorítása a sivatagba nem jelenti azonban a radikális szervezetek végét a térségben. Épp ellenkezőleg: éledezik a kilencvenes években a kormánnyal évtizedes, százezer halálos áldozattal járó polgárháborút vívó algériai dzsihádista mozgalom. Mauritániában az elmúlt évek valamennyi kormányváltásában benne volt az iszlamisták keze. Tunéziában a líbiai hatalomváltás óta le van zárva az ország déli része, éppen az ott tevékenykedő dzsihádista csoportok miatt. Az iszlám jogot, saríát alkalmazó Észak-Nigériában a Boko Haram - külföldiek, keresztények, mérsékelt muszlim vezetők és általában a lakosság elleni - terrorakciói szítják a kedélyeket. Afrika szarván, Szomáliában pedig a visszaszorulni látszó kalózkodás mellett élik hiperaktív korukat a dzsihádista szervezetek.
Ráadásul Afrikán kívül is vannak tipikusan iszlamista terepek. Jemenben a társadalmat megosztó számos küzdelem egyike a kormány permanens háborúja az al-Káida helyi leányvállalatával, Afganisztánban pedig egyre növekvő szerephez jutnak a tálibok, s a jelenleg ellenirányú - némi optimizmusra azért okot adó - folyamatok ellenére sem zárható ki újbóli radikalizálódásuk.
E területek egyik közös nevezője a periféria-helyzet. Bár az iszlám világban - ellentétben a nyugatival - nem beszélhetünk klasszikus centrum-periféria viszonyról, a radikális iszlamista mozgalmak harcászati, taktikai okokból ezeket a zömmel gyéren lakott, mostoha természeti környezettel megvert országokat preferálják. Különösen, ha - mint ez általánosságban elmondható róluk - gyenge állami infrastruktúrával rendelkeznek. Még kedvezőbb a helyzet számukra, ha az államépítés teljes kudarcával birkózó úgynevezett "bukott államokról" van szó, mint Afganisztán vagy Szomália esetében.
Nemzetközivé lesz
A másik közös pont, hogy valamennyi itt működő szervezet az iszlám purista irányzatának, a szalafitáknak a köpönyegéből bújt elő, annak is a radikális, a célokat fegyverrel megvalósítandónak látó dzsihádista oldalágából, s közvetlenül vagy közvetve valamennyien kapcsolódnak az al-Káida franchise-rendszeréhez. Általában a helyiek alkotják a tagság nagyobb részét, de mindenhol jelentős szerepet játszanak a nemzetközi hitharcosok, a mudzsáhidek. Ez az internacionalizmus a harcosok és fegyverzetük gyors átcsoportosítását is lehetővé teszi az éppen frekventált dzsihádista övezetbe, miként most Maliból a szomszédos országokba, Kelet-Afrikába, Jemenbe, de mindenekelőtt az újonnan kiszemelt terepre, Szíriába. A dzsihádisták megjelenése és megerősödése a polgárháború sújtotta országban minőségileg új korszakot hozhat a működésükben. Miután eddig a periferikus államokban nyomultak, most látnak először lehetőséget arra, hogy egy - eddig legalábbis - jól működő infrastruktúrájú országban tevékenykedjenek, ahol egyelőre úgy tűnik, nincs nagyobb kihívást jelentő nyugati haderő. Az sem mellékes, hogy Szíria közvetlenül határos az egyik fő ellenséggel, Izraellel.
Hálózatuk fennmaradása, időszakos sikereik mögött összetett okok húzódnak. Az állam rendfenntartó funkcióinak elégtelensége nyilvánvalóan nagy mozgásteret enged, a korábban igen szűk körű társadalmi támogatottságot pedig az egyéb politikai alternatívák hiánya erősítheti, amelyhez a korábbi és jelenlegi autoriter rezsimek maguk is hozzájárultak, korlátozván a világias, liberális, baloldali, esetleg mérsékelt iszlám erők tevékenységét. Ugyancsak e megerősödést szolgálja a hagyományos iszlám vezetők közismerten bensőséges viszonya a bukott rendszerekkel vagy csupán az ő legendásan korrupt voltuk. Az észak-afrikai politikai változások nyomán hatalomra kerülő és a gazdasági-társadalmi kihívásokkal megbirkózni eddig nemigen képes, mérsékelten vallásos kormányok rohamos népszerűségvesztése is a szélsőségesek kezére játszik. A dzsihádisták tavaly nyár óta komoly biztonsági kihívást jelentenek Tunézia déli részén, de Egyiptomban is helyzetbe hozhatják őket a gyülemlő társadalmi feszültségek. A szélsőséges iszlamisták a bukott és az új rezsimek üldözöttjeiként léphetnek fel, amire a lakosság jelentős része vevő. A fiatalabb radikális pénteki mecsetprédikátorok pedig mind szélsőségesebb hangot ütnek meg nemcsak a hitetlenek, a Nyugat bírálatakor, de a saját - sokszor magukat iszlamistának tartó - politikai vezetőik ostorozásakor is.
