A 100 milliárd euróban maximált kölcsön technikai feltételei és végső összege még nincs tisztázva. Berlin és a takarékoskodás iránt mélyen elkötelezett "szatellitjei", Finnország és Hollandia mindenesetre ragaszkodnak a megszorításokhoz, ami ugyan megkönnyítheti számukra az akció belpolitikai menedzselését, de beárnyékolja magát a "mentést", hiszen a piacok előtt újfent megerősíti, hogy feltételmentes szolidaritás továbbra sincs az eurózónában. A lé csak roppant szigorú, sőt épp a teljesíthetetlenség határára állított feltételekkel biztosított, azaz érdemes a periféria további agóniájára fogadni.
Fürgén, fürgén
Spanyolország a közös valuta hajnalán még mintaállam volt, a válság kirobbanása óta pedig Németország egyik legodaadóbb követője. Ezt és a térségben erősen érdekelt német bankok szerepét megerősítendő, Angela Merkel már a 2004 és 2011 között hivatalban lévő Rodríguez Zapatero szocialista (Spanyol Szocialista Munkáspárt, PSOE) kormányfő oldalán is fontosnak tartotta megdicsérni az ország erőfeszítéseit. Mindeközben egy otthoni beszédében jelezte, itt az ideje, hogy a déliek többet dolgozzanak. A rögvest a spanyol címlapokra kerülő állítás ráadásul - ahogy a válság során felbüfögött megannyi moralizáló, nemzetkarakterológiai butaság - nem is igaz: a fiatal déli demokráciákban éves és heti átlagban is többet dolgoznak, mint a németek vagy a hollandok.
Utólag már az is kijelenthető, hogy Zapatero jobban bízott Angela Merkelben, mint saját pártjában és választóiban. Az elvárt megszorításokat és reformokat példás fegyelemmel hajtotta végre, s olyannyira sietett az alkotmányba iktatni a takarékoskodás aranyszabályát, hogy előbb egyeztetett e tárgyban az ellenzék vezérével, mint párttársaival. Mindezek eredményeként a tavaly novemberre előre hozott választásokra úgy 4,3 millió egykori szimpatizánsa állt odébb, történetének legrosszabb eredményéhez segítve a PSOE-t, és a szavazatok majd' 45 százalékával önálló kormányzáshoz a konzervatív Partido Populart (PP), valamint miniszterelnökséghez annak vezetőjét, Mariano Rajoyt.
Rajoy a kampányban óvakodott bárminemű felvilágosítással szolgálni programjáról. E demokratikus hiátus ellenére a spanyolok mégis szerencsésnek mondhatók, hiszen sem kalapból előhúzott szakértői kormányt, sem szélsőjobbig terjedő nagykoalíciót nem tukmált rájuk kedvesen Európa: saját maguk jelölhették ki az újabb megszorítások kapitányát. Rajoy pedig fürgén hozzá is látott, hogy a szocialisták által elbaltázott évek után jóval drasztikusabb formában próbálkozzon - nos, valami egészen hasonlóval ahhoz, amit ellenzékben antiszociális, igazságtalan és pancser voltáért ócsárolt. Az ibérek így repetázhattak megszorításokból, munkaügyi és pénzügyi reformokból is. Adóemelés, leépítések és bérstop a közszolgáltatásoknál, fizetős tételek az egészségügyben, a munkanélküli- és szociális juttatások lefaragása, a nyugdíjak befagyasztása - a receptek ismerősek. Rajoy idén tavasszal újra próbálkozott egy zsákbamacska kampány-nyal: a márciusi andalúziai választásokig elhalasztotta a központi költségvetés, egyúttal a Brüsszelnek bemutatandó hiánycélok nyilvánosságra hozatalát. A trükk ezúttal nem jött be: a legnépesebb, majd 8 és fél milliós és 30 éve szocialista bástyaként álló tartomány bevétele elmaradt. Az Európai Bizottság sem vette jó néven a késedelmet, és nem járult hozzá, hogy a prognosztizáltnál magasabbra rúgó deficit mellett Madrid elnyújtsa a korrekciót. Márciusban meglódult az állampapírok kockázati felára is, s a kegyelemdöfés sem késett sokáig: május 9-én a kormány kénytelen volt államosítani a Bankia pénzintézetet. A hét regionális takarékszövetkezet fúziójával 2010-ben létrehozott, betétei alapján piacvezető Bankia most 19 milliárd euróra szorult; eddigi számlája a korábban kapott 4,5-del együtt így lett 23,5 milliárd. (A Bankia ügyében korrupciós vizsgálat indult, civilek pedig pert kezdeményeztek Rodrigo Rato, a pénzintézet frissen lemondott elnöke, a PP frontembere, volt gazdasági minisztere, egykori IMF-vezér ellen; erre egyetlen nap alatt 20 ezer euró folyt be a neten.)
