Magyar Narancs: Milyen eredményekről tud beszámolni a kínzás mint vallatási, büntetési módszer visszaszorítása terén?
Fotó: Sióréti Gábor
Manfred Nowak: 2004-től 2010-ig 18 hivatalos küldetést hajtottam végre, továbbá más intézményekkel közös vizsgálatokat Guantánamo Bayben. Ezt a 18 országot úgy választottam ki a világ különböző régióiból, hogy reprezentatív keresztmetszetet kapjak. Voltak köztük nagy országok, mint Kína, Indonézia, Nigéria, de egészen kicsik is. Kommunista, kapitalista és iszlám országok, olyanok, amelyekben feltételezhető volt, hogy gyakoriak a kínzások, és olyanok is, amelyekről azt reméltem, hogy ott nem fordul elő ilyesmi. A 18-ból 17 országban találkoztam kínzással. Néhol csak egy-egy esettel, de a világ országainak többségében ennél elterjedtebb gyakorlat ez. Az egyetlen ország, ahol semmi nyomát nem tapasztaltam, Dánia, ahol ugyanakkor a legjobbak a börtönviszonyok is. És minden bizonnyal hasonló a helyzet Svédországban, ahol éltem is, illetve Norvégiában és Finnországban. De az Európai Unión belül Görögországban például sok esettel és gyakran borzalmas börtönviszonyokkal találkoztam. Ugyanígy Moldáviában és Grúziában - tehát Európában is bőven van tennivaló. Általánosságban pedig az elzárási viszonyok globális válságát tapasztaltam. Nemcsak a börtönökben, hanem a pszichiátriai intézetekben, a rendőrségeken, a menekülteket, migránsokat vagy kábítószerfüggőket fogva tartó intézményekben, vagy a gyereknevelő intézetekben is gyakran borzalmas viszonyok uralkodnak. Túltelítettek, mocskosak, nincs megfelelő étkezés, orvosi ellátás, nincs privát szféra. Bármit tettek is, akik ide kerültek, emberhez méltó bánásmód járna nekik.
MN: Tehát a rossz börtönviszonyok ön szerint már kínzásnak számítanak?
MN: Nem szükségképpen, de a mandátumom a kínzás mellett a büntetésüket töltőkkel szembeni embertelen, megalázó, kegyetlen bánásmód vizsgálatára is kiterjedt. Sok országban annyira rosszak a fogva tartás körülményei, hogy az enyhén szólva is megalázó, embertelen bánásmódnak minősül. A kínzás ennél többet jelent: azt, hogy elfogott személyeknek fizikai vagy lelki gyötrelmeket kell elviselniük, mert akarnak tőlük valamit: vallomást, valamilyen információt. Ezért megfélemlítik őket, hogy átérezzék a teljes kiszolgáltatottságukat, azt, hogy akkor járnak a legjobban, ha azt teszik, amit elvárnak tőlük.
MN: A kínzás gyakorisága csak a rendszerek jellegétől függ, vagy attól is, hogy akik kínoznak, mennyire tekintik ezt elfogadható eszköznek?
