Nem a civilizációk háborúja

Az „integrálódni nem hajlandó bevándorló” a félelemkeltéstől politikai támogatást remélő európai politikusok kedvenc figurája lett. Hányan lehetnek ilyenek, és kit fenyegetnek? És egyáltalán, mi az, hogy „integráció”?

Az Európába érkező menekültek és bevándorlók „döntő része nem tudott és nem is akar integrálódni” szól például a magyar kormány házi „biztonságpolitikai szakértőjének”, Nógrádi Györgynek egyik érve a befogadás ellen. Pogonyi Szabolcs, a Közép-európai Egyetem nacionalizmusprogramjának adjunktusa viszont úgy véli: ennek a kérdésnek, tudniillik hogy képesek-e a bevándorlók úgy általában integrálódni egy társadalomba, társadalomtudományi szempontból semmi értelme nincsen. „Ilyesmivel a politikusok dobálóznak, de ugyanannyira nem lehet komolyan venni, mint ahogy az ellentétét sem. Az ilyen üzenetek ugyanis nem leírják, hanem formálni akarják a valóságot. Akik az integrációt kutatják, ennél jóval szofisztikáltabb kérdéseket tesznek fel. Hiszen megválaszolásuk függ attól, hogy az éppen vizsgált emberek mióta vannak itt, mekkora a szegénységi ráta a körükben, beszélték-e már eleve a nyelvet, mennyire iskolázottak, és még sok minden mástól” – mondja.

Azt az OECD idei integrációs jelentése is kimutatta, hogy a bevándorlók közt sokkal nagyobbak a jövedelmi egyenlőtlenségek, mint a többségi társadalomban – sokszínű csoport, nagyon nehéz általános érvényű kijelentéseket tenni róluk. „Amikor integrációról beszélünk, valójában keresünk egy dimenziót, amelyben összehasonlíthatunk bizonyos csoportokat: például a bevándorlókat a nem bevándorlókkal, a menekülteket más migránsokkal. Attól függően, hogy mekkora a különbség, beszélünk integrációról, annak hiányáról vagy integrációs nehézségekről” – magyarázza Kováts András szociológus, a Menedék – Migránsokat Segítő Egyesület igazgatója. Ez a dimenzió lehet a lakhatás, a képzettség, a kultúra, a politikai aktivitás vagy akár a foglalkoztatás.

A Magyarországon élő kínai vállalkozóknak például a magyar átlagnál jobb az anyagi helyzetük, viszont nem vesznek részt a közéletben, nem tanulnak meg magyarul, és a társas kapcsolataikat is a saját közösségükön belül intézik. „Ennek fényében elég nehéz akár azt mondani, hogy integrálódtak, akár azt, hogy nem” – mondja Kováts. Marco Martiniello, a liège-i Nemzetiségi és Migráció Tudományi Központ (CEDEM) igazgatója hozzáteszi: hasonló a helyzet a Brüsszelben élő eurokratákkal is. Bár van állandó munkájuk és jól keresnek, a nyelvet sokan nem beszélik, nem érdeklődnek a helyi kultúra iránt, nem ismerik a belga történelmet, és valószínűleg azt se tudják, melyik párt van kormányon. Ennek ellenére a belgiumi szélsőjobbos és eurokritikus pártok még nem kezdtek az integrálódni képtelen ­e­urokraták ellen kampányolni.

Integrációs törekvések

A modern Európában többféle megközelítés létezett arra nézve, milyen lenne az együtt­élés legmegfelelőbb modellje. Beszélhetünk asszimiláló, kizáró és multikulturális országokról. Franciaország sajátos szekularitáskoncepciójának, a laïcitének a jegyében feltétlen asszimilációt várt; például újra és újra felmerült, be kellene tiltani az iskolákban a fejkendő viselését, de már a kipát is akarták száműzni a közterekről. Mindez érthetően nem tette problémamentessé az együttélést.

