A komoly bajok a múlt hónap legelején (április 3-4.) rendezett regionális választással kezdődtek, amelyet a jobboldal csúnyán, de látványosan (11-2 arányban) elbukott. A vereség, amint várható volt, hatalmas pörpatvart eredményezett a Szabadság Házában: a 2001 óta regnáló koalíciós pártszövetségben fölütötte a fejét a lázadás. Elsőként a cseppnyi Kereszténydemokrata Unió (UDC) miniszterei vonultak ki a kormányból, élükön az olasz belpolitikai élet soros hisztigépével, Marco Follini miniszterelnök-helyettessel; majd őket követték a szintúgy kispárti újszocialisták (Nuovo PSI), illetve a már jóval terjedelmesebb Nemzeti Szövetség (Alleanza Nazionale, a félig-meddig mérsékelt jobboldallá vedlett egykori újfasiszták) politikusai.
A viszonylag gyors
lefolyású válság (amely mindazonáltal így is hosszabb volt egynémely korábbi olasz kabinet teljes szolgálati idejénél) eredményeképp a mélyen megsértett Berlusconi előbb benyújtotta lemondását Ciampi elnöknek, majd kisebb módosításokkal újjáformálta kormányát. A kereszténydemokratáktól ejtette Follinit (helyét Berlusconi egyik leghűbb szövetségese, Giulio Tremonti kapta), viszont a nemzeti kulturális örökség miniszterévé emelte az unió elnökét, az Európa-szerte felemás közismertségnek örvendő Rocco Buttiglionét. Túl sok minden azért nem változott, így a kormány erős emberének továbbra is az álláshalmozó, külügyminiszteri és miniszterelnök-helyettesi posztot is betöltő Gianfranco Fini számít, aki a szélsőjobb hajdani üdvöskéjéből mára nemzetközileg szalonképes és karizmatikus politikussá vált. Berlusconi összességében némiképp erősítette a Nemzeti Szövetség meg a kvázi-félszeparatista, ám vezérük, Umberto Bossi lebetegedése óta már kezelhetőbb Északi Liga (Lega Nord) kormánypozícióit. Az ellenzék és a sajtó egybehangzó ítélete szerint Berlusconi, mint kórosan lusta szakács egy negyedosztályú trattoriában, megkavargatta és újramelegítette a levest, amit a vendég egyszer már visszaküldött a konyhába. A "minestrone-kormány" most javítani próbál lehanyatlott népszerűségi mutatóin, s ezért az eddig forszírozott adócsökkentés helyébe a nagycsaládosok megsegítését, a vigasztalanul leszakadt olasz dél fölzárkóztatá-sát (ez a problémakör most egy kokainfüggő minisztert is kapott), a munkahelyteremtést és a gyógyszerárak csökkentését állítja. Kérdés persze, hogy mindebből mit lesz képes megvalósítani a régi-új kabinet, hiszen a parlamenti választásokig immár alig egy év van hátra, s a politikai augurok szerint az előjelek a legkevésbé sem ígérnek könnyű sikereket. 2005 májusáig még sok mindennel próbálkozhatnak Berlusconiék, például megkísérelhetik pártjuk, a Forza Italia bázisán összehozni az oly régóta tervezett egységes jobboldali tömörülést, bár ehhez a vezér szembetűnően megkevesbedett nimbusza aligha lesz elég. Vagy előfordulhat, hogy a mind számosabb palotaforradalmár nekilát új főnököt keresni, noha az ilyesmi rendszerint ugyancsak kockázatos játék. Történjék bármi, a 2001-es választások óta eltelt időszak kormánypolitikáját nem egykönnyen fogják elfelejteni és megbocsátani az amúgy lezser olasz honpolgárok (amint ennek ékes bizonyságát adta az áprilisi bukta is).
Emlékezetes marad Berlusconi (és kormánya) külpolitikai handabandázása, amely tekintélyromboló diplomáciai botrányok egész sorozatát eredményezte, kezdve a németek kollektív megsértésén és végezve az olasz EU-elnökség féléves botladozásán. A mégannyira védhető, ám fölöttébb népszerűtlen iraki szerepvállalás sem javítja Berlusconi külpolitikájának szaldóját, különösen nem az olasz titkosszolga, Nicola Calipari halála óta. Az amerikaiak által Bagdadban agyonlőtt Calipari ügye kétszeresen kínos Berlusconi számára, hiszen otthon politikai ellenlábasai fejére olvassák bűnrészességét egy nemzeti hős halálában, míg a nemzetközi színtéren az eset jócskán megterheli a korábban mintaszerű, féltő gonddal ápolt amerikai-olasz szövetségesi viszonyt.
