A kormányfő maga az eddig ismert adatok szerint ártatlan; a turpisságot, ha egyáltalán, egyik, ám minden bizonnyal legfontosabb helyettese követte el, bizonyos
Elio Di Rupo
A vád szerint Di Rupo 1989-ben szexuálisan interkurzált egy akkor 15 éves fiúval, tehát kiskorúval, ami akkor sem magánügy, ha az aktusban részt vevő felek egyike sem vezető politikus. Különösen nem magánügy akkor, amikor egy ország, most már hónapok óta, a pedofília lázában ég. Akik idáig eljutottak a cikk elolvasásában, bizonyára mind tudják, hogy augusztus vége felé a belga rendőrség, megelégelvén mindenféle kétségbeesett szülők szűnni nem akaró telefonjait és azon állításait, hogy eltűnt gyerekük nem meglógott otthonról, ahogy a rendőrség állítja, hanem valamiféle sötét ügybe és veszélybe került, végre utánanézett a dolgoknak, és rövid úton felrobbantott egy gyerekpornó-videókazettákkal üzletelő hálózatot, amely bizonyos Marc Dutroux vezetésével üzemelt.
A belga rendőrség akciója a maga módján példás gyorsaságával érdemelt volna közfigyelmet, ha nem lett volna az említett szülői telefonok mellett néhány olyan körülmény, aminek láttán az ember joggal húzza el a száját: például az, hogy Dutroux-ék rejtekhelye, ahol az elrabolt lányokat fogva tartották, megkínozták, megerőszakolták, lefilmezték és megölték, a rendőrség orra előtt élt és működött rendeltetése szerint; továbbá az, hogy
Dutroux társai
között már most van egy effektív rendőr. Tehát nem olyan, aki csak unta, hogy mindenféle hisztérikus állampolgár betelefonál, hogy a lánya után érdeklődjék, aki biztos csak elcsavargott valahova, hanem olyan, aki részt vett a dolgokban, talán csak a forgalmazásban, és fogalma sem volt arról, mi történik forgatás után a gyerekekkel. Hazamennek, gondolta, kihüppögik magukat, és hát, istenem, furcsa kanyarokat vesz majd a pszichoszexuális fejlődésük, melyikünké nem ebben a rohanó világban.
Ezzel együtt várható volt, hogy az ügy előbb vagy utóbb politikai botránnyá növi ki magát, és nemcsak azért, mert a rendőrségen kívül az ügyhöz rendelt vizsgálóbírák közül is egyik a másik után jelentett csődöt vagy kényszerült leválni az ügyről, egyikük például azért, mert részt vett egy díszvacsorán, amelyet Dutroux-ék, illetve a hasonló bűntettek áldozatai javára rendeztek. És nemcsak azért, mert a szülők haragja az állam ellen nem ismert határt, és sikerült a maguk oldalára állítaniuk a rémhistória miatt alaposan begerjedt közvéleményt. És végképp nem azért, mert a Dutroux-ügy felhívta a világ figyelmét a gyerekpornográfiára, illetve -prostitúcióra, erre a két, hatalmas összegeket és jelentős tömegeket mozgató üzletágra - Stockholmban nemzetközi konferenciát is szervezett a kérdésről az ENSZ, 125 ország kormánya és számos civil szervezet. Az ügy politikai dimenzióit még Elio Di Rupo - mind ez idáig csak feltételezett - lebukása előtt az segített kialakítani, hogy Belgium politikai élete hosszabb ideje nem sokkal több egy folyamatos botránykrónikánál.
Az utóbbi évek egyik legrandább ügye
Willy Claes
NATO-főtitkár 1988-as vesztegetési botránya volt (az olasz Augusta helikoptergyár járult hozzá Claesék családi kasszájához, holmi megrendelések fejében), ezt azonban a jelek szerint hamarosan felülmúlja a Cools-ügy, melynek során a belga szocialista párt egyik főfunkciját gyilkoltatta meg egy másik főfunkci egy mindkettejüket érintő maffiaelszámolás miatt.
A belga rémtörténet-sorozat valószínűleg egyidős magával az országgal: az egymást hagyományosan és szívből utáló flamandokat és vallonokat (meg a keleti határ mentén némi németeket) egyesítő állam ötlete Napóleon fejéből pattant ki egy esős és posztforradalmi vasárnap délután, és szemtanúk szerint nagyjából olyan is az egész, amit ezek után el lehet képzelni. A Nyugat-Európában nagyjából mindenütt megoldott nemzetiségi ellentéteket itt hagyományosan egyfajta balkáni vehemenciával kezelik, a Balkántól talán csak az különbözteti meg az itteni helyzetet, hogy az etnikai palettát a volt belga gyarmatokról, Dél-Európából és Észak-Afrikából jött bevándorlók tették színessé, az állami szintű etnikai identitást pedig feleslegessé.
Ennek most, a lányok halála feletti általános dühnek köszönhetően, egy időre vége: flamandok és vallonok együtt tüntetnek a bevándorlókkal a kormány, a bíróságok, a rendőrség és általában az állam minden jelentősebb hatalmi szerve ellen. Kisebb vihart kavart ugyan, hogy egy szintén gyanús körülmények között eltűnt kilencéves kislány nevét talán maguk a szervezők, talán nem véletlenül, lefelejtették az első nagyobb tüntetés transzparenseiről, talán csakugyan azért, mert marokkói bevándoroltak gyerekéről van szó: ezt a hibát azonban később orvosolták a szervezők.
A fájdalom és düh - kivéve persze az érintettekét - azonban hamarosan elszáll, és kezdődnek újra a dolgos hétköznapok abban az országban, amelynek szinte minden jelentősebb hatalmi szerve alaposan leszerepelt, és amire, értelemszerűen, jelen pillanatban és jelen formájában senkinek semmi szüksége nincs. Országok persze nemigen szoktak csak úgy ukmukfukk megszűnni, feloszlani, szétszaladni, de azért erre is volt már példa, nem is egy, a közelmúltban: belga állampapírokkal tehát vigyázzunk, ha ilyesmiket kínálna valamely rokonszenves tőzsdealkusz.
- kovács -