Claire L. Adida, David D. Laitin és Marie-Anne Valfort ősszel megjelenő Miért bukik meg a muszlimok integrációja? című könyvükben arra jutnak, hogy a francia republikánus ideál nem képes mit kezdeni a többségi társadalomtól kulturálisan különböző muszlimokkal. Sok francia gyanakvással tekint rájuk, ők pedig úgy reagálnak, hogy megpróbálnak elkülönülni a többségtől – ami csak tovább gerjeszti a bizalmatlanságot. A kutatók két területet azonosítottak, ahol erősen különbözik a francia muszlimok világnézete a többségi társadalométól: egyrészt sokkal fontosabbnak tartják a vallás szerepét a mindennapokban, másrészt konzervatívabbak, amikor a női szerepekről van szó. Ezekből a különbségekből nő ki aztán az előítélet, amely egyenlőségjelet tesz a vallásos muszlimok és az iszlamisták között. Ez a dinamika súlyos munkahelyi és iskolai diszkriminációkhoz vezet; a legjobban és legrosszabbul teljesítő diákok közötti különbség sokkal nagyobb Franciaországban, mint más fejlett országokban. Az Afrikában született szülők gyermekeinek 37 százaléka képtelen befejezni a középiskolát, ugyanez az arány a Franciaországban születetteknél 17 százalék. Ez a helyzet adta a hátterét a Párizs külváro­saiban kirobbant zavargásoknak is egy évtizeddel ezelőtt. Pogonyi szerint viszont a városi szegénység következményeit láttuk ekkor, hiszen a bevándorlók másod-, harmadgenerációs fiatal leszármazottai beszélik a nyelvet, francia rapzenét hallgatnak, és francia focicsapatoknak szurkolnak – csak éppen nincsen esélyük kitörni a szegénységből. Ez okozza az olyan nagyobb balhékat, amelyeket az elmúlt években Párizsban, de az integrációt teljesen másképpen felfogó Londonban és Stockholmban is láthattunk. A szociális egyenlőtlenségeket a banlieue-k lakói etnikai megkülönböztetésként élik meg, a többség pedig úgy értelmezi a helyzetet, mintha kulturális konfliktusról lenne szó.

„Az a kérdés, hogy vannak-e mobilitási csatornák. Aki törekszik, ki tud-e jutni a gettóból” – mondja erről Kováts. A német – akárcsak a svájci, a belga vagy az osztrák – integrációs politikát sokáig a kizáró modell jellemezte. Az asszimilatív francia és az angol, holland, svéd multikulturális mintával szemben a német politika még a 90-es évek végén sem mutatott hajlandóságot arra, hogy állampolgárként ismerje el az akár évtizedek óta ott élő bevándorlókat, de még az ott született gyerekeiket sem.

Ugyanakkor az integráció sikere nem csak attól függ, melyik makromodellel próbálkozik egy-egy kormányzat. Pogonyi szerint Nagy-Britanniában például a multikulturalizmus elsősorban a kulturális és vallási különbségek tiszteletét jelentette, ám a szociális vagy az oktatáspolitika területén a kormányok vajmi keveset tettek az integrációért. Sőt, sokáig a multikulturalizmus nevében elnézték az elkülönülést és a radikális vallási nézetek terjesztését is. „Amikor pedig a terrortámadásokról beszélünk, legyen szó a londoni metróban történt robbantásokról vagy a Charlie Hebdo szerkesztőségében történtről, azokat teljesen egyedi esetekként kell kezelni. Pár ember elmebajából nem lehet egy-egy integrációs modell hatékonyságáról következtetéseket levonni. A norvég oktatási modellt sem Anders Breivik tettei alapján ítéljük meg. A bevándorlók döntő többsége elutasítja az erőszakot” – mondja.

 

De mi van a menekültekkel?

Martiniello szerint a menekültek integrációja jóval egyszerűbb, mint a gazdasági bevándorlóké, hiszen a történelem azt mutatja, hogy a Nyugat-Európába érkező menekültek, legyenek azok magyarok, chileiek, vietnamiak vagy kambodzsaiak, mind könnyen a társadalom részévé váltak. A menekült ugyanis törekszik erre, hisz tudja, hogy nincs hová hazatérnie. A mostani menekültek sem jelentenek kivételt, még akkor sem, ha egyes politikusok megpróbálják rájuk sütni a „gazdasági bevándorló” jelzőt. Martiniello kutatásai szerint az integrációban a kulturális háttér kevésbé számít, mint a társadalom befogadókészsége. Ezzel Rinus Penninx, az Amszterdami Egyetem Migrációs és Etnikai Tanulmányok Intézetének vezetője is egyetért – de ő úgy véli, hiába fogadja a menekülteket a gazdasági bevándorlóknál szívesebben a nyugati társadalom, ha az intézményrendszer nem eléggé támogató. Hiába oldják meg a lakhatásukat és az ellátásukat, a vendégmunkásokkal ellentétben nekik sok esetben nincs lehetőségük arra, hogy azon nyomban munkába álljanak. Márpedig a munkaerő-piaci jelenlét az integráció kulcsa. Svédországban, ahol az elmúlt évtizedekben a migránsok 60–80 százalékát menekültek adták, tíz százalék a különbség a bevándorlók és a helyben születettek munkanélküliségi rátája között. (A különbségek a válság sújtotta Görögországban és Spanyolországban is hasonlók, míg az Egyesült Királyságban alig érzékelhető, hogy mások lennének a munkaerőpiacon a lehetőségek.)
E kedvezőtlen gazdasági környezet és az erősödő bevándorlóellenes retorika vezetett két éve a stockholmi zavargásokhoz.

