Magyarország Rákosi és Nagy között

publikálva
1996/43. (10. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Tudósítónk, Thomas SCHREIBER jelenti - Szeptember 26-án a Petőfi Kör mintegy 1500 fiatal érdeklődőjének jelenlétében hét órán keresztül egy nagy vitán vehettem részt, amit Magyarország gazdasági problémáinak szenteltek. A gyűlés elején Péter György, az Országos Statisztikai Hivatal igazgatója egy bizalmas jelentést olvasott fel, amit 1952-ben készített kollégáival a Központi Bizottság részére, s amiben a tervezési mechanizmus súlyos hiányosságait tárták fel. Ezt a jelentést Rákosi nem fogadta el.

Tudósítónk, Thomas SCHREIBER jelenti - Szeptember 26-án a Petőfi Kör mintegy 1500 fiatal érdeklődőjének jelenlétében hét órán keresztül egy nagy vitán vehettem részt, amit Magyarország gazdasági problémáinak szenteltek. A gyűlés elején Péter György, az Országos Statisztikai Hivatal igazgatója egy bizalmas jelentést olvasott fel, amit 1952-ben készített kollégáival a Központi Bizottság részére, s amiben a tervezési mechanizmus súlyos hiányosságait tárták fel. Ezt a jelentést Rákosi nem fogadta el.

Péter György után több mint harminc hozzászóló bírálta az ország gazdasági irányítását. Mindenki a gazdaság decentralizálásának kapcsán hangoztatott javaslatokat. Több közgazdász felidézte a "titoista" példát, nevezetesen a jugoszláv vállalatok munkásvezetését. De több szónok - óriási tapsvihar közepette - kijelentette: "Minden nemzetnek megvan a maga egyénisége, nem akarunk Jugoszlávia másolata lenni, elegünk van abból, hogy szolgaian utánozzuk a szomszédainkat."

(...) Ami azonnal szembeötlik a nyugati látogatónak, az a magyar lakosság szegénysége. Szegénység és nem nyomorúság, mivel 1953 óta, amikor a fogyasztási javakra teljes fejadagrendszert vezettek be és az áruházak gyakorlatilag üresek voltak, jelentős fejlődés következett be. Ma már néhány tengerentúli országból érkező áru kivételével (amire a magyar kormánynak nincs kemény valutája), a lakosság rendelkezésére áll minden termék, a hiánycikkek ellenére - reméljük, ezek csupán ideiglenesek - az elosztási rendszerből adódóan elkerülhetetlenül fellép a hiány.

Ha a budapesti árakat a párizsiakkal összehasonlítjuk, amik pedig igen magasak a többi európai országhoz viszonyítva, egy figyelemre méltó különbséget állapíthatunk meg. Igen hangsúlyos a különbség a ruháknál, noha a minőség igencsak közepes és a választék korlátozott. Az életszínvonal tehát nagyon alacsony. Ami pedig a lakásválságot illeti, az még fájdalmasabb, mint Franciaországban.

Egy négyszobás lakást négy család között osztottak el, tehát családonként egy szoba, a konyha közös, s el lehet képzelni, ahogy reggelente a tizennégy lakó felsorakozik a fürdőszoba előtt a reggeli tisztálkodáshoz. Nem nehéz belegondolni az állandó konfliktusokba ezek között az együttlakásra kényszerített lakók között. Annál is inkább, mert a sztálinista időszakban a helyi tanács gyakran használta fel a lakáshelyzet ürügyét arra, hogy a lakásba egy-két olyan családot helyezzen el, akiket megbíztak szomszédaik politikai magatartásának megfigyelésével.

A metró-kaland

Ezt a válságot az első ötéves terv építési ütemének csökkenése magyarázza. Az építésre szánt pénz nagy részét "nagyszerű és látványos" építkezésekbe fektette a rendszer, amilyen például "Sztálin városa" a Duna partján (Sztálinváros), avagy az 1949-1953-as időszak gazdaságpolitikáját ragyogóan jellemző budapesti metró. 1950-ben, Budapest közlekedési problémáit megoldandó, a Politikai Iroda döntést hozott egy fővárosi metró építéséről. A konzultációba bevont hazai és külföldi szakértők többsége helytelenítette ezt a költséges tervet, mivel a főváros alatt húzódó geológiai rétegek nem alkalmasak rá. De Rákosi és környezete nem vette figyelembe a műszaki szakemberek véleményét.

Néhány hónapos munka után, amikor már több milliárd forintot (1 Ft = 33 frank) fektettek be, balesetek történtek, több munkás meghalt. A sajtónak nem engedélyezik, hogy szóljon minderről. Budapest két épülete összeomlik. A sajtó néma marad. Ennek az abszurd vállalkozásnak a folytatása ellen tiltakozó mérnököket a rendőrség mint "szabotőröket" tartóztatja le. (...)

Az egyik legfontosabb probléma a Szovjetunióval való kereskedelmi egyezmények kérdése. Közismert, hogy Moszkva nevetséges összegeket fizet az árukért, amit a magyarok küldenek, de a valódi számokat hivatalosan nem teszik közzé. Annyi bizonyos, hogy a magyarok könnyen adhatnák áruikat drágábban, ha nem kellene a KGST-n (a szovjet blokk központi gazdasági szervezete) keresztül kereskedniük.

A szovjet birtokbavétel

A magyar gazdaság szovjet birtokbavétele kétségen felül áll, noha a sajtó - ami oly szabad más területeken - ebben a kérdésben csendes marad. A külkereskedelmi miniszter, Bognár József és a Szabad Nép (a párt lapja) vezércikke a minap cáfolták azokat az információkat, miszerint a Szovjetunióval való gazdasági kapcsolatok kedvezőtlenek lennének Magyarország számára. De sem a miniszter, sem az újság cáfolata nem támaszkodott számokra. Ilyen körülmények között kénytelenek vagyunk félhivatalos - tehát ellenőrizhetetlen - forrásokhoz folyamodni, de az így kapott számok magukért beszélnek: egy kiló cukor 10,60-ba kerül Budapesten, 0,92 forintért adják el a szovjeteknek, egy kiló szalámi 70 forint Budapesten, 18-ba kerül a szovjeteknek, s ugyanez az eltérés az ipari cikkeknél is fennáll. (...)

(fordította: Baracs Ágnes)

publikálva
1996/43. (10. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...