Az Új Munkáspárt nem javítaná meg azt, ami remekül megy. A "harmadik út" sikerével egyik ellenzéki párt sem tud érdemben vitába szállni, így győzelmük nem kétséges, de alsóházi többségük aránya jelentősen befolyásolhatja a következő kabinet összetételét.
A brit lakosság jó hangulatban futott neki a választási kampánynak. Az angol konyha végre elnyerte méltó elismerését, a Fat Duck nevű hertfordshire-i bejzlit, melynek különlegességei közt találjuk a csigakását és a szalonnás-tojásos fagylaltot is, a "világ legjobb étterme" díjjal tüntették ki. Az csak hab volt a csigakásán, hogy Gordon Brown pénzügyminiszter is felkerült a világ 100 legfontosabb személyisé-gének listájára, Tony Blair viszont nem. Pedig Brown önbizalma nem szorul külső megerősítésre. Amikor a Nemzetközi Valutaalap éves jelentésében megkérdőjelezte pozitív gazdasági előrejelzését, soros elnökként a mellette ülő igazgató szemébe nézve kijelentette: régebben is előfordult már, hogy az IMF tévedett, neki meg igaza lett. 't a tények igazolják. A konzervatívok hasonló hibába estek rögtön a kampány legelején. Hatalmas utcai plakátokkal próbáltak félelmet szítani: "Szavazz Blairre, megkapod Brownt!" Aztán néhány napra rá megjelent az első olyan közvélemény-kutatás, mely szerint 14 százalékkal több szavazó választaná a Munkáspártot, ha Brown lenne a miniszterelnök-jelöltjük...
Két héttel a választás előtt minden politikai elemző a Munkáspárt győzelmét jósolta, a fogadóirodák zöme hat a négyhez adta befutásuk esélyét. Péntekre mégis "szoros versenyről" számoltak be a lapok. Ha a teljes választókorú népesség pártpreferenciáit tekintjük, a Munkáspárt akár 10 százalékkal is vezet, ám a biztosan szavazni készülők között előnyük már csak 2 százalék. A Konzervatív Párt támogatóinak 80 százaléka megy el biztosan szavazni, a Munkáspárt hívei közül csak 64. Az első verzió 148, a második csak 84 fő körüli Labour-többséget jelentene a 646 tagú alsóházban.
Az igazság persze az, hogy hiába vicsorognak egymásra a kampányban, a két nagy párt programja között vajmi kevés a különbség. Mindegyik egyszerre ígér adócsökkentést és közköltségnövelést - az ellentmondást az állami bürokrácia radikális lefaragásával óhajtják kiküszöbölni. Alapvetően mind a munkáspárti "Forward, Not Back" (Előre, ne hátra), mind a toryi "It's Time for Action" (Itt a cselekvés ideje) "harmadikutas" program. A harmadik "harmadikutas" pedig a "The Real Alternative" (A valódi alternatíva) mottó mögött tömörülő liberális demokrata csapat. Ám mivel e fogalom a Munkáspárt szellemi termékének számít, és hát a választási játszma lényege is a verseny lenne, a másik két párt tagad. Pedig nagyon is indokolt vissza-ugrani
a "harmadik út" kályhájához,
mert minden európai pártnak, amely ezt az utat járja, nyíltan vagy más lobogó leple alatt, érdeke a csúsztatás - tegye bár tudat alatt vagy fölött. A "harmadik utat" sokan - főleg a hívei - előszeretettel keverik a szociáldemokráciával, és titulálják baloldalinak. Az Új Munkáspárt az európai Policy Networkön keresztül osztja az észt, és standja előtt sok szocialista, szociáldemokrata párt áll sorban, hogy harmadikutassá lényegüljön át - lám, mit tesz a siker vonzása! A szociáldemokrácia lényege hagyományosan a tőke és a munkaerő paktuma meg a magas társasági és jövedelemadó. Ezt a jelentős termelékenység finanszírozza, amit viszont a tőke és a munkaerő termelésfejlesztés iránti együttes el-kötelezettsége tesz lehetővé, beleértve a szak-, a tovább- és az átképzést is. Az állam az újraelosztás közegeként működik; a társadalmi szolidaritás ideológiájának elhintése csak könnyítheti feladata békés megoldását.