A szuverenitásának morzsáival spórolni próbáló spanyol kormány mindent elkövetett a mentőalap elkerülésére. Rajoy hónapok óta arra kapacitálta az Európai Központi Bankot (EKB), hogy az a spanyol- olasz adósság felvásárlásával, vagy a bankokba pumpált újabb pénzinjekcióval enyhítse a rendszer kínjait - a közelmúltban 1 százalékon adott 1000 milliárd után. Frankfurt és Berlin azonban nemet mondott. A tőkésítéshez szükséges összegek érdekében megaprivatizációkat (vasút, repterek, szerencsejáték) is fontolgató Rajoy-csapat megvárta volna a bankrendszer auditjának június végén esedékes adatait. Ám az uniós partnerek (értsd: Berlin) pressziója és az IMF két nappal előre hozott jelentése, amely minimum 40 milliárd euróra becsülte a spanyol bankok igényeit, felgyorsították a végjátékot. Az IMF fürgeségére nyilván nagy hatással volt Cameron és Obama ez irányú nógatása. Őket európai kollégáiknál mintha jobban aggasztaná a meglóduló spanyol run, azaz a betétesek spontán iszkolása, és ennek a nemzetközi pénzügyi rendszerre gyakorolt kellemetlen hatása.
A kormány és az uniós döntéshozók kompromisszuma első látásra jó is lehetne. Az EU mentőalapjaiból folyósított "csomag" ezúttal - egy nemzeti felügyeleti szerven, a pénzügyi válság kezelésére létrehozott Rendezett Banki Restrukturációs Alapon (FROB) keresztül - a bankokhoz érkezne; a FROB-ért viszont a spanyol kormány vállal garanciát. A korábbi "segélyekkel" - azaz a piacinál jobb, mindazonáltal kemény feltételekkel és kamattal járó hitelekkel - szemben ez az újabb mentőöv tehát nem közvetlenül az államot szorítaná; a bankrendszer átrendezésén túl a trojka nem támaszt újabb makrogazdasági feltételeket, s az IMF csak mint "tanácsadó" vesz részt a buliban. (Az írek és a görögök menten bejelentkeztek, hogy ők is ilyet szeretnének inkább.) Ám továbbra sincs szó az eddigi megszorítások korrekciójáról: a spanyol kormány által "különlegesként" beállított elbánás áfaemelést, a majd' 25 (!) százaléknyi munkanélküli járandóságainak kurtítását és a nyugdíjreform felgyorsítását jelenti.
Stimmel?