Kováts szerint fontos eleme ennek az egyenletnek, hogy mióta vannak az egyes menekültek az országban: minél régebb óta él helyben valaki, annál nagyobb eséllyel talál munkát. „A munkavállalási céllal érkező bevándorlók esetében sokszor szelektál a fogadó ország attól függően, hogy milyen szakterületen van épp szükség emberre” – mondja. A menekültek viszont nagy eséllyel munkanélküliként kezdik.

 

Mit jelent ma az integráció?

A 90-es évek elején Nyugat-Európában még optimista szemlélet uralkodott: az erős gazdasági integrációval, azaz a jogokkal, az esélyegyenlőséggel és a munkaerőpiac elérhetőségével kialakulhat a különböző kulturális hátterű közösségek békés együttélése. A kétezres években már erősebb lett a kulturális félelem.

Penninx szerint azért van ma téves képünk az integráció sikerességéről, mert a közbeszéd leginkább arról szól, hogy vallásilag vagy kulturálisan mennyire idomultak a bevándorlók a fogadó társadalomhoz. Pedig a kérdés valójában az, hogyan lehet a társadalom megbecsült tagjává tenni a bevándorlókat. El kell érni, hogy ne segélyektől függjenek, legyen lehetőségük munkát vállalni. Kapjanak megfelelő jogi státuszt, lehetővé váljon az állampolgárságuk. A fogadó társadalom pedig legyen képes valamennyire elfogadni más kultúrákat és más vallásokat. „Európa az elmúlt évek integrációját nem a szociális-gazdasági dimenzióból ítéli meg, hanem arról beszél, hogy a keresztény vagy szekuláris társadalmunk mennyire bírja elviselni a másfajta nézeteket. Azaz az integráció sikerét azon mérjük, hogy mi magunk mennyire vagyunk képesek a toleranciára” – mondja a holland professzor.

Az elmúlt években könnyen integráltuk az érkezőket, de a mostani helyzettel ellentétben egyenletesen érkeztek. „Még most sem beszélünk hatalmas számokról, de mivel az embe­rek nem egyenletesen oszlanak majd el az EU-ban, így egyáltalán nem biztos, hogy egyes települések vagy közösségek szintjén nem lesznek problémák” – mondja Kováts. Szerinte az integráció sikerében nagy szerepe van a kulturális közelségnek, és annak is, hogy egy menekült vajon olyan országból érkezik-e, amely nemrég még működőképes volt, mint a szírek, vagy éppenséggel egy rossz oktatási rendszerrel és munkaerőpiaccal rendelkező országból, mint az évtizedek óta kormányozhatatlan Afganisztán menekültjei.

Penninx szerint Észak- és Nyugat-Európa van olyan állapotban, hogy felvegye és integrálja a most érkező menekülteket – de ehhez a fogadó társadalomnak minél kevesebb akadályt kell gördíteni a bevándorlók elé. Ha valaki nem férhet hozzá a munkaerőpiachoz, azt el kell tartani; és ha beszorul a segélyezetti létbe, az megcsáklyázza az integrációt. A menekültek között sok a túlképzett, azaz olyan ember, aki nem tud elhelyezkedni abban a szakmában, amelyre a képzettsége feljogosítaná. A Svédországban élő iráni orvosoknak, fogorvosoknak nem fogadják el a diplomájukat, nem tudnak praktizálni. Penninx szerint e téren lazítani kellene a szabályozást – Kováts ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy különböző országokban más és más tudásbázis szükséges a diploma megszerzéséhez. Az orvosi diploma esetén például a munkáltató joggal várja el, hogy a papír mögött olyan tudás legyen, amivel ténylegesen lehet hagyni praktizálni az illetőt.

Akadály és baj tehát sok van – de abból ki­indulni, hogy csupán a vallásuk és kultúrájuk ­miatt nem tudnak majd együtt élni a menekültek a többségi társadalommal, megalapozatlannak tűnik. „Európában és Magyarországon most is együtt élnek különböző vallású és kultúrájú emberek, köztük muszlimok is. A sokszínűség tolerálása mindazonáltal nem jelenti, hogy a kulturális és a vallási különbségek mindegyike tiszteletet érdemel: az intoleráns nézetek nem tolerálandók, még akkor sem, ha valóban létező kulturális és vallási hagyományok szerves részei. Az intolerancia elleni fellépést, az alapvető jogok kikényszerítését azonban fölösleges civilizációs háborúként tálalni” – elmélkedik Pogonyi.