Mindezek mellett a többnyire illegalitásban működő csoportok szervezettségét sem felejthetjük el. Ma már a dzsihádista honlapok, fórumok networkje komoly koordinációs eszköz a nemzetközi együttműködésben. Ehhez természetesen pénz szükségeltetik.
Maradj ott, küldök pénzt
A legutóbbi mali akció során is felmerült a finanszírozás kérdése: a szaharai dzsihádisták bizonyítottan rendelkeztek szaúd-arábiai és Öböl menti (elsősorban katari) forrásokkal. Katar szerepe különösen érdekes. Eddig inkább a mérsékelt erőket finanszírozta (mint Egyiptomban a Muszlim Testvériséget, Líbiában a felkelőket vagy Tunéziában a szalafitákat), Maliban azonban a dzsihádista Anszár al-Dín szervezet számlájára is érkezett katari utalás. Bár hivatalosan csak nem kormányzati alapítványokról beszélnek, nem kétséges az sem, hogy Szaúd-Arábia és szövetséges Öböl menti társai kormányzati szinten érdekeltek egyes szélsőséges csoportok támogatásában. Elsősorban a szaúdi hivatalos ideológia, a vahhabizmus terjesztése ér meg minden pénzt. Az ennél radikálisabb szervezeteket pedig éppen az anyagi támogatással igyekeznek távol tartani a félszigettől, ahol persze a legkeményebb eszközökkel lépnek fel ellenük.
A radikálisok támogatása az említett régiókban és Szíriában abból a hosszú távú koncepcióból is eredhet, hogy a szélsőségesek tevékenysége nyomán megnövekedett társadalmi ingerküszöb jobban tolerálja majd a kevésbé radikális vahhabita tanokat Tunisztól Damaszkuszig.
A probléma nem választható el Szaúd-Arábia immár nem is titkolt vágyáról: magának kívánja a szunnita iszlám világ kizárólagos vezető szerepét. E koncepcióban nem osztanak lapot a hagyományos szunnita hatalmaknak, így Egyiptomnak és Törökországnak sem. Érdekes ugyanakkor, hogy a térség középhatalmi szerepéért Szaúd-Arábiával több évtizedes küzdelmet folytató Irán mennyire nem tesz lépéseket, hogy rámutasson a radikális iszlamisták és az Öböl menti monarchiák közötti kapcsolatra. Bár Teherán minden eszközt megragad, hogy borsot törjön Rijád orra alá, most kapóra jön neki az egyre nyilvánvalóbb kapcsolat a szélsőségesek és Szaúd-Arábia között, hiszen elterelheti a figyelmet az oly kényes atomkérdésről.
Szíriában - és a vele sok szempontból szimbiózisban élő Libanonban is - már erősen érzékelhető a szaúd-arábiai támogatásokkal aktivizált radikális iszlamisták tevékenysége. Szaporodnak a harcoló szervezetek a Nuszra Fronttól a mérsékeltebb Ahrár al-Sámig, amelyek jelenléte mindeddig eltántorította a Nyugatot a közvetlen katonai segítségnyújtástól; különösen a fegyverszállításoktól. E szervezetek már eddig is megvalósították a dzsihádista internacionalista együttműködést, soraikban szírek mellett az iszlám világ szinte minden fertályából érkező mudzsáhidek harcolnak; van már koszovói albán mártírjuk is.
De mi történik a harcok után? Észak-Afrikából, Jemenből, Afganisztánból érkezik a folyamatos erősítés Szíriába. Amennyiben mégis kiszorítják őket, van még front, ahol bevethetők - vissza a perifériákra! Bár haza is mehetnek, ami ugyancsak komoly konfliktusokat gerjeszthet saját országuk muszlim közösségében - miként azt láthattuk a szovjetek elleni felszabadító, majd polgárháború után Afganisztánban.
Nem nehéz észrevenni: a dzsihádisták leginkább a bukott és rosszul működő, gazdaságilag erősen elmaradott államokban nyomulnak. Ha létezne is az a politikai akarat (akár Nyugaton, akár a Közel-Kelet vezetői körében), amely gyökerénél kezelné e problémát, nyilván ezekre a területekre kellene, hogy koncentráljon. A szélsőséges dzsihádistákkal szemben ugyanis az egyetlen valóságos ellenszer a funkcióit ellátó állam felépítése - és ez csak segítséggel lehetséges. Anélkül viszont csak tovább tart a harc a hüdrával.
