A magyar ellenzéki térfélen nem várt átrendeződést hozott az EP-választás, összeurópai szinten azonban elég jól előre jelezték az eredményeket a tagállami közvélemény-kutatások aggregálásával dolgozó modellek. Az egyetlen kivétel a zöldek: a kutatások a stagnálásukat jósolták, ám a zöld frakciónak a jelenlegi 52 helyett várhatóan 69 képviselője lesz a következő Európai Parlamentben.
A vártnál valamivel jobban erősödik az Emmanuel Macron pártjával szövetkező liberális frakció is, az euroszkeptikus pártok pedig némileg alulteljesítették az elvárásokat; igaz, már az utóbbi hónapokban is látszott, hogy elmarad az Orbán Viktor beharangozta radikális – az ő szóhasználatával: bevándorlásellenes – áttörés. Az EP hivatalos mandátumkalkulációja a ma is létező frakciók szerint számol, ez alapján az Európai Néppárttól jobbra álló három képviselőcsoport a jelenlegi 155 helyett összesen 171 mandátumot szerzett. Ez a szám persze nőhet, ha a függetlenek közül vagy a mainstream pártcsaládoktól csatlakoznak hozzájuk. Az azonban kijelenthető, hogy a szélsőjobboldal a baloldali euroszkeptikus GUE/NGL frakcióval együtt sem fogja megugrani az egyharmados arányt a 751 fős uniós törvényhozásban. Más megközelítésben, az európai integráció mellett elkötelezett pártok maradtak kétharmados többségben.
Mikrotrendek
A választási részvétel évtizedek óta először nőtt, európai átlagban 51 százalékra. Ebben szerepet játszott, hogy a kampányban a nemzetek felett álló témák is megjelentek: ilyen volt a migráció vagy a klímaváltozás, de az EU-t bomlasztó populisták hatalomra jutásától való félelem is. Az EP összetételét azonban továbbra is 28 különálló tagállami választás határozza meg, és ezekből igen széttartó kép bontakozik ki.
Az euroszkeptikusok Magyarország mellett jól szerepeltek Lengyelországban (ahol a kormányzó Jog és Igazságosság 45,4 százalékkal futott be, elsősorban a falvak és kistelepülések letarolásának köszönhetően), Olaszországban (ahol Matteo Salvini Ligája 34,3 százalékkal győzött) vagy Belgiumban (ahol a nacionalista Új Flamand Szövetséget a szélsőséges Flamand Érdek követi az eredménytáblán). Nigel Farage frissen alapított szervezete, a Brexit Party 29 képviselőt küldhet az EP-be, ezzel a német CDU/CSU-val holtversenyben övék lesz a legnagyobb delegáció (már ameddig a britek ki nem lépnek).
Ezzel szemben Ausztriában, Németországban és a skandináv tagállamokban inkább csalódottak lehetnek a populisták, a Dán Néppárt például az eddigi 3 mandátumából 2-t elveszített. Szimbolikusan fontos győzelem, hogy Franciaországban Marine Le Pen pártja megelőzte Macronét, szélsőséges előretörésről azonban itt sem beszélhetünk, 2014-hez képest a Nemzeti Tömörülés még veszített is egy képviselői helyet.
„Nehéz általános következtetéseket levonni, inkább mikrotrendeket látunk. Sokat emlegetik a zöld hullámot, de ez is csak Nyugat-Európára igaz, a keleti tagállamokban egyáltalán nem erősödtek a zöldek, sok helyen egyenesen eltűntek” – mondja Bíró-Nagy András, a Policy Solutions igazgatója. Bíró-Nagy szerint az összeurópai jelenségek közül a legfontosabb a parlamenti fragmentáció, azaz a hagyományos nagy pártcsaládok gyengülése.
Együttműködési kényszer
Az EP saját számítása szerint az Európai Néppárt (EPP) hiába veszített 36 mandátumot, 180 képviselővel a legerősebb frakció marad, míg a Szocialisták és Demokraták Szövetsége (S&D) 39 helyet gyengülve, 146 mandátummal lesz a második. A nagyok közül tehát a Néppárt lehet elégedettebb, ráadásul a Brexit után, a 10 megválasztott brit munkáspárti távozásával tovább nyílhat az olló a két frakció között. Önmagához képest azért az EPP sem szerepelt jól a legnagyobb tagállamokban, a szocialisták viszont még nagyobbat buktak Németországban és Franciaországban, amit nem tudott ellensúlyozni a meggyőző spanyolországi eredmény (közel 33 százalék Pedro Sánchez kormányfő pártjának) vagy Frans Timmermansék meglepetésgyőzelme Hollandiában.
A nagy centrumpártok visszaesése azt jelenti, hogy az Európai Parlament történetében először az EPP-nek és az S&D-nek együtt sem lesz meg a többséghez szükséges 376 képviselője. Összességében az európai integráció iránt elkötelezett pártok mégsem gyengültek jelentősen, mivel a Néppárttól és a szocialistáktól elszivárgó szavazók jórészt a 17 mandátumot javító zöldeket és az akár 40 képviselővel, 109 mandátumra erősödő liberális frakciót támogatták. „A magas részvétel nemcsak a populisták, hanem az EU-barát erők mozgósításának is köszönhető” – véli Krekó Péter, a Political Capital igazgatója.
