A Szmolenszk-vallás mint a lengyel belpolitika mozgatója

Mesterséges köd

  • Domány András
  • 2017.06.11 12:05

Külpol

A volt lengyel államfő, Lech Kaczyński és 95 társa halálát okozó 2010. április 7-i szmolenszki légikatasztrófa feldolgozatlansága alapvetően határozza meg napjaink lengyel belpolitikáját.

„Végre nem csalók, hazudozók, hazaárulók kormányoznak bennünket, hanem olyan emberek, akik kiderítik az igazságot! Az Európai Unió tagállamai véreskezű gyilkost választottak az Európai Tanács elnökévé Donald Tusk személyében, de egyszer majd ő is elnyeri büntetését!” – és ezek még csak nem is a legkeményebb szavak, amelyek idén április 10-én, az egykori lengyel államfőt és kíséretét szállító repülőgép lezuhanásának 7. évfordulóján elhangzottak.

Szmolenszk-vallásnak azt az elméletet nevezik bírálói, mely szerint Lech Kaczyński lengyel államelnök különgépének 2010-es katasztrófáját merénylet okozta. A felmérések szerint a lengyelek legalább ötöde úgy tartja, hogy Tusk akkori miniszterelnök összeesküdött Vlagyimir Putyinnal saját hazája államfőjének elpusztítására, mert azt gondolta róla, hogy túl határozott hazafi, aki kiáll az ország érdekeiért.

Eleinte csak egy maréknyi fanatikus emlegette, hogy nem baleset történt, de táboruk az évek során szélesedett. Sokféle elmélet volt, az egyik szerint például mesterségesen idézték elő a ködöt. S persze rakétával lőtték le a gépet – ennek hirdetőit az sem zavarta, hogy a géproncson nincs semmilyen lövedék ütötte nyílás. Sem a roncs, sem a holttestek nem mutatták nyomait belső robbanásnak sem, amelyet egy – az államfő gépének kijáró alapos ellenőrzés ellenére – felcsempészett töltet okozott volna, s a fekete doboz sem tartalmaz semmi ilyesmit, noha a felvétel csak közvetlenül a zuhanáskor szakadt meg. (Erre az az ellentábor válasza, hogy azt meghamisította valaki.) Éveken át folyt a groteszk vita arról is, hogy milyen kemény a nyírfa, letörhetett-e a gép szárnya egy 40 centi vastag nyírfatörzsbe ütközve. Pedig nem egyetlen fa volt ott.

 

Ki kell deríteni az igazságot!

A katasztrófa után az akkori ellenzék folyamatosan támadta a kormányt és a szerencsétlenséget vizsgáló állami bizottságot, valamint az ügyészséget, amely 2010 és 2016 között történetesen független volt a kormánytól. Jarosław Kaczyński (2007 és 2015 ősze között az ellenzéki Jog és Igazságosság párt elnöke), akit nagyon megrendített ikertestvérének elvesztése, politikájának egyik kulcskérdésévé tette, hogy „ki kell deríteni az igazságot”, amelyet a Polgári Platform kormánya eltitkol. A párt retorikája szerint Lech Kaczyński elnök és társai nem életüket vesztették, hanem „éle­tü­ket áldozták a hazáért”. De mindez csak a jobboldali áldozatokra vonatkozik, pedig ha Tusk lett volna a felelős 96 ember haláláért, akkor a sajátjait sem kímélte: az akkori kormánypárt számos politikusa fenn volt a gépen, de még a szocialisták köztársasági elnökjelöltje is, Jerzy Szmajdziński volt védelmi miniszter. Az utóbbiak hozzátartozóit még a merényletelméletet preferáló Szmolenszk című film bemutatójára sem hívták meg. A mű ugyan a nem Kaczyński-hívek szerint gyenge és propagandisztikus, de talán az érintettekre lehetett volna bízni, hogy megnézik-e. Egy szocialista politikusnő özvegye keserűen jegyezte meg: úgy látom, Kaczyński elnök hősi halált halt, az én feleségem viszont csak egy balesetben vesztette az életét. Az államfőt és feleségét a szokásokkal ellentétesen a krakkói Wawelbe, nagy királyok mellé temették, amihez a katolikus egyház készséggel asszisztált.

