Külpol

Három héttel ezelőtt még úgy tűnt, hogy Zaire, Ruanda és Burundi hármas határvidéke egy példátlanul pusztító éhínség színhelye lesz, ha nem sikerül eljuttatni a segélyeket a táborlakó hutu menekültekhez (MaNcs, november 7.). A veszély nem szűnt meg, de enyhült, ami azonban távolról sem jelenti azt, hogy a térség közelebb jutott a békéhez.

A szlovák állam polgárainak az ismerteken felül újabb okuk van a szomorúságra. Bizonyára nagyon várták már Jean-Luc Dehaene belga miniszterelnököt, ő azonban kénytelen volt lemondani a látogatást. Az egyik helyettese is belekeveredett a pedofil-botrányba, ami nem véletlenül indult akkora disznóságként; várható volt, hogy előbb-utóbb nagypolitikai dimenziókat ölt.

A romániai választásokat kísérő események meglepőek voltak, amennyiben a lakosság sokkal szuverénebbnek és felvilágosultabbnak mutatkozott annál, ahogy akár a legdemokratikusabb elkötelezettségű ellenzéki politikus is gondolta volna. Ezek az események ugyanakkor - az ismert és közkeletű balkáni minősítések tekintetében - mérhetetlenül jellemzők is.

Nyolcszáznegyvenmillió ember éhezik tartósan, és naponta negyvenezren halnak meg azért, mert nem kerül elegendő táplálék a szervezetükbe. A múlt heti római tanácskozás zárónyilatkozata is csak arra a jogi kötelezettségekkel és szankciókkal nem támogatott ígéretre vállalkozott, hogy 2015-ig a felére csökken az éhínségben élők száma.

Vége a maratoni amerikai választásoknak. Az eredmény kísértetiesen emlékeztet a választás előtti állapotokra. Clinton nyert, fölényesen, bár kisebb (csak 8 százalékos) fölénnyel, mint a felmérések alapján vártuk volna (az utolsó közvélemény-kutatások átlaga 12 százalékot mutatott az elnök javára). Megint republikánus lesz a képviselőház, és ámbár 37-ről körülbelül 25 főnyire csökken a fölényük, mégis Newt Gingrich kezében marad a ház vezetése. A szenátusban még növelte is valamelyest előnyét a Republikánus Párt. Marad tehát a megosztott kormányzás, a szerkezetileg gyönge elnöki hatalom és a híres gridlock, legalábbis mint állandóan fenyegető lehetőség.

Három emelet mélyen, ifjú republikánus aktivisták meg nagyon fontos republikánus sajtósok között, Washingtonban. Beszámoló az elnökválasztás napjáról.

1992 augusztusában francia meghívásra Párizsba látogatott az egykoron ugyanott diplomáciai szolgálatot teljesítő román Mihai Caraman, akinek hírszerzői múltja nem volt titok az illetékesek körében. A vonzó világfiként ismert Caraman - a házigazdák iránti baráti elkötelezettsége jeléül - átadott a francia elhárításnak egy vaskos dossziét.

A romániai választások kimenetele hosszú időn keresztül eléggé kétségesnek bizonyult. Úgy tűnt, most is az eddigi kormányzó párt diktálta forgatókönyv érvényesül: jobb híján ismét a hallgatag, illetve az európai nyilvánosság számára mindmáig értelmezhetetlen óromániai paraszti konzervativizmus dönti el a kérdést. És persze nem kétséges: a korábbi vezetés javára, mely ugyan nem vált be, de ez a társadalom sohasem volt híres arról, hogy vállalja a változtatás kockázatát.

Ruanda, Burundi és Zaire határvidékén az eddigieknél is iszonyatosabb katasztrófa fenyeget. Menekültek százezrei bolyonganak táborról táborra, más menekültekből alakult milíciák és zaire-i reguláris egységek fosztogatják őket, a segélyszervezetek a harcok miatt mindinkább kiszorulnak a térségből, éhínség fenyeget meg járványok, eközben pedig ömlik, ömlik az eső. Az év borzalma akadály és komolyan vehető akadályozó szándék nélkül halad a végkifejlet felé.

A vesztes nem tud veszteni, a győztes fél a győzelemtől, égnek a választási urnák - így lehetne jellemezni a nicaraguai állapotokat, miután napokkal a választás után sem volt még igazi végeredmény, "csalás" miatt újra kellett számolni a voksokat. A nagy vesztes azonban nem csak a baloldal, hanem a harmadik világ harmadik útja, amely az új világrenddel szabályosan összeomlott.

A kampány habzott a reformígéretektől, a kelleténél háromnegyed évvel korábban, október 20-án tartott választás célja és értelme viszont egyetlen dolog volt: ne változzon semmi. És erre most kínálkozott a legjobb alkalom, amikor a koalíciót irányító, magukat Liberális Demokrata Pártnak (LDP) nevező konzervatívok népszerűségükben éppen messze megelőzték a többi, bomladozó és alakuló, homályos arculatú politikai csoportot.

Budapest, 1956. október 25. - Magyarország az első népi demokratikus ország, ahol tömegeket mozgósító lázadás tört ki, és amely azzal is büszkélkedhet, hogy elsőként szakított a sztálinizmussal. 1953. július 4-én az új miniszterelnök, Nagy Imre a korábbiaktól eltérő kormányprogrammal állt elő. Viharos gyorsasággal vált az ország, sőt talán Kelet-Európa legnépszerűbb emberévé. "Igazi szocialista demokráciát" követelt már akkor, amikor ez a fogalom még meg sem jelent a sajtóban. (...)

New York, október 26. - Tegnap este, röviddel New Yorkba való visszaérkezése után Eisenhower elnök a Madison Square-en beszédet mondott, melyben kifejtette, hogy a magyar földön állomásozó szovjet csapatok "nem azt a benyomást keltik, mint akik egy esetleges külső támadás esetén Magyarország védelmét biztosítanák, sokkal inkább egy idegen hatalom elnyomó erejét képviselik, ami saját céljai megvalósítását akarja az országra kényszeríteni".

Róma, október 26. - "Az olasz kommunisták fájdalmasnak tartják, hogy a magyar kormány képtelen volt saját erejével visszaszorítani az ellenforradalmi erőket, és szükségesnek ítélte szovjet segítséget hívni a Magyar Népköztársaság és a szocialista rendszer védelmében", írja az olasz kommunista párt központi bizottsága által kiadott "deklaráció".