A múlt hétfői izraeli bombatámadás után, amelynek Gázában Szaleh el-Sahad Hamasz-vezetőn kívül tizennégy vétlen áldozata is volt, köztük kilenc gyerek, olyan hírek terjedtek el, miszerint a Hamasz és egy másik szélsőséges csoport, a Tanzim
már éppen nyilvánosságra hozott volna egy tűzszüneti ajánlatot. A támadás azonban félresöpörte ezt a szándékot, és az erőszak megint csak egyre pörög.Szaleh el-Sahad már régóta bujkált sorsa elől, az izraeli hadsereg pedig több ízben is kísérletet tett rá, hogy likvidálja öngyilkos merényletek tömegének kitervelőjét és megszervezőjét. Ugyanakkor nem egy ilyen akciótól korábban éppen amiatt állt el a hadvezetés, mert ártatlan áldozatoktól tartott. A mostani támadás hátterében alighanem hírszerzési hiányosságok állhatnak, habár sokan megjegyzik, hogy egy olyan sűrűn lakott övezetben, ahová az egytonnás bombát ledobták, lehetetlen kizárni, hogy a nagy erejű robbanásnak
vétlen áldozatai
is lesznek. A nemzetközi - és részben Izraelen belüli - felháborodás mindenesetre teljes mértékben érthető.
Az akciót és a dühödt, kétszázezres tüntetéssé alakult temetést természetesen azonnal palesztin fegyveres támadások követték, amelyeknek előbb a Gázai övezetben két, utána Hebron környékén összesen hat áldozata volt. (Hebron amúgy is az egyik fő feszültséggóc, ahol pár száz izraeli telepes él a városközpontban, ennél sokkal nagyobb létszámú katonaság védelme alatt, több mint százezer palesztin lakos gyűrűjében.) A hebroni halottak temetése után, amikor a palesztinok számára kijárási tilalmat rendeltek el, kölcsönös kődobálás, majd lövöldözés kezdődött, ami egy ház erkélyén álldogáló 14 éves palesztin lány életébe került.
Eközben az izraeli hadsereg sem tétlenkedett: Gázában leromboltak egy titkos üzemet, amelyben pontosan célzott tüzelésre ugyan alkalmatlan, de félelemkeltésre és véletlenszerű kártételre ettől még használható rakétákat állítottak elő. Egy ciszjordániai menekülttáborban pedig két helyi Hamasz-vezetőt fogtak el, páncélosok és helikopterek bevetésével. És mégis, mégis: a béketörekvések, illetve legalábbis a helyzet normalizálását célzó erőfeszítések is felfedezhetők az első pillantásra teljesen reménytelennek tetsző helyzetben. Saron miniszterelnök először sikeresnek minősítette a tizennégy ártatlan áldozatot követelő akciót, Peresz külügyminiszter azonban hatalmas tragédiának nevezte a történteket. Múlt szerdán aztán már Saron is úgy nyilatkozott, hogy ha sejtette volna, ami történni fog,
nem engedélyezte volna
az akciót, ami hihető vagy nem, mindenesetre mérsékeltebb hangütés, mint a korábbi.
A feszültség kellős közepén Saron a hét végén bejelentette a kijárási tilalom enyhítését azokban a Jordán nyugati partvidékén, tehát a Palesztin Autonómia területén fekvő városokban, amelyekben az elmúlt hónapok be-, ki-, majd ismét bevonulásai után már hetek óta lényegében szobafogságban él a lakosság, és csak meghatározott napokon van csupán pár órája, hogy feltöltse élelmiszerkészleteit. (Mintegy hétszázezren élnek ilyen körülmények között.) Nem csoda, hogy egy amerikai felmérés előzetes eredményei szerint a Ciszjordániában és a Gázai övezetben élő palesztin gyerekek harminc százaléka krónikusan alultáplált. További gesztusként Saron hétfőn felszabadított 15 millió dollárt a palesztin hatóságoknak járó, mintegy hatszázmillióra rúgó, eddig visszatartott összegből. A pénz az Izraelbe/ből szállított palesztin árucikkek után beszedett adókból és vámokból gyűlt föl a mostani, lassan két éve tartó, kiélezetten konfliktusos időszak folyamán. Emellett mintegy tizenkétezer palesztin számára újra engedélyezték a napi bejárást izraeli munkahelyükre.
Visszatérve a Hamasz és a Tanzim bevezetőben említett, állítólagos egyoldalú tűzszüneti ajánlatára, amelyet EU-közvetítők igyekeztek tető alá hozni, azt az izraeli külügyminisztérium is elismerte, hogy voltak ezzel kapcsolatos tárgyalások, de a javaslat nem volt sem komoly, sem meggyőző, ráadásul a két év folyamán már számtalan ilyen megegyezés született, majd vált semmivé. A probléma egyik magja természetesen továbbra is a palesztin oldal fejnélkülisége, amiért egyesek a 73 éves, újabban betegeskedő Arafat elszigetelésén ügyködő izraelieket okolják, mások viszont épp az ő taktikázgatását, potenciális vetélytársai félretételén és megosztásán munkálkodó politikáját. Amikor Bush amerikai elnök nem egészen egy hónapja végre elmondta, mit is gondol a közel-keleti helyzetről, ebben az összefüggésben arról beszélt, hogy a palesztinoknak új, demokratikusan elkötelezett és a korrupció hagyományával szakító vezetőket kellene jövőre választaniuk. Arafat viszont éppen arra törekszik, hogy ismét ő legyen a választások győztese, ami - vagyis hogy ismét ő a legitim vezető - meglehetősen nehéz helyzetbe hozná Busht.
A másik oldalon - különösen a gázai tragédia fényében - az izraeli hadsereg politikai súlyának megerősödése érzékelhető, tekintettel a most is billenékeny koalíciós kormány gyengeségére. Lapzártánk idején éppen a költségvetés megszilárdítása (és a szociális megszorítások) körüli vita okoz kisebb kormányválságot. A történtek - és a felháborodott nemzetközi reakciók - most a hadvezetést esetleg a nagyobb viszszafogottság felé nyomhatják. Csak hát akkor is mi van? Esetleg ismét felmerül az a bizonyos tűzszüneti javaslat, amelyből vagy lesz valami, vagy nem. A zsidó állam biztonságának szigorú elvárásaiból a hadsereg
nem fog engedni
A palesztin oldalon pedig mindaddig, amíg nincs egy kizárólagos és az összes szélsőséges csoportnál erősebb fegyveres erő, lesznek merénylők, akik az izraeli felet megint csak az erőteljesebb fellépés felé nyomják. A palesztinoknak viszont, főleg az egész életüket bezártságban és a fegyveres erőszak szorításában töltő fiatal nemzedékeknek mindinkább elegük van. Remények és újra meg újra csalódások. Ebből a körből már csak véletlenek valami elképesztő összejátszása eredményeként lehet kitörni.
Kovácsy Tibor