MN: Nem, ez soha nem függ az egyénektől, hanem strukturális probléma. Ahol a kínzás bevett gyakorlat, ott a kormány vagy a biztonsági apparátus, adott esetben a hadsereg elfogadja vagy egyenesen akarja. Gondoljon csak a hetvenes évek latin-amerikai katonai diktatúráira, ahol széles körben bevett gyakorlat volt! Egyenlítői Guineában egyenesen a hatalomgyakorlás része. Srí Lankán például mindenkivel szemben alkalmazták, akit azzal gyanúsítottak, hogy a Tamil Tigrisek mozgalmának a tagja. Ugyanez volt a helyzet Nepálban a maoistákkal szemben, persze kínoztak a maoisták is. Vagy itt van Nigéria, az demokráciának számít. Amikor ott jártam, Obasanjo volt az elnök, egy viszonylag józan politikus, aki kifejezetten arra kért, hogy mondjam meg, mit tegyen, hiszen véget szeretne vetni a kínzásoknak. Viszont teljesen korrupt az ország, a legtöbb kormányzó is, úgyhogy az államfőnek igen szűk a mozgástere, még akkor is, ha a rendőrség főparancsnoka tisztességes. Ennek ellenére a rendőrségeken brutálisan megkínoznak embereket. Sajnos számos országban korrupt és működésképtelen a büntető igazságszolgáltatás rendszere. Meglehetősen banális az összefüggés: a legtöbb országban fokozódik a bűnözés, az ügyészek és bírók, a politika, a média és a lakosság részéről nagy a nyomás a rendőrségen, hogy tegyen valamit. A rosszul képzett, rosszul fizetett rendőröknek nincsenek bizonyítékaik, így hát elfogják az első gyanús személyt, aki általában szegény, hajléktalan, kisebbséghez tartozik, vagy már volt büntetve, és addig verik, kínozzák, amíg be nem ismeri a bűncselekmény elkövetését, és máris megoldottnak lehet tekinteni az esetet. Hogy tényleg bűnös-e az illető, senkit sem érdekel.
MN: Hogyan lehet mindezt kideríteni?
MN: A kínzásokat mindig letagadják, mindig zárt ajtók mögött hajtják végre, adott esetben titkos börtönökben. De egyetlen ország számára sem volt kötelező, hogy meghívjon. Ha viszont meghívtak, az volt a feltételem, hogy elfogadják a munkamódszeremet. Ebbe beletartoztak a bejelentés nélküli látogatások bármely fegyintézetben, a nap huszonnégy órájában - akár éjfélkor egy rendőrségen. Továbbá, hogy én választhatom ki azt a fogva tartottat, akivel beszélni akarok, mégpedig négyszemközt. Ezek teljes mértékben bizalmas beszélgetések voltak, többnyire magától az érintettől kérdeztem meg, hol érzi magát a legnagyobb biztonságban. Tehát nem egy kihallgatóhelyiségben, hanem mondjuk a cellájában vagy a szabadban. Oda mentünk, ahol senki sem láthatott és hallhatott bennünket. Önkéntes és bizalmas beszélgetések voltak. Mindig volt velem igazságügyi orvos. Ez nélkülözhetetlen, hogy ha valaki mondjuk egy három héttel korábbi kínzásról számolt be, rögtön ellenőrizni lehessen, igaz-e, amit mond. Mindig volt nálam videokamera és fényképezőgép, hogy megmutathassam a rendőrfőnöknek a bizonyítékot. Például Nepálban a pincében beszéltem egy őrizetessel, aztán fent rögtön megmutattuk a bizonyítékokat a rendőrtiszteknek, az orvos pedig tanúsíthatta, hogy valóban kínzás nyomairól van szó. Kellő határozottsággal keresztül lehetett vinni mindezt. Ha egy állam nem fogadta el ezeket a módszereket, nem is utaztam oda. Tipikus példa erre az Egyesült Államok: meghívtak Guantánamóba, utána viszont azt mondták, hogy nincs lehetőség bizalmas beszélgetésre a fogva tartottakkal. Nem is mentem oda, csak volt rabokkal beszéltem, akik orosz, brit vagy más területen éltek már. Ugyanez történt Oroszországban: meghívtak, mindenben megállapodtunk, már rögzítettük a találkozások időpontjait a moszkvai miniszterekkel, illetve Kadirov csecsen elnökkel Groznijban - aztán egy héttel az indulásom előtt közölték Moszkvából, hogy Csecsenföldön nem beszélhetek négyszemközt a bebörtönzöttekkel. Bármennyire is sajnáltam, le kellett mondanom ezt a missziót.
MN: Nem sodorták veszélybe az érintetteket ezek a beszélgetések?