A 2015 őszén kormányra jutó Jog és Igazságosság (PiS) azonnal új vizsgálóbizottságot alakított. Kaczyński egyik legfőbb bizalmasa, Antoni Macierewicz védelmi miniszter olyan, jórészt külföldön élő lengyeleket kért fel, akiknek zöméről hamar kiderült, hogy nem létező tudományos címekkel ékeskednek, s ha tényleg professzorok is valahol, repülőbalesetekkel soha nem foglalkoztak. A helyszínen nem jártak, a géproncsot nem látták. Az évfordulón bemutatott – egyévnyi kutakodásuk eredményeit összefoglaló – jelentésük szerint biztos, hogy robbanás történt, a gép nem a földhöz csapódva esett szét, hanem még a levegőben. Bizonyítékokat ugyan nem mutattak be, kérdésekre nem voltak hajlandók válaszolni, de kijelentették: termobarikus bomba robbant, amely nem hagy olyan nyomokat, mint a hagyományos. Arról nem szóltak, hogy a hangfelvételen miért nem hallatszik a robbanás, hogy a nyomásmérő miért nem mutatta az ilyen vákuumbombának is nevezett szerkezet működésbe lépésekor bekövetkező óriási nyomásnövekedést, illetve a holttestek dobhártyája miért nem szakadt be, belső szerveik miért nem mutatták az ilyen bombák hatására jellemző elváltozásokat. Egyáltalán: ki és mikor vitte volna fel a gépre a bombát a kormányőrség szigorú ellenőrzését kijátszva?

Azt a kérdést sem teszik fel a merénylethívők, hogy az oroszok miért akarták volna megölni a megbízatása vége felé járó, újraválasztásra kevéssé esélyes elnököt, és ha mégis, akkor miért ilyen látványosan, a saját területükön?

A gépezet azonban megállíthatatlan. A lengyel belpolitika állandó színfoltjává váltak a szmolenszki „hófordulók”: a PiS immár hét éve minden hónap 10-én megemlékezéseket szervez tömegek részvételével, a pártelnök pedig minden hónapban fáradhatatlanul elismétli nekik, hogy ők kiderítik az igazságot, mert amit az elődök állítanak, nem az. E rendezvények zavartalansága érdekében beiktatták a gyülekezési törvénybe a „ciklikus gyülekezés” fogalmát. Ha valaki bejelenti, hogy egy bizonyos helyen, egy bizonyos témáról rendszeresen gyűlést tart, az három évre megkaphatja a kiválasztott helyet, és az önkormányzat köteles megtiltani, hogy ugyanoda ugyanakkorra más is szervezzen valamit – és ez ellen nincs jogorvoslat. Az esetleges ellentüntetőknek legalább 100 méter távolságban kell maradniuk. Nemrégiben látványos komédia játszódott le: Andrzej Duda köztársasági elnök, aki csaknem másfél éven át szó nélkül aláírta a jogállamot aláásó legdurvább törvényeket is, az év elején hirtelen kételkedni kezdett, és a Legfelső Bíróság meg az ombudsman alkotmányossági kifogásait felkarolva az Alkotmánybírósághoz küldte az erről szóló törvényt. Ahhoz az Alkotmánybírósághoz, amelyet előtte az ő lelkes közreműködésével vertek szét. És lám, a testület nem talált kifogást. A kormány, amely – magakadályozandó hatálybalépésüket – 2016 decemberéig nem volt hajlandó közzétenni a hivatalos közlönyben a neki nem tetsző AB-határozatokat, ezt most rögtön kihirdette. Az államfő pedig széttárta a kezét: bár aggályai megmaradtak, már köteles aláírni a törvényt. Meg is tette. A világ hátteret kevéssé ismerő része pedig azt láthatta, hogy milyen pompásan működik a hatalommegosztás, a fékek és ellensúlyok rendszere.

 

Miénk az utca, miénk a tér

Jarosław Kaczyński május 1-jén felavatta testvére sokadik szobrát egy kisvárosban, és felszólította a többi települést is, hogy állítsanak fel ilyen emlékműveket, mert ez jár Lech Kaczyńskinak. Ő ugyanis kiemelkedő történelmi személyiség volt, „igazi lengyel politikus”, aki harcolt a kommunizmus ellen, és soha nem működött együtt vele. Szaporodnak a volt elnökről elnevezett utcák és terek is, és rendre heves támadások érik azokat az önkormányzati képviselőket, akik nem szavazzák meg az átnevezést. A délkelet-lengyelországi Starachowicében, az ikerpár 2013-ban elhunyt édesanyjának szülővárosában pedig már Jadwiga Kaczyńska utca is van, ahonnan a Lech Kaczyński térre lehet eljutni.