Európa esete a bevándorlással

Az Eurostat adatai szerint az uniós tagállamokban a lakosság körülbelül tíz százaléka nem abban az országban született, ahol pillanatnyilag él. Az OECD adatai szerint Németországban vagy Belgiumban magasabb a külföldön születettek aránya, mint az Egyesült Államokban: előbbiekben 14, illetve 16, utób­bi­ban 13 százalék. A kutatók éppen ezért már jó ideje bevándorlóországokként tekintenek Nyugat-Európa államaira – míg a politikusok ezt nehezen vagy egyáltalán nem hajlandók elismerni.

Ez a folyamat az 50-es évek végétől indult el Európában. A 60-as, 70-es években a bevándorlók egyrészt vendégmunkásként, másrészt az egykori gyarmatokról érkeztek. A mindenkori kormányok nagyon ügyeltek arra, hogy különbséget tegyenek a különböző új érkezők között, éppen azért, hogy ne kelljen kimonda­niuk, hogy országukból bevándorlási célpont lett. Ahogy arra Rinus Penninx is emlékeztet, a hollandok az egykori gyarmatokról érkezőket hazatérőknek vagy tengerentúli polgártársaknak nevezték (még akkor is, ha esetleg kevert etnikumú emberekről volt szó), míg a munka­célból érkező törököket vagy marokkóiakat vendégmunkásoknak. A németek áttelepülőknek nevezték az NDK-ból érkezőket, kitelepülőknek a Közép-Európából vagy a Szovjetunió területéről érkező német etnikumú bevándorlókat, a törököknek pedig náluk is a vendégmunkás (gastarbeiter) minősítés jutott. Míg a német „hazatérők” megkapták az állampolgárság lehetőségét, a többiek esetében ez eleinte fel sem merült, gondolván, hogy úgyis elmennek idővel. Németországban például csak a 90-es évektől, a másod- és harmadgenerációs bevándorlók kapcsán merült fel, hogy olyan emberek is kaphassanak állampolgárságot, akik nem német származásúak.

A német kísérlet

Vajon mit tesz Németország az idén várható egymillió menedékkérő integrációja érdekében? Az agyalás már elindult. A német kormány azt tervezi, hogy megvágja azokat a juttatásokat, amelyeket az elutasított menedékkérők kapnak, ugyanakkor a menedékkérők, illetve a megtűrt státuszúak mostantól úgynevezett „kölcsönmunkaerőként” is dolgozhatnak, ami megkönnyítené számukra a munkakeresést. A kormány integrációs megbízottja, a szociáldemokrata Aydan Özoguz javaslata szerint már nem sokkal az érkezésük után lehetővé kellene tenni a menekülteknek, illetve a megtűrt státuszúaknak a nyelvtanulást, hiszen ezen áll vagy bukik az integráció sikere. Fontos az iskolai és óvodai felzárkóztatás, a szakképzések és a munkaközvetítők interkulturális képességeinek javítása. Cél lenne az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés egyszerűsítése is (amit a kereszténydemokraták elleneznek), valamint újabb szociális bérlakások építése. Ezenkívül erősen bevonnák a muszlim közösségeket és szövetségeket is az integrációs folyamatba, mivel azok felé nagyobb bizalommal lenne a menekültek nagyobbik része.

A jelenlegi káoszban legalább két-három hónapig tart, mire a munkaügyi hivatal egyáltalán elkezd foglalkozni a regisztrált menedékkérővel. Az emberhiánnyal küzdő menekültügyi hivatal (BAMF), a munkaügyi hivatal, a rendőrség, a szövetségi és tartományi kormány, valamint az önkormányzatok munkáját kellene valahogy koordinálni, miközben a németül nem beszélő menekülteknek segíteni kell abban is, hogy eligazodjanak ebben a bonyolult rendszerben. Emberek százezreinek kérelméről kell dönteni, miközben rohan az idő.

A németek azt tervezik, hogy egy fedél alatt intéznék az egész folyamatot, ami a személy­azonosság megállapításával kezdődne, és a munkaerő-piaci kilátások megállapításával végződne. A menedékkérők bevezetése a munkaerőpiacra új elképzelés, eddig éppenséggel az volt a cél, hogy távol tartsák őket a munkától. Attól féltek ugyanis, hogy azokat az embereket, akiknek elutasították a menedékkérelmét, nem fogják tudni kirakni az országból, ha már elkezdtek dolgozni. Tavaly ősszel a szövetségi kormány úgy döntött, a menedékkérők Németországba érkezésüket köve­tően már három hónappal munkába állhatnak, nem kell kivárniuk a kilenc hónapot. (Magyarországon jelenleg kilenc, az Egyesült Királyságban 12 hónap, mire elkezdhetnek dolgozni, de akkor is komoly megszorításokkal.)