MN: Etikai szempontból valóban ez volt a legnehezebb kérdés. Általában úgy történik ez, hogy belépek egy cellába, ott ül húsz ember. Bemutatkozom, elmondom, miért jöttem, ezt a helyi nyelven írásban is közlöm, hogy tisztázzam, mi az, amit el tudok érni, és mi az, amit nem. Aztán azzal folytatom, hogy "a kínzások tényének bizonyításához személyes és bizalmas beszélgetéseket szeretnék folytatni, de csak azzal, aki ezt vállalja". És rögtön hozzáteszem, hogy maga a puszta tény, hogy valaki kész erre, negatív következményekkel járhat. Vagyis a beszélgetés lehet bizalmas, azt viszont nem tudom eltitkolni a hatóságok elől, hogy kivel beszéltem. Ezt tehát azonnal tudják. Mondok egy példát. Srí Lankán annál a hatóságnál, amely Colombóban a legmagasabb szinten foglalkozott az állítólagos terroristák ügyével, mindent megpróbáltunk, az összes rendőrnek ki kellett mennie, hogy ne tudják meg, kivel beszéltünk. Nagyon meg voltak félemlítve a foglyok, egy szűk cellában beszéltünk velük. Alig egy órája távoztunk, amikor SMS-t kaptam - hiába tiltják mindenütt a mobiltelefont, valahogy mindig szereznek maguknak a bebörtönzöttek -, miszerint mind a tizennégy embert, akivel interjút készítettem, rögtön a távozásom után elvitték és megverték. Természetesen besúgók is vannak minden börtönben, ez tény. Azonnal visszamentem, amin persze meglepődtek, és megállapíthattam, hogy valóban megverték őket. Igen határozottan tiltakoztam az illetékes miniszternél, hiszen ez a megállapodás megsértése volt. A meghívónak ugyanis meg kellett ígérnie, hogy nem éri bántódás azokat, akikkel beszélek. Megmondtam, hogy ha ez még egyszer előfordul, azonnal távozom az országból. Ráadásul a visszatérésemkor az is kiderült, hogy a legbrutálisabban megkínzottakat eldugták előlem. Szóval ezt a kockázatot nem lehet kizárni. Jordániában és másutt, ahol beléphetett a börtönökbe, a Vöröskeresztet kértem fel, hogy ellenőrizze utólag a helyzetet. De van olyan ország is, ahol senki sem tudja megvédeni őket. Például Kínában nagyon nehéz volt olyanokat találni, akik hajlandók voltak nyilatkozni, annyira meg voltak félemlítve. Viszont Egyenítői Guineában, ahol sokkal súlyosabb kínzások történtek, azt mondák az emberek: "Pontosan tudjuk, hogy ha beszélünk, ez csak újabb kihallgatást és verést hoz ránk, de örülünk, hogy ön itt van, és igenis, el akarjuk mondani, min mentünk itt keresztül." Nem volt már vesztenivalójuk. Kifejezetten kérték, hogy tegyem minél szélesebb körben nyilvánossá, amit láttam, sőt a róluk készült képeket is mutassam be, mert szerintük ezzel védem meg őket.
MN: Előfordult, hogy változásokhoz vezettek ezek az ellenőrzések?
