Amikor három évvel ezelőtt, az utolsó japán választásokon az LDP-ből kivált szakadárok közel negyvenévi kormányzás után azzal az ígérettel ütötték ki korábbi pártjukat a hatalomból, hogy most majd egy normális, demokratikus országot csinálnak, komolyan lehetett venni a lendületet is, az elszántságot is. A gazdasági meteorológia már hosszú ideje borús időket jelzett, a külpolitikai zárkózottság ordító ellentétben állt a már korábban elért jólét és a gazdasági világtrend külvilágiasságával, a kabinetkovácsoló hátsószobázgatás piszkospénz-szagú sumákolásaival már csordultig tele volt a sok millió pár japán hócipő.
Fehér kesztyű, zakózseb
Gyorsan kiderült, hogy nem seper jobban az új seprű sem, a hatalomba lendületesen benyomuló következő politikusnemzedék fehér kesztyűi sem bizonyultak makulátlannak, és alig egy éven belül úgy hozta a koalíciós számháború, hogy az LDP már megint kormányon találta magát. Csak arra kellett vigyázni, hogy a szocialistából szociáldemokratává lett Murajama apó, az új miniszterelnök nyilatkozatai idején a megfelelő zakózsebből a megfelelő papírt húzza elő, és nemzetközi alkalmakkor ne beszéljen csacskaságokat. Az év elején aztán a derék baloldali hadastyán végre lemondott, és most már a konzervatívok adhatták a kormányfőt is, Hasimoto Rjutaro személyében.
A szakadárok Sinsinto pártjának (ezt egyesek Új Határoknak, mások Új Haladásnak fordítják) vezéregyénisége, a nagy ígéretként indult Ozava Icsiro pedig általános vélemény szerint politikai halott máris, bár még belekombinálhatja magát valami ravasz hatalmi egyezkedésbe. A Sinsinto néhány tagja ezt máris megtette, úgyhogy a 239 mandátummal választási győztes liberálisoknak megnőtt az esélyük az abszolút parlamenti többség megszerzésére, ráadásul ily módon éppen a 156 megválasztott képviselővel második helyezett fő ellenfelüket tudták gyengíteni.
Ártatlanság, ajánlat
A japán törvényhozás többi, valamennyire is számottevő pártja nagyon komolyan állítja, hogy nem akar beszállni a hatalomosztogató kombinációkba. Közülük a kommunistáknak könnyebb a helyzetük, mert őket nem is kérdezi senki. Bizonyított tény, hogy az ő kezük a legtisztább, de erre megint csak azt lehet mondani, hogy könnyen őrzi az ártatlanságát az, akit sohasem zaklatnak tisztességtelen ajánlatokkal. Ami tény: 15-ről 26-ra növelték mandátumaik számát. Ez - másfelől - az ötszáz fős törvényhozásban természetesen nem nagy szám, hacsak - ismét másfelől - figyelembe nem vesszük, hogy a szociáldemokraták harminc képviselővel voltak tagjai az előző koalíciónak, amelyből mindössze 15 mandátummal kerülnek most ki - ha hinni lehet a teljes jobbszárnyával megfogyatkozott párt vezetője, Doi Takako asszony elzárkózó nyilatkozatainak.
Az 52 alsóházi hellyel harmadikként végzett Japán Demokrata Párt a szociáldemokraták, a kis Előfutár Párt (japánul Szakigake - az előző kormányban a harmadik koalíciós partner) és a konzervatív szakadárok szakadáraiból állt össze az előző parlament feloszlatásakor. Nagy reményekkel indultak, a japán közvéleménynél jóval gyorsabban lelkesedő sajtó kezdetben a ténylegesen megszerzett szavazatok dupláját jósolta nekik, arra számítva, hogy a politikai állóvíztől megundorodott szavazók majd rájuk voksolnak, és ők lesznek az akármilyen kormány életéről-haláláról döntő mérlegnyelv.
A két demokrata pártvezető, Hatojama Jukio és Kan Naoto, a kampány alatt újra meg újra azt ígérte, hogy semmiképpen sem mennek bele kompromisszumokba csak azért, hogy nekik is jusson egy szelet a tortából.
Ügyszeretet, ígéret
De ki tudja, mit gondolnak a társaik, akik közül biztos, hogy többen is leendő pozícióikat latolgatva csatlakoztak most történetesen és esetlegesen hozzájuk. Maga Kan Naoto egyébként az ország legnépszerűbb politikusa, miután egészségügyi miniszterként - és (még) szocdemként - nemrégiben felgöngyölítette minisztériumában a hivatali bürokrácia szerepét és felelősségét az AIDS-botrányban (mintegy kétezer, fehérvérűségben szenvedő beteg kapott transzfúziót HIV-fertőzött vérből, több százan közülük meg is haltak már, és a bürokraták tudtak erről). Már kormányfői jövőt is jósoltak neki, nem lehet tudni, hogyan alakul az álláspontja, akárcsak bürokráciaromboló ügyszeretetétől vezettetve.
A bürokrácia túlhatalma volt a kampány fő témája, de mindenki mindenkitől lenyúlta az összes jelszót és ígéretet, ami kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy a választói közömbösség rekordot döntött. A részvételi arány hatvan százalék alá esett, és a szavazók fele a felmérések szerint az utolsó pillanatig nem tudta biztosan, kiket is támogasson, hiába változott meg, hiába lett igazságosabb a választási rendszer. Végül is azzal nyert az LDP, hogy utolsó kormánya nem keveredett botrányokba, vezetői megengednek maguknak bizonyos, korábban elképzelhetetlen hazafias gesztusokat, és a gazdaságban mehetnének, mentek már a dolgok rosszabbul is. És azzal, hogy ezúttal sem látszott semmiféle átütő, meggyőző alternatíva.
KyT
