Constantinescu győzelme: Emil a rengetegben

szerző
Ara-Kovács Attila
publikálva
1996/47. (11. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A romániai választásokat kísérő események meglepőek voltak, amennyiben a lakosság sokkal szuverénebbnek és felvilágosultabbnak mutatkozott annál, ahogy akár a legdemokratikusabb elkötelezettségű ellenzéki politikus is gondolta volna. Ezek az események ugyanakkor - az ismert és közkeletű balkáni minősítések tekintetében - mérhetetlenül jellemzők is.

A romániai választásokat kísérő események meglepőek voltak, amennyiben a lakosság sokkal szuverénebbnek és felvilágosultabbnak mutatkozott annál, ahogy akár a legdemokratikusabb elkötelezettségű ellenzéki politikus is gondolta volna. Ezek az események ugyanakkor - az ismert és közkeletű balkáni minősítések tekintetében - mérhetetlenül jellemzők is.

A meglepetést az okozta, hogy a lakosság az ókonzervatívként számon tartott Romániában is képes volt tanúságot tenni némi civil bátorságról és társadalmi vállalkozó szellemről. Más szóval: radikálisan szakítani az eddigi vezetéssel. Mindazonáltal az események bővelkedtek olyan jelenetekben, amelyek megkérdőjelezik a tényleges változtatási szándék valódi mélységét és perspektíváit.

Kéretlen törleszkedők

Mindenképpen jellemzőnek kell tekinteni azt a cserbenhagyást, ahogyan az eddigi elnök, Ion Iliescu szövetségesei átpártoltak az ellenzékhez. A november 3-án megtartott parlamenti és szenátusi választások egyértelmű ellenzéki sikerei után Iliescu elvesztette azok támogatását is, akiknek nacionalista vagy épp sztálinista retorikája még a posztkommunista utódpárton is túltett. A ellenzék - amely november 17-én, az államelnöki poszt megnyerésével feltette a koronát a korábbi győzelemre - a parlamenti matematika szempontjából mindenképpen stabilizálta helyzetét, ám kéretlen, neofita támogatói máris roppant veszéllyel fenyegetik politikai legitimitását.

Vitathatatlan persze, hogy Emil Constantinescu személyében végre olyan elnöke van Romániának, aki szalonképes politikusnak számít a Nyugat szemében. Megmarad tehát az ország eddigi euroatlanti orientációja, és mérséklődni fog a kül- és belpolitika közötti, olykor drasztikus formákat öltő stratégiai különbség.

Igaz, Ion Iliescu mesterien és sikerrel igyekezett kiegyensúlyozni e kettős elvárás feszültségeit; ezzel magyarázható, hogy csak Slobodan Milosevicéhez mérhető politikai kultúrája ellenére jelentékeny támogatást kapott mind a washingtoni adminisztrációtól, mind pedig az új párizsi vezetéstől. Mindazonáltal egyik sem támogatta teljes szívvel, és nem fognak könnyet ejteni bukása láttán.

E tény is megkönnyíti majd Constantinescu elnök felhőtlennek és boldognak ígérkező első száz napját. E boldogság pedig - ideiglenesen - feledtetni tudja mindazokat a drákói gazdasági rendszabályokat, melyeknek bevezetése elkerülhetetlenül része lesz az új kabinet közeljövőjének és pillanatnyi enyhülést hozhat az új koalíciós együttműködés fájdalmai tekintetében is.

Ingatag pártszövetség

Bár valójában a Román Demokrata Konvenció nyerte a választásokat, és e pártszövetség Constantinescu személye révén elnöki megerősítésben is részesült, felkészületlensége a kormányzásra több mint nyilvánvaló, minthogy politikailag teljesen instabil. Sokkal inkább az, mint az eddigi kormányzó párt vezette koalíció, amelyben a posztkommunisták és a legszélsőségesebb nacionalisták nyújtottak egymásnak kezet, és amelyet szinte az utolsó pillanatig karban, illetve össze tudott tartani Iliescu machiavellizmusa.

A Konvenció főbb pártjainak, a parasztpártnak és a nemzeti liberálisoknak az ellentéte - a nacionalista konzervativizmusban vallott egynemű elkötelezettségük dacára - már a választás első fordulója után megmutatkozott. Míg a parasztpártiak egyelőre ellenőrzés alatt tudták tartani politikusaik indulatát, a "nemzeti liberálisok" azonnal támadásba lendültek az RMDSZ ellen, részint féltvén befolyásuk intaktságát az eljövendő koalícióban, másrészt ekként remélve új támogatókat azon soviniszta pártok részéről, amelyek tagságát elbizonytalanította a gyengécske választási szereplés (főként Gheorghe Funar Egységpártját, illetve a C. V. Tudor elnökölte Nagy Románia Pártot érintheti majd mindez közelről).

