„Elhamdülillah…”, azaz hála istennek – twittelte ki nem sokkal vasárnap este hét után Ahmet Davutoğlu ügyvezető miniszterelnök az AKP (Jog és Fejlődés Pártja) elnöke. Ekkor már a párt ankarai központjában és az épület előtt az utcán a hívek elkezdték az ünneplést. Volt miért. A szavazatszámlálás előrehaladtával egyre biztosabbá vált, hogy bejött, amiért Recep Tayyip Erdoğan államfő kiírta a rendkívüli választást. A június 7-én elveszített kormányzóképességet visszaszerezte az AKP, és nem kell koalíciós partner után néznie, mivel több mint hét százalékkal többet szerzett, mint júniusban. Az pedig vasárnap este után keveseket fog érdekelni, hogy milyen körülmények között sikerült ezt a többséget az AKP-nek megszerezni – ám talán érdemes az emlékezetünkben elraktározni, hogy mit mondott Demirtas, a HDP (Népi Demokratikus Párt) elnöke a választási eredmény értékelésekor: „Nem kampányoltunk. Kampányolás helyett emberek életét próbáltuk megóvni attól, hogy lemészárolják őket. A 11 százalék, amit elértünk, nem