MN: Több országban is javult a helyzet. Az első grúziai látogatásom röviddel a "rózsás forradalom" (2003. november - K. T.) után zajlott le, amikor Szaakasvili lett az elnök. Fél napig tárgyaltam vele, előadtam a javaslataimat, és ő megígérte, hogy megvalósítja őket. Tavaly újból ott jártam, és valóban nagyon sok változás történt, sokkal kevesebb kínzásos esettel találkoztam, javultak a börtönviszonyok, pedig több az elítélt. Vagy például Uruguayban: az alelnök kifejezetten arra kért, hogy legyek minél kritikusabb. Kínzást kevéssé tapasztaltam, viszont a börtönviszonyok borzalmasak voltak. Az államfő már három nappal később kiadott egy utasítást, hogy két héten belül zárják be az általam megjelölt börtönöket, és utasította a védelmi minisztert, hogy átmenetileg bocsássa rendelkezésre azokat a kaszárnyákat, amelyek nélkülözhetők. Ez 2009-ben történt, most pedig, amikor két hónapja megint ott jártam, az új elnök már arról számolt be, hogy EU-támogatással dolgoznak a rendszer további átalakításán. Hasonló a helyzet Paraguayban, amelynek jelenleg az egész elavult büntetőjogi rendszer átalakításában is segítséget nyújtunk. Például kötelező a vizsgálati fogság: a bebörtönzöttek több mint 70 százaléka még nincs elítélve. Egy haladó szellemű baloldali kormányt támogatunk a változások keresztülvitelében egy szélsőségesen konzervatív bírói testülettel és törvényhozással szemben. Sok mindent elértünk Moldáviában is, ahol jól együtt tudunk működni az EU-ba törekvő kormánnyal. Másutt, például Kínában nem... Mongóliában - nos, ott a halálbüntetés jelentett problémát, mivel államtitok a végrehajtott halálbüntetések száma. Így van Kínában is. Ráadásul ott a kivégzés előtt akár hetekig-hónapokig kéz- és lábbilincsben, sötét magánzárkában tartják a halálraítélteket, alig kapnak enni, és csupán egyszer, egyetlen hozzátartozójukat fogadhatják. Mongóliában minden illetékes közölte, hogy ezt kizárólag az elnök árulhatja el, ő viszont azzal érvelt, hogy megsértené a mongol törvényeket. Azóta megszűnt az országban a halálbüntetés, talán nekem is volt benne valamennyi részem.
MN: A legbrutálisabb és tömeges kínzások többnyire polgárháborús körülmények között történnek. Lehet bármit is tenni ez ellen?
MN: Általában nagyon keveset. 2005-ben, még a királyság idején jártam Nepálban, amikor már betiltották a demokratikus pártokat, és az ország több mint fele a maoista felkelők kezén volt. Mindkét oldal képviselőivel találkoztam, megállapítottam, hogy rendszeresek a kínzások. Valamivel később aztán beszéltem a külügyminiszterrel és egy vezető emberi jogi aktivistával is. Mint mondták, az időközben létrejött hatalommegosztási megállapodást követően javultak a viszonyok.
MN: Meg szokás különböztetni a kínzás különféle típusait, fokozatait?
MN: Tisztán statisztikai értelemben messze a legtöbb kínzásos eset nem háborús viszonyok között, hanem normális büntetőeljárások folyamán történik. Ezen a téren viszont sok mindent el lehet érni. A fő feladat a büntetőeljárás átalakítása, fontos a képzés, például annak az elérése, hogy a bírók ne fogadják el a kényszer hatására tett vallomásokat. A következő csoport a titkosszolgálatok által végrehajtott kínzás. Éppen akkor voltam az ENSZ jelentéstevője, amikor javában zajlott a terrorizmus elleni harc, és az Egyesült Államokban félretettek mindenféle aggályt ebben a tekintetben, komolyan aláásva, kiüresítve a kínzás abszolút tilalmát, mondván, hogy kivételes helyzetben mérlegelni kell a nemzetbiztonság szempontjából a kínzási tilalom fenntarthatóságát, ami jogi képtelenség. A kínzás mindig és teljes mértékben tilos. Tény azonban, hogy ha nemzetbiztonsági szempontból értékelhető információkra van szükség az al-Káida tervezett merényleteiről, számos ország titkosszolgálata nyúl a kínzás módszeréhez. Bush titkos börtönöket működtetett, Európában is: Lengyelországban, Litvániában, Romániában volt ilyen börtöne a CIA-nak.
MN: Vannak erre bizonyítékok?
MN: Igen. Készítettünk egy átfogó jelentést, amiben 66 olyan államot azonosítottunk, ahol voltak ilyen börtönök, részben a CIA-val együttműködésben, Thaiföldtől Jordánián át Észak-Afrikáig. De az Egyesült Államoktól függetlenül is tartanak fenn ilyen börtönöket, például az oroszok Csecsenföldön, Ingusétiában. Természetesen ezekben a börtönökben egyszerűen eltűnnek az emberek, teljesen kiszolgáltatva a kínzásoknak és az önkénynek. Ezért a titkosszolgálatokat is demokratikus ellenőrzés alá kell rendelni.
