A prefektus az állam, mondhatni, a jogállamiság legmagasabb rangú, felülről delegált megyei képviselője a francia közigazgatásban. Bernard Bonnet tavaly február óta töltötte be ezt a pozíciót a valamivel több mint kétszázezer lakosú szigeten. Nem véletlenül került oda: erős kézre, rendteremtésre volt szükség, miután elődje egy mindeddig felderítetlen merénylet áldozata lett. Korzika sok tekintetben Franciaország Baszkföldje. Az itteniek, pontosabban az itt élők nacionalista kisebbsége függetlenséget követel (amit a többség nem szavazna meg), vagy legalább az autonómia valamilyen formáját (ami körül viszont már alighanem létrejönne egy támogató konszenzus).
Virtus és szigor
A függetlenségi hevület, a korzikaiság tudata azonban erősen összemosódik a törvények hányaveti értelmezésével is, és az önállósodás törekvése körül egyfajta összefonódós-maffiás-erőszakos átláthatatlanság kellemetlen illata is terjeng. Állítólag még a mediterrán térség más területein (Albániától Algériáig) is honos vérbosszú intézményének nyomait is felfedezhetné az a kultúrantropológus, akinek mersze volna alaposabban körüljárni a kérdést. Korzikán (a franciák a "Szépség Szigetének" hívják) robbantani szokás, házat és erdőt gyújtogatni, és hetyke virtusnak számít a fegyveres rablás is.
Itt kellett hát rendet teremtenie Bonnet prefektusnak, aki nem volt új fiú a szakmában. Előzőleg a spanyol határ melletti Kelet-Pireneusok megyét igazgatta, ahol a katalán hagyományok ápolóit igyekezett leszoktatni múltba révedő és a francia államegység mindenekfeletti voltának kikezdhetetlenségéről meggyőződött közhivatalnok szemében kétségkívül bizarr foglalatosságaikról. "Akkor most rendbe teszem Korzikát" - mondhatta félhangosan a sokat próbált hivatalnok, maga mellé vette hű csendőr alezredesét, Bertrand Cavalier-t, akiről a történet végén hallunk majd még, és munkához látott. Elődjének gyilkosait még nem találta meg, elérte viszont, hogy a különféle illegális és különböző mértékben radikális függetlenségi és nyersen olaszos hangzású neveket viselő csoportok robbantgatási kedve érezhetően alábbhagyjon. A fegyveres rablások száma egy év alatt egyharmadára csökkent, a gyújtogatásoké kétharmadára. Vizsgálatot indított egy sor helyi notabilitás ellen, és felfedett vagy nyolcvan korrupciós botrányt.
A Korzika ráncbaszedésére vállalkozó kirendelt hivatalnokok többnyire azért nem tudják teljesíteni a feladatukat, mert bedarálja vagy felszippantja őket a helyi informális hatalmi viszonyok halálos fenyegetésekkel és korrupciós csábításokkal színezett káosza. A harmadik lehetőség az, hogy elszalad velük a ló: a francia sajtó ebbe a kategóriába helyezi Bonnet esetét.
Törvény, rákok, leves
Mert miről is van szó: néhány tucat nádfedeles, deszkafalú halvendéglőről a tengerparti fövenyen. Imádják ezeket a helyeket a turisták is, a bennszülöttek is. Ám a föveny közterület, ahová magánember nem építhet, és most már Franciaországban is van környezetvédelem, amely halvendéglő-ellenes, mert igaz, hogy csak néhány deszka az egész, de alatta ott van egy tisztességes betonalapzat is. Még az előző prefektus alatt rendelték el néhány ilyen építmény kötelező lebontását, ami a prefektust természetesen nem akadályozta meg abban, hogy az egyik pusztulásra ítélt vendéglőben ő maga is marcangolja a rákokat. Bonnet viszont elhatározta, hogy érvényt szerez a törvénynek. Az első vendéglőbontó akciót viszont megakadályozta a korzikai társaság krémje, amely néhány ott nyaraló művész, továbbá egy-két ellenzéki politikus (például a már majdani államfőként is tippelt Francois Léotard) társaságában öntestével és kitűnő hangulatban akadályozta meg a hatóság akcióját.
Bonnet, aki rögtön korzikai pályafutása kezdetén létrehozott a csendőrségen belül egy terrorizmusellenes csoportot, nem törődött bele a kudarcba. Okkal sejtette: itt nemcsak arról van szó, hogy néhány vállalkozó szellemű vendéglátós egy nyár alatt irdatlanul meggazdagszik, hanem gyanús kapcsolatokról is a függetlenségi és alvilági miliővel, meg persze adócsalásról és feketemunkáról. Megbízta hát a rohamcsoportját is irányító Henri Mazéres csendőrparancsnokot, aki ekkor már sokkal inkább bizalmasa volt, mint Cavalier, hogy oldja meg a problémát: váljanak a korzikai nyakasság nádfedeles szimbólumai vidor lángok martalékaivá.
Marmonkannák és radikálisok
Néhány csendőr április 19-én éjjel benzinnel töltött marmonkannákat rakott egy motorcsónakba, a tenger felől becserkészte a sziklás partot, majd odabotladozott egy halászból lett vendéglős étterméhez. Benzint spricceltek a falakra (no meg a nádfedélre); ezután a csoport parancsnoka szélirányba állt, majd felgyújtotta magát. Társai üggyel-bajjal megmentették, aztán a vendéglő is nagy nehezen tüzet fogott. Félig-meddig elásták a kannákat, de már világosodott, sietni kellett, úgyhogy egy arcrejtő kommandóssapka és egy bekapcsolt csendőrségi walkie-talkie a helyszínen maradt.
A nyomozás egy olyan ember kezébe került, aki eleve utálta ezt a terrorizmusellenes marhaságot, Cavalier pedig egy Bonnet-val folytatott és természetesen illegálisan kazettára rögzített beszélgetésére hivatkozva mindent kipakolt az igazságszolgáltatásnak. Bonnet lapzártáig még nem ismert be semmit, de már két hete előzetes letartóztatásban van. Kiderült viszont, hogy utolsó pillanataiban engedélyezte a leégett vendéglő újjáépítését azzal, hogy a szezon végén tényleg le kell bontani.
A párizsi törvényhozásban az ellenzék a kormány felelősségét firtatja. Jospin miniszterelnök újabban ismét használja az utóbbi években szinte teljesen elfeledett "korzikai nép" kifejezést. Az így jelölt embercsoport a zavarodott értetlenség állapotában szédeleg. Csak a radikálisok csóválják a fejüket: "Ügyes ember ez a Bonnet, lecsukatja magát, nehogy ő is az előző prefektus sorsára jusson."
Kovácsy Torzika