A harmadik út viszont a neoliberális axiómák elfogadására épül. Egyedül az olcsó és maximálisan rugalmas munkerő, valamint az alacsony társasági adó ösztönzi a tőkét a befektetésre; megegyezésről szó sincs. Legzseniálisabb trükkje, hogy a szavazót nem munkaerőként, hanem adóalanyként szólítja meg, és elhiteti vele, hogy az ő érdeke meg a tőkéé egy és ugyanaz: az adók csökkentése, az állam fölszámolása. A harmadik út egy szélsőségesen jobboldali, azaz tőkepárti gazdaságpolitika legarcpirítóbb szégyenfoltjait tünteti el az újraelosztás eszközeivel, anélkül, hogy paktumot kényszerítene ki vagy tenne lehetővé. Ennek gyakorlati megnyilvánulásaként hiába örvendhetett például Nagy-Britannia tö-retlen növekedésnek és gazdasági stabilitásnak az elmúlt tíz évben, a gyermekszegénység, a jövedelemkülönbségek, a munkanap hossza és a termelékenység mutatói mind Nyugat-Európa legrosszabbjai között vannak, ha ugyan nem a legrosszabbak. (Egyes elemzők szerint ezek nem stagnáltak, hanem romlottak volna, ha konzervatív kormány van hatalmon.) A mutatók azt is jelzik, hogy az összegek, melyeket a nagy tehetségű pénzügyminiszter e problémák megoldására fordított, önmagukban messze nem elegendők. Ami a gyerekszegénységet illeti, sikeresnek indult zászlóshajóprogramjuk, a SureStart (mama-munkaerőképzéssel összekötött bölcsi) tervezett kiterjesztését nem merik tovább finanszírozni - betojtak a túlköltekezéstől. A termelékenység növeléséhez elengedhetetlen szakmunkásképzés kialakítása és fejlesztése az ágazatok befektetőinek közreműködése nélkül soha nem fog lábra állni, ám ehhez a tőkét is hosszabb távú gondolkodásra kellene bírni.
És bár a "harmadik út" valósága messze van attól a világmegváltó, társadalmi igazságosságot teremtő imázstól, melyben tetszeleg, rendkívül meggyőző erővel bír mind a bal-, mind a jobboldal számára. A baloldalnak azt üzeni, hogy nem lehet a neoliberális globális gazdasági trenddel szembepisálni, a jobbnak pedig azt, hogy a befektetések ösztönzéséhez nem okvetlenül szükséges az iskolások szájából a tejet kivenni, a szegényeket még hajléktalanná is tenni, és a munkaerőről három-négy bőrt is lenyúzni - ha kettő esetleg még kifizetődőbb is lehet. Az Új Munkáspárt gazdaságpolitikájának igazi elismerése abból a tényből szűrhető le leginkább, hogy sikerült a politikai közbeszédet annyira megváltoztatniuk, hogy már a konzervatívok is kénytelenek hozzájuk igazodni a közellátások finanszírozásának kérdésében. Ma már nem a jogosultságok fölszámolása, hanem az ellátások privatizálása a fő ellenzéki adu.