MN: A terrorizmus elleni háború módszerei mellett az volt az érv, hogy a megkínzottakkal szemben azoknak az élete áll, akik a vallomások hatására menekülnek meg a terroristák támadásaitól.
MN: Így van, ennek az ún. "ketyegő bomba" érvelésnek azonban semmi értelme, hiszen semmi sem biztosítja, hogy a kínzással szerzett információk valódiak. A megkínzott gyakran nem az igazat mondja, hanem amiről azt gondolja, hogy hallani akarják tőle. Tudjuk például, hogy Al-Libi (egy terroristakiképző tábor vezetője - K. T.) a CIA börtönében elszenvedett hosszú kínzások hatására tette azt a később visszavont vallomását, hogy Irak tömegpusztító fegyvereket állít elő, ami annak idején az Irak elleni támadás melletti érvként szolgált. Lehetnek persze igazak is az ilyen vallomások, sok esetben viszont ártatlanokat denunciálnak. Tudjuk, hogy Guantánamón még ma is őriznek ártatlan embereket. Ott voltak például azok a Kínából szökött ujgurok, akik szeptember 11. után egyszerűen rosszkor voltak rossz helyen. Amerikába akartak eljutni, de Pakisztánban gyanúsak lettek, és átadták őket a CIA-nek. Az egyikük még most is Guantánamón van, hiszen nem küldhetik vissza Kínába, ahol kivégeznék, más ország meg nem akarja befogadni.
MN: Mióta tekintik elfogadhatatlannak a kínzást az államok?
MN: Az V. Károly-féle 1532-es bűnvádi eljárási törvény még részletesen szabályozta, hogy milyen bűncselekmény esetén milyen kínzási módszerek alkalmazhatók a vallatásnál. A legabszurdabb persze a katolikus inkvizíció boszorkányüldözési gyakorlata volt: ha a vádlott a borzalmas kínzások ellenére sem vallott, az ellene szólt, hiszen emberfeletti képességeknek adta bizonyítékát, tehát boszorkány. Ha viszont boszorkánynak vallotta magát, ez volt az elégséges bizonyíték. Az európai országokban a 18., legkésőbb a 19. században betiltották a kínzást. Ez még nem jelentette az eltűnését, főleg a gyarmatokon nem. Aztán a 20. századi totalitárius diktatúrákban egyfajta reneszánsza kezdődött. Ezért is mondom, hogy nem lehet "egy kicsit" megengedni a kínzást, mert aztán futótűzként terjed tovább. 1945 óta a nemzetközi jog legmagasabb szintű, ún. ius cogens normái közé tartozik a kínzás teljes tilalma. Ám a kínzás gyakorlata nem szűnt meg. Folytatták a franciák Algériában, a 70-es években a latin-amerikai diktatúrákban vagy a 60-70-es évek Görögországában - de sajnos még demokratikus országokban is. George W. Bush például egyszer kijelentette, hogy ő maga rendelte el a waterboarding (a vízbe fulladás rémisztő érzetét keltő - K. T.) kínzási eljárás alkalmazását. Sőt a "ketyegő bomba" érveléssel kapcsolatos elméleti vita Németországban is lezajlott.
NévjegyManfred Nowak osztrák emberi jogi szakértő, a bécsi Ludwig Boltzmann Emberi Jogi Intézet egyik alapítója. Többek között a Daytoni Békeegyezmény keretében létrehozott Bosznia-Hercegovinai Emberi Jogi Kamara bírájaként dolgozott, 2004-től 2010-ig pedig az ENSZ kínzások ügyében illetékes jelentéstevője volt. Azóta egy EU-projekt keretében folytat hasonló tevékenységet. Nemrégiben az ELTE JTK díszdoktorává avatták. |