Ugyanezen áhítat jegyében született az a rendelet is, mely szerint minden olyan történelmi megemlékezésen, ahol a hadsereg díszegysége megjelenik, fel kell olvasni a Szmolenszknél „elesettek névsorát” – akkor is, ha a megemlékezés korábbi történelmi eseményről szól. Például a II. világháborúról vagy akár a több mint 200 évvel ezelőtt született első lengyel alkotmányról. Ez sok helyen felháborodást váltott ki, az ellenzéki önkormányzatok lemondtak a katonák részvételéről, és a helyenként groteszk külsőségeket vállalva inkább a városőrség, az önkéntes tűzoltóság vagy más nem kormányzati szervezet tagjait bújtatták díszegyenruhába. A névsor, ahol felolvasták, erősen szelektív volt, csak a hatalomnak szimpatikus halottakat említették. Idetartozik az is, hogy a külföldön működő lengyel intézetek feladatául szabták: előadásokon, kiadványokban terjesszék Lech Kaczyński elnök eszméit. Amivel csak az a gond, hogy az elnöknek különösebben terjeszthető önálló eszméi nemigen voltak. Közepes és nem túl sikeres politikus volt.

A lengyel kormánypárt és parlamenti többsége most veri szét a hadsereget és a külügyi apparátust, felszámolja az igazságszolgáltatás függetlenségét – nem vigasz, de még durvábban, mint nálunk –, választójogi manipulációkkal próbálja megszerezni a megyék és a nagyvárosok önkormányzatainak vezetését, amit eddig nem sikerült, és terveket szövöget a külföldi kézben lévő kereskedelmi televíziók és újságok, hírportálok „repolonizálására”, azaz megbízható „nemzeti” kézbe adására. Jól illeszkedik e trendbe, hogy hazaárulók bandájának lehet beállítani a 2007 és 2015 között kormányon volt, mellesleg ugyancsak a pártállam egykori földalatti ellenzékéből kinőtt, tehát nem „posztkommunista” legnagyobb ellenzéki pártot, amelynek az elmúlt időszakban ismét nőni kezdett a támogatottsága. S bűnvádi eljárással lehet fenyegetni – a szmolenszki baleset mellett két másik ügyben is – a volt kormányfőt. Nem ok nélkül fogadta tehát az Európai Tanács ülésén Tusk megválasztásakor 27:1 arányban leszavazott Szydło miniszterelnök asszonyt hazatérésekor ünneplő tömeg a repülőtéren Jarosław Kaczyński vezetésével, hiszen ők így gondolkodnak: ha senki nem ért egyet velünk, az azt bizonyítja, hogy nekünk van igazuk.

Az új vizsgálóbizottság, bár eddigi elnöke áprilisban összetűzött mentorával, Macierewicz védelmi miniszterrel, és eltűnt a színről, valószínűleg végleg ki fog kötni a bombamerényletnél, nem foglalkozva a bizonyítás részleteivel. Ezt el fogja hinni, aki eddig is ezt hitte, és ki fogja nevetni, aki eddig se hitte. A megvádolt oroszokat nem tudják ténylegesen eljárás alá vonni. Tusk gyanúsítottá nyilvánítását még egy ideig bizonyára lebegtetik, majd csak 2019 végén esnek neki, amikor lejár a brüsszeli megbízatása. Feltéve persze, hogy a 2019-es őszi választást is a mostani kormánypárt nyeri – amit ma még senki nem tudhat biztosan.

A katasztrófa története

2009. szeptember 1-jén, a II. világháború kitörésének 70. évfordulóján az éppen kormányfői tisztséget betöltő Putyin Gdańskban elég normális beszédet mondott, majd megállapodott Donald Tusk lengyel miniszterelnökkel, hogy pár hónap múlva folytatják e bízvást történelminek mondható párbeszédet. Ez 2010. április 7-én, nem sokkal a lengyel hadifoglyok kivégzéséről hozott sztálini döntés évfordulója után történt meg – emblematikus helyszínen, a katyńi erdőben. A lengyel küldöttséget Tusk vezette, ő volt Putyin diplomáciai partnere. A megemlékezés rendben lezajlott, s minden tekintetben sikeres is volt, hiszen az orosz Állami Duma csak ezután, 2010. november 26-án mondta ki végre, hogy „a katyńi bűncselekményt Sztálin és más szovjet vezetők közvetlen parancsára követték el”, és a Duma, ezt elítélve „baráti kezet nyújt” a lengyel népnek.

Lech Kaczyński köztársasági elnök azonban nem akarta teljesen átengedni a terepet a miniszterelnöknek. A mérsékelt jobbközép kormányt ellenségnek tekintette, mert képtelen volt elfogadni, hogy az ikertestvére vezette kabinet 2007-ben megbukott, és az előre hozott választáson ellenzékbe szorult. Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy három nappal Tusk után ő is megemlékezzen a helyszínen. Annak érdekében, hogy az ő delegációja reprezentatívabb legyen, magával vitte – egyetlen repülőgépen! – az összes fegyvernem parancsnokát, több közjogi méltóságot, főpapot. Ám ő nem kapott meghívást Medvegyev akkori orosz elnöktől, így az útja magánlátogatásnak számított.