A négy integrációbarát frakciónak az előző parlamentben 522 mandátuma volt, most várhatóan 504 lesz, ami még mindig kényelmes, kétharmados többség. Átalakulásokra persze lehet számítani: a Néppártot elhagyhatja a Fidesz, az S&D-ben a román szocialisták, a liberálisoknál a cseh kormánypárt helyzete kétséges. A liberális ALDE frakciót és Emmanuel Macron pártját sokáig külön kezelték az előrejelzések, a választás napján azonban jelezték, hogy a hivatalos választási honlapon adják össze az eredményeiket. „Az együttműködés technikailag úgy nézhet ki, hogy Macron alapít egy saját európai pártszövetséget, s ez azután közös frakcióba ül a jelenlegi ALDE-val. Lehet, hogy a frakció neve is változni fog, mert a francia elnök a liberális címke helyett szereti magát progresszívnek hívni” – vázolja Radnóti András, a Sastre Consulting elemzője.
Macronról azt is tudni lehet, hogy mind az EPP-től, mind az S&D-től szívesen csábítana magához pártokat, de a centrista erők együttműködése nem csak ezért lesz konfliktusos. „Három vagy négy pártcsalád érdekeit egyeztetni nyilván körülményesebb, mint amikor a Néppárt és a szocik egymás közt döntenek. Arra számítok, hogy témától függően, ad hoc módon fognak létrejönni a koalíciók, illetve a zöldek bevonása miatt hangsúlyosabb lesz a klímaváltozás elleni küzdelem. De lesz mozgásterük a középen álló erőknek” – mondja Bíró-Nagy András. Radnóti András viszont úgy látja, a szabadkereskedelmi egyezmények, a tech cégek adóztatása vagy az intézményi reformok kérdésében lassulni fog vagy akár meg is bénulhat a jogalkotás az EP-ben, mert „nem csupán a pártcsaládok között vannak kibékíthetetlen ellentétek, sokszor frakción belül is felülírják az ideológiai pozíciót a tagállami érzékenységek.”
Kacsintás a szélsőjobbra
Az EP új többsége előtt álló első kihívás a következő hetekben-hónapokban esedékes uniós tisztújítás lesz. Bár a legtöbben az Európai Bizottság elnöki posztjáról beszélnek, megüresedik az Európai Tanács és az Európai Parlament elnöki széke is, valamint új külügyi főképviselőre és az Európai Központi Bank elnökére is szükség lesz. „Az öt pozíció elosztásánál kellene megjeleníteni az EPP és a szocialisták mellett az ALDE és talán a zöldek érdekeit is, miközben a földrajzi és a genderszempontok is fontosak lesznek” – magyarázza Bíró-Nagy András.
A Bizottság elnökét az állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanács jelöli, majd az EP választja meg egyszerű többséggel (ahogy később a teljes biztosi kollégium összetételét is jóváhagyja). A Parlament hivatalosan ragaszkodik ahhoz, hogy csak olyasvalakit támogat, aki a frakciók csúcsjelöltjei között szerepelt; ez alapján a néppárti Manfred Webernek, a szocialista Frans Timmermansnak és a liberális Margrethe Vestagernek lenne reális esélye a Bizottság vezetésére. A brüsszeli pletykák azonban arról szólnak, hogy végül akár el is térhetnek a csúcsjelölti rendszertől, ez esetben a néppárti, de Macron által is támogatott Michel Barnier Brexit-ügyi főtárgyaló lehetne a befutó.
Legkésőbb a bizottsági elnök (várhatóan nyári) megválasztásakor visszajelzést kaphatunk a Fidesz és az EPP kapcsolatának alakulásáról is. Ha pusztán a matekot nézzük, az EPP vezető szerepének biztosításához nincs feltétlenül szükség a Fidesz 13 képviselőjére, akár még az Orbán-barát szlovén SDS 3 és a romániai RMDSZ 2 mandátumának elvesztését is elbírná a Néppárt. Bár Orbáné lett a harmadik legerősebb delegáció az EPP-ben, a szélsőjobbal való együttműködési hajlandóság valószínűleg csökkenni fog a Néppártban, egyrészt a Strache-botrány és az osztrák kormány bukása miatt, másrészt azért, mert az Orbánnal és a saját hazai szélsőséges vetélytársaikkal szemben megengedő jobbközép pártok katasztrofális vagy minimum gyenge eredményt értek el (Franciaországban 8,5, Olaszországban 8,8, Spanyolországban 20,1 százalékot).
Krekó Péter szerint hiába vált nehézzé Orbán helyzete a Néppártban, a racionális magatartás az lenne a részéről, ha megpróbálna maradni. „A szélsőjobboldal nem erősödött meg úgy, ahogy azt elképzelte, ott biztosan csökkenne a befolyása az európai döntéshozatalra. Ráadásul a belső ellentétek miatt szinte kizárt, hogy a három euroszkeptikus frakció egybeforrjon, legfeljebb arra lehet számítani, hogy a britek kilépése után a három pártcsaládból kettő lesz” – mondja az elemző. Persze a pragmatikus megfontolások mellett az érzelmek is szerepet játszhatnak a döntésben, „és hát Orbán megítélése az EPP-n belül nagyon rossz, míg a populisták hősként tisztelik”.
