Budapest, 1956. október 25. - Magyarország az első népi demokratikus ország, ahol tömegeket mozgósító lázadás tört ki, és amely azzal is büszkélkedhet, hogy elsőként szakított a sztálinizmussal. 1953. július 4-én az új miniszterelnök, Nagy Imre a korábbiaktól eltérő kormányprogrammal állt elő. Viharos gyorsasággal vált az ország, sőt talán Kelet-Európa legnépszerűbb emberévé. "Igazi szocialista demokráciát" követelt már akkor, amikor ez a fogalom még meg sem jelent a sajtóban. (...)
Rákosi híveinek újbóli hatalomra jutása nem jelentette helyzetük megerősödését. Nagy Imre személyét az ország kedvezőbben ítélte meg, mint valaha. A diktátorral és környezetével szembeni ellenállás nemcsak a pártvezetésre, hanem a helyi pártszervezetekre is kiterjedt. Ma már ismerjük annak a harcnak a részleteit, amit a "neosztálinisták" folytattak Nagy Imre hívei ellen: a Petőfi Kör viharos üléseit, az értelmiségiek lázadását, a munkástiltakozásokat. Ezek mind fontos szakaszai voltak annak a csatának, melynek eredményeképpen Moszkva végül lemondott Rákosi támogatásáról.
A szovjet Közös Piac terve
Bár Nagy Imre hívei július 18-án elérték Rákosi távozását, a hatalmat nem sikerült megragadniuk. A diktátor utódja nem Nagy Imre, hanem az a sztálinista Gerő Ernő lett, akit súlyos felelősség terhelt az ország katasztrofális gazdasági helyzetéért. Ez azzal magyarázható, hogy Gerő, bár elfogadott bizonyos liberalizálást politikai téren, a Szovjetunióval való szoros együttműködést szorgalmazta. Ezzel szemben Nagy Imre - aki a közvélemény nagy részének támogatását élvezte - azt szerette volna, ha a szovjet blokk átalakul egyfajta Közös Piaccá, melynek tagjai valódi függetlenséget élveznek és egyenlőségi alapon tartanak fenn szoros kapcsolatot a Szovjetunióval. (...)
A párt két irányzatának mindennapos vitája egészen mostanáig elhúzódott, nem csak a taggyűléseken, hanem a sajtóban is. A viták során a legkényesebb témák is terítékre kerültek. Megengedett volt az ellenfél kritizálása, de csak a koalíciós játékszabályok betartásával. A különböző irányzatok - márpedig volt belőlük jó néhány - egyetértettek abban, hogy a népi demokrácia megmentéséhez szükség van a párt egységének megőrzésére. Ezt támasztja alá Gerő és Nagy jelenlegi szövetsége is. Azt mindenki egyhangúlag elfogadta, hogy a cél a szocializmus felépítése Magyarországon, csak a hogyan képezte állandó vita tárgyát. (...)
A rehabilitáltak nincsenek egy véleményen
(...) Sokakkal találkoztam, akiket a közelmúltban bocsátottak szabadon és rehabilitáltak. Vannak, akik - miután bizonyos politikai feltételeket támasztottak a kommunista párttal szemben - már most aktívan részt vesznek a politikai életben. Közéjük tartozik Marosán György, az egyesített párt volt főtitkárhelyettese, jelenleg a Politikai Bizottság tagja, miniszterelnök-helyettes és Horváth Zoltán, néhány hete a szakszervezeti napilap, a Népszava főszerkesztője, akiket 1950-ben tartóztattak le. Mások, mint például Justus Pál, készek lennének bekapcsolódni a politikai életbe, de előbb szeretnének meggyőződni Gerő szándékának őszinteségéről. Ahogy a régi Szociáldemokrata Párt egyik befolyásos tagja mondta: "Bizalmatlanok vagyunk, mert Magyarországon jórészt a tegnap sztálinistái likvidálják a sztálinizmust, velük pedig jobb, ha vigyáz az ember..." A harmadik irányzat képviselői teljesen elzárkóznak a politikai életben való részvételtől. Ilyen Kéthly Anna, a parlament volt alelnöke, aki néhány hónappal ezelőtt szabadult, és Kelemen Gyula volt ipari államtitkár, aki 1948 és 1955 között ült börtönben.
(fordította: Márkus Andrea)