E kilátásokkal, meglehet, nyugodtabban hajtja álomra fejét Münchenben, Amszterdamban vagy Lappföldön az adófizető. De vajon miből fognak takarékoskodni a depresszióra ítélt országok, ha sem a tövig vágott belső fogyasztás, sem az állami beruházások, sem a befagyott bankrendszer, de még külső húzóerő sem segíti a növekedést? Növekedés híján honnan lesznek munkahelyek? Kiket fognak könnyebben és olcsóbban elbocsátani a minisztert idézve "brutálisan" megreformált munkaerőpiacnak hála a spanyol vállalatok? Az ötvenszázalékos eséllyel elhelyezkedni képtelen fiatalokat vagy a nyugdíjjogosultság érdekében hosszabb munkaviszonyra kényszerülő seniorokat? Mi lesz a 4,7 millió munkanélkülivel? A spanyolok az euró bevezetése óta pontosan betartották a költségvetési normákat, és máig hűen követik az uniós direktívákat - ám e "példaértékű reformok" révén is csak újabb recesszióra számíthatnak jövőre, és még 2015-re is 22,3 százalékos munkanélküliségre. Az elbocsátott közszolgák, a télen fűtetlen iskolák, az éhkoppra fogott munkanélküliek, a korábban ún. mileurista, azaz örök életre 1000 eurós bérre és szűkös albérletre ítélt, ma pedig már elhelyezkedni sem tudó fiatalok kontra a néppárthoz több szálon szorosan kötődő Bankiába öntött milliárdok hátterén a 2011-es térfoglaló mozgalmak olyan jelmondatai, mint az "Ez nem válság, hanem rablás" nyilván sokakban visszhangzottak az utóbbi hetekben. Spanyolország - mellyel kapcsolatban egyre többször merül fel a munkanélküliek hadainak megszorító politikát ajánló Heinrich Brüning és a weimari köztársaság párhuzama - ma a csodára vár. Lehetséges-e, hogy valami mégsem stimmel az automatizált szabályokra alapozott gazdaságpolitikával, amit épp most próbál kőbe vésni az európai fiskális paktum?
A válság eredeteA fekete lyuk, amelyből a spanyol válság kibomlott, az az óriási ingatlanlufi, melynek kezdetekor, 1997-ben a magánszektornak nyújtott hitelek majd' 40 százalékát adták ingatlanra - ez akkoriban a GDP 28,4 százalékát tette ki. Tíz évvel később már a hitelek 60,4 százalékát nyelte el a ma is vagy egymillió eladatlan lakással küszködő piac: a hazai össztermék 102,6 százalékát. A tíz év alatt átlagosan 9 százalékkal növekedő gazdasághoz képest évente 22,2 százalékkal emelkedtek a kihelyezett ingatlanhitelek - az ámokfutáshoz elégtelen kapacitású hazai bankrendszer elsősorban a németektől kapott támogatást. Az 1996-tól két cikluson át kormányzó néppárti José María Aznar a szinte mindent beépíthetőnek nyilvánító hírhedt földtörvénnyel is csak fújta fölfelé e lufit. Az égbe szökő ingatlanárak és a csökkenő reálbérek (1995-2005: mínusz 4 százalék), az alacsonyan tartott minimálbér, a kevéssé produktív gazdasági ágazatok és az olcsó munkaerő túlsúlya egyenesen vezetett a hitelből finanszírozott fogyasztás angolszász modelljéhez, ez történt többek között az USA-ban, az íreknél, de a briteknél is. Mindebből persze sokan óriásit kaszáltak: a bankok és a mára kiszáradt takarékpénztárak, az ingatlanfejlesztők, az építtetők és az érintett vállalkozói szféra - meg a korrupció e melegágyában szépen gyarapodó helyi politikusok. De innen jutott pénz az önkormányzatokhoz, megrendelés a cégekhez, munka a képzetlen munkaerőnek - ebből származott a növekedés is. A 2004-ben hatalomra kerülő szocialisták az akkor már üvöltő társadalmi, gazdasági és környezeti károk ellenére is haboztak véget vetni a partinak. A válság 2008-as kirobbanása után aztán a tovább nem titkolható magándeficit lassan beszivárgott az addig kiváló államháztartási adatokba. Tavaly decemberre a visszafizetetlen kölcsönök 100 milliárd euróra híztak, Valencia tartomány fizetésképtelenné vált, a hiány a besüppedt növekedés okán is hirtelen megugrott; kurtítani pedig még óriási erőfeszítések árán is csak alig lehet. |