Az orosz fél mindkét látogatás előtt közölte, hogy a szmolenszki repülőtér be van zárva, mert elavult, nem biztonságos. A lengyelek ragaszkodtak ahhoz, hogy nyissák meg nekik, mert a szóba jöhető korszerűbb repterekről csak hosszabb autózással lehet célba érni. Április 7-én szép idő volt, ezért az oroszok Putyin gépét is oda merték engedni. 10-én viszont a sűrű köd miatt szükség lett volna a biztonságos leszálláshoz olyan berendezésekre is, amilyenek Szmolenszkben nem voltak. A TU–154-es gép lezuhant, valamennyi utasa és a személyzet – 96 ember – életét vesztette.

A tragédiát követő vizsgálat döbbenetes tényeket hozott felszínre. A lengyel állami vezetők katonai gépet használtak, de az erre kijelölt repülőezrednél éveken át meghamisították a kiképzési jegyzőkönyveket. A gép pilótái soha nem gyakorolták a leszállást ködben azzal a típussal, s az engedélyeik sem voltak rendben. Késve indultak, így nem tanulmányozták az időjárás-jelentést sem. A navigátor nem tudott oroszul, a szmolenszki légi irányítók pedig angolul, ezért a kapitánynak kellett a toronnyal beszélnie, ami elvonta figyelmét a gép vezetésétől. A magasságmérő hibásan volt beállítva. Robotpilótát használtak, amit ott nem lett volna szabad, mert a reptérnek nem volt olyan berendezése (ILS), amely válaszolni tudott volna a jelekre. Nem reagáltak az ismétlődő „pull up” („felfelé!”) jelzésekre. Az ugyan nem igaz, hogy utasítást kaptak volna, hogy mindenáron le kell szállni, de az önfejű elnökkel korábban már voltak kellemetlen tapasztalatai a kapitánynak. Mindennek tetézéseként felettesük, a légierő főparancsnoka a szabályokat megszegve bement a pilótafülkébe, pedig akkor csak utas volt, s ez önmagában is elég súlyos stresszt okozott, hiszen egy repülőgépen mindig a kapitány a főparancsnok. Ezért valószínűleg az történt – mint a hangfelvételen hallható megjegyzés is igazolja –, hogy a kapitány önigazolást keresve leereszkedett a kifutópálya fölé, és aztán arra hivatkozva, hogy közelről sem lát semmit, újra fel akart emelkedni (szakszóval átstartolni), hogy mégis elmenjen a tartalék reptérre. Csakhogy ekkor már tudtán kívül olyan közel volt a földhöz, hogy beleütközött a fákba, és bekövetkezett a tragédia.

Bizonyosan hibáztak az orosz légi irányítók is, akik ellen a lengyelek most szándékos bűncselekmény miatt akarnak vádat emelni – bár ebből nyilván nem lesz semmi, hiszen orosz állampolgárok. Nem adtak egyértelmű utasításokat, sőt még akkor is azt mondták, hogy jó irányba megy a gép, amikor ez már nem volt igaz. Aligha azért, mert gyilkossági megbízást teljesítettek: inkább felkészületlenségből. Csaknem bizonyos, hogy le kellett volna zárniuk a repteret, de ezt nem merték megtenni a magas rangú külföldi vendég miatt, pedig már a lengyel pilóták első bejelentkezésekor azt mondták, hogy az időjárás nem alkalmas a leszállásra. Az oroszok, akik az első órákban az együttérzés és szolidaritás számos jelét adták – a nem éppen a heves érzelemkitöréseiről ismert Putyin is láthatóan megrendülve érkezett a helyszínre –, hamar visszaálltak a szokásos lélektelen bürokrata üzemmódra. S persze felidézték Kaczyński elnök zsigeri oroszellenességét is. A lengyelek bevonása nélkül készített jelentésükben kizárólag a pilótákat hibáztatták, semmilyen orosz felelősséget nem ismertek el. Ezt a Tusk-kormány is élesen visszautasította. Az oroszok mai napig nem engedik, hogy a lengyelek kihallgassák a légi irányítókat, és titkolják, hogy kivel és mit beszélt a torony személyzete telefonon, tehát azt, hogy kap­tak-e utasítást a reptér megnyitására. A gép­roncsot sem adták vissza, hét éve arra hivatkoznak, hogy még nem zárták le a nyomozást, amelynek egyébként semmi jele. Mindez jogosan háborítja fel az amúgy sem oroszbarát lengyel közvéleményt – de ebből még nem következik a merénylet.

Neked ajánljuk