Az üzleti világ
sem tekint idegenkedve az esetleges harmadik munkáspárti ciklusra, jóllehet a kis- és középvállalkozókat a szülési szabadság beígért meghosszabbítása, a nagyobbakat a társasági adó megemelésének perspektívája tölti el aggodalommal. A programok tartalmától függetlenül minden szakértő biztosra veszi: bármelyik párt kerül is hatalomra, adóemelés lesz, hiába tagadják. A Financial Times egyik agya szerint földadót kellene bevezetni, de egy új adó mindig macerásabb a már meglévők emelésénél. Michael Howard, a konzervatív miniszterelnök-jelölt bevándorlási politikáját azonban szintén sok üzletember ellenzi, mert úgy érzik, megfosztaná őket az olcsó munkaerőtől. Howard egyébként annyira ráhajtott erre a kérdésre, hogy a toryknak sikerült versenytársaiktól kiérdemelniük az "egy-témájú párt" billogot. Igaztalanul persze, mert Howard olyan nagyszabású tervekkel is előállt, mint az "illetékbélyeg-forradalom", a nevezett tárgy használatának radikális csökkentését helyezve kilátásba. (Igaz, csak Brown korábbi ígéretét próbálta túllicitálni.) A liberális demokratákra viszont senkinek nem volt képe rásütni az "egytémájú" jelzőt, pedig (vagy inkább azért, mert) ők ágáltak egyedül, következetesen és meggyőződéssel az iraki háború ellen; programjukban a csapatok visszavonásának követelése az egyetlen olyan téma, amely meg-különbözteti őket a két nagytól. Viszont mindhárom párt jelentős megtakarításokat ígér az állami tisztviselői állomány csökkentése révén. Ha ez a magyar szavazóknak is ismerősen hangzik, abban megint csak a "harmadikutas" politika népszerűsége és népszerűsítő hálózata a ludas - elvégre a mi szocijaink is arról a tájékról várják a megváltást. Orbánék pedig ezt a várakozást fogják túllicitálni.
A Financial Times egy másik mélyenszántó igazsága szerint az üzleti világ éppolyan, mint a szavazók: mindent akarnak, de semmiért nem hajlandók fizetni. Úgy kéne nekik a magasabb termelékenység meg a szakképzettebb munkaerő, mint egy falat kenyér - de fizessen érte az állam, annak meg fizessen több adót, akinek két anyja van. A gazdaságra és ennélfogva a következő kormány pénzügyminiszterére minden szempontból nehezebb idők várnak, mint az előző választások után. Tartalékai kisebbek, kölcsönei nagyobbak lesznek.
Brown vagy önbarna?
Michael Howardtól 45 fős gyarapodást vár el pártja - ahhoz, hogy pozícióját megtarthassa, 164-ről 209-re kell a toryknak feltornázniuk önlétszámukat az alsóházban. A liberális demokraták nem számítanak 20 főnél nagyobb növekedésre, és azzal is csak 75 képviselőjük lenne. A torykhoz képest erősebben felfelé ívelő görbe a céljuk, a Munkáspárttól pedig a hagyományosan rájuk szavazó területeken akarnak parlamenti helyeket szerezni. Blairnek legalább 75 fős többségre lenne szüksége ahhoz, hogy le tudja árnyékolni saját pártjának azon tagjait, akik nem állhatják. Ha a munkáspárti többség csak 50 fő körüli, valószínűleg még az év vége előtt kénytelen lesz átadni a stafétabotot eddigi érdekházastársának. A pénzügyminiszter népszerűségét a London Review of Books egyik szerzője fejezte ki legjobban: "A kormány eredményeinek nagy részét Brown érte el. Hibáinak többségét Blair vétette." A kampány elején Blair meg volt győződve arról: a jövő igazolni fogja azt a döntését, hogy kétes tényekre hivatkozva háborúba vitte az országot. Aztán rá kellett jönnie, hogy a választók helyett már csak a történelemre hagyatkozhat, ha igazolásra vár. Amikor az angol lapok Blair egyik napról a másikra két árnyalattal barnább arcszínű képével voltak tele, egy empatikus újságírónő így magyarázta a változást: Blair hazament egy nehéz kampánynap után, tükörbe nézett, majd felvitt egy réteg önbarnító krémet. Másnap reggeli kábulatában pedig, még a tükörbe nézés előtt egy másodikat. Rosszabb nyelvek szerint csak brownabbá kívánt válni.