Aligha feledik majd az olaszok miniszterelnökük arcbamászóan szemérmetlen akcióit (például a büntető törvénykönyv személyre szabott módosításait), amelyek révén sikerrel keveredett ki az őt többévi börtönbüntetéssel fenyegető korrupciós bűnperekből. Aminthogy az az offenzíva is emlékezetes marad, amelynek eredményeként a médiacézár (és ilyesformán amúgy is előnyös helyzetben lévő) Berlusconi bizalmi embereivel töltötte föl a közszolgálati televízió, a RAI kulcspozícióit. A szakszervezetek ellen folytatott kampány ugyancsak maradandó sérelmeket okozott, a globalizáció-ellenes tömegtüntetések (különösen a 2001-es genovai G8 csúcs elleni demonstráció) brutális fölszámolása pedig egyenest vérvádként nyomasztja a jobboldali kormány - legalább a retorika szintjén bizonnyal létező - lelkiismeretét.
Az eddig elősoroltak már önmagukban is elegendőek lennének a kiábránduláshoz, ám a választópolgárok tömeges elfordulását leginkább mégis az olasz gazdaság gyászos eredményei magyarázzák. A multimilliárdos Berlusconi vezetésével gyengén hajrázó Olaszország - dacára az ambiciózus terveknek - egyre kevésbé képes helytállni a nemzetközi versenyben, s az Európai Unión belül is látványosan tért vesztett az elmúlt években. A mutatószámok impresszív romlása, valamint az Itáliában mindenkor kényes regionális szintkülönbségek megnövekedése egy csapásra fölszámolta a Berlusconiban gazdaságpolitikai messiást sejdítő szavazótömegek féktelen derűlátását. Ha mindezek ismeretében
mégsem vehető teljességgel biztosra
Berlusconi közeles bukása, annak magyarázata nem valamiféle titkos jobboldali csodafegyver meglétében rejlik, hanem az ellenzék kóros tehetetlenségében. Az olasz pártrendszernek az 1990-es évek elején bekövetkezett összeomlása óta a baloldal - akárcsak az alig-alig szervezettebb politikai jobb - módfelett megosztott. Az anarchistáktól és kommunistáktól a posztkommunistákon és szocialistákon át egészen a kereszténydemokrata határvidékig terjeszkedő politikai tábor rendre valamiféle laza pártszövetségben vág neki a soros választásoknak. Az összehangolt cselekvésre szinte teljesen alkalmatlan pártok s a mániákusan egyénieskedő (bár a külső szemlélő számára felettébb szórakoztató) pártvezérek élvezettel kontrakarírozzák egymás törekvéseit. Szövetségük ingatag jellegét mi sem igazolja jobban, mint az, hogy még föderációjuk elkeresztelésében is állhatatlannak bizonyultak: hívták azt már Olajfának, Háromkerekű Biciklinek (ez nem vicc!), Nagy Demokratikus Szövetségnek, majd esmeg Olajfának. Ezek után már igazán nem csodálható, hogy egészen a tavalyi év végéig valóságos szánalomparádéval keserítette hűséges szavazóit a baloldali ellenzék.
Ám 2004 végén meglepő fordulat állt be a baloldal háza táján. Brüszszeli megbízatásának letelte után visszatért Olaszországba Romano Prodi (becenevén: il Professore), s személyes varázsával új életet lehelt az enervált ellenzékbe. Ez a fejlemény annál is inkább meglepetésként érte az olasz politikai élet résztvevőit, mivel Prodiból egyszer már kiszeretett a baloldali elit és a szavazók tömege. Különös és ugyanakkor nagyon is emberi, ahogy a brüsszeli távollét, no meg az otthon maradottak töketlenkedése helyreállította a bolognai jogászprofesszor jócskán megkopott báját. A közhangulatban beállt kedvező változást fölismerve Prodi nem is késlekedett rögvest megmentőként elfoglalni az ellenzék vezérének éppen üresen árválkodó posztját.
Prodi, akiért búcsúzásakor kevesen ejtettek könnyet az EU kormányszerveinél, hazatérve (mint ismeretes, az unió biztosítja a munkaerő szabad visszaáramlását) rögtön kampányba fogott. Már első olaszországi munkanapja egy tüntető menet élén találta, s azóta is fáradhatatlanul rója a kampánykilométereket. Föltehetőleg a Fidesz-MPSZ elnökével közös mintakönyvből dolgozik, mert ő is vonaton, a nép egyszerű fiai között utazgat, hogy imigyen ismerkedjék a hazáját kínzó problémák tömkelegével.
Prodi szorgos országjárásának meg is lett az eredménye, hiszen az áprilisi regionális választások nem várt, földcsuszamlásszerű győzelmet hoztak a baloldalnak. A volt miniszterelnök, aki egyszer már (1996-ban) elpáholta az általános választásokon Berlusconit, most duplázásra készül. Ám az ő pozíciója sem tűnik rendíthetetlennek, hiszen saját pártja nincs, s kereszténydemokrata politikusként tagadhatatlanul bizarrul fest annak a politikai tábornak az élén, amelynek főerejét az exkommunista Massimo D'Alema vezette, markánsan baloldali párt (PDS) jelenti.
Romano Prodi, akárcsak Silvio Berlusconi, most mégis, mindennek ellenére ászként figurál a pakliban. De jövő májusig azért még bőven változhat a leosztás.