Emil Constantinescut nagyon megzavarták e megnyilatkozások, mivel az első választási fordulót követő napokban nagy titokban találkozott és egyfajta előmegállapodást kötött az RMDSZ vezetőivel. Igaz - bukaresti információk szerint -, az információs szolgálat kiszimatolta az eszmecsere tényét, ami bőven elég volt Iliescunak, hogy levonjon bizonyos következtetéseket és elindítsa az azóta világméretekben is feltűnést és visszatetszést keltett magyarellenes kampányt. Constantinescu -- aki okkal rettent meg attól, hogy egy általános magyarellenes retorikából saját erőit sem tudja majd kivonni - a leghatározottabban lépett fel a Konvenció liberálisnak nevezett minipártjaival szemben, amelyek persze azonnal minimalizálni igyekeztek vezetőik RMDSZ-ellenes kijelentéseinek súlyát.

Külső támogatók

A jelek szerint azonban a Konvenció legnagyobb gondját a szakértői gárda hiánya okozza. Bár számíthatnak az értelmiség feltétlen támogatására, ennek a körnek az adminisztratív ismeretei minimálisak, nemzetközi kapcsolatokkal pedig egyáltalán nem rendelkezik. Leszámítva talán a nagy koalíciós testvért, a Petre Roman vezette Demokrata Pártot, illetve e párt szövetségi rendszerét, a Szociáldemokrata Uniót, de e lehetőség inkább szaporítja a gondokat, semhogy megoldaná őket. A két nagy politikai tömörülés vetélkedése csak idő kérdése, s e konfliktusokat már ma is létező ideológiai ellentétek éppúgy erősíteni fogják, miként az eltérő külpolitikai tájékozódás.

A Konvenció - míg a parasztpárt egykori karizmatikus vezetője, Corneliu Coposu élt - nagymértékben németországi anyagi és politikai forrásokra támaszkodott; Coposu halálával e kapcsolatok meglazultak, amit Constantinescu az Egyesült Államokhoz fűződő egyre szorosabb viszonnyal próbált ellensúlyozni.

Petre Roman pártja viszont egyértelműen Franciaországot tartja saját - és az ország - legfőbb szövetségesének, Párizs pedig mindent meg is tesz, hogy eddigi - és főként remélt - romániai befolyását saját, alkalomadtán akár Amerika-ellenes politikája számára felhasználja. Hogy miként tudja majd az új vezetés e külpolitikai kettősséget feloldani - esetleg a Londonnak elkötelezett Ion Ratiu külügyminiszterré történő kinevezésével -, az a jövő talánya, de aligha téved az, aki mindebben inkább változtathatatlan adottságot, semmint megoldható problémát lát.

Az említett első, boldogító száz nap túl rövid ahhoz, hogy a hatalomra került ellenzék eddigi mulasztásait pótolja. Ennyi idő nem elég arra, hogy életképes kormányprogramot hozzanak tető alá. Arra még kevésbé, hogy lecseréljék az állami adminisztrációt és elindítsák a lakosság által követelt pereket Ion Iliescu pártja ellen, amely az eddigi álprivatizálás egyetlen haszonélvezője.

Mit tehet az RMDSZ?

Egyedül a soviniszta pártoknak sikerült józan realizmussal felmérniük esélyeiket. A november 17-ét megelőző napokban tető alá hozták választás utáni egységfrontjukat. Így a választások utáni korszak igazi szenzációját az jelenti majd, mi történik a szélsőséges ellenzéki térfélen. Az egyesített ellenzéki soviniszta koalíció ott fogja folytatni, ahol korábban abbahagyta: testvéri egységben küzd majd Iliescu megvert, de még mindig erőteljes seregével. S minthogy a Konvenció és a szociáldemokraták győzelme meggyőző volt, de nem totális, a soviniszta ellenzék alternatívát sejtető jelenléte éppúgy beárnyékolja majd Románia hétköznapjait, mint eddig.

Ne legyenek illúzióink: az RMDSZ ez ellen semmit sem tehet; szerepe - a kiváló választási eredmény dacára - továbbra is csak szimbolikus összetevője lesz a politikai életnek. Még szerencse lesz, ha nem a kulturális életben vagy a kisebbségpolitika kültelkein kap majd ajánlatokat az eljövendő kormánykoalíciótól, hanem az önkormányzatokban s az eljövendő privatizációban teheti hasznossá magát. Kizárólag ez garantálhatja ugyanis, hogy betöltse tényleges jogvédelmi és struktúrateremtő feladatait s ne csússzon le abba az operettvilágba, ahová Tőkés László püspök és magyarországi társai vezetni szeretnék.

Ara-Kovács Attila

szerző
Ara-Kovács Attila
publikálva
1996/47. (11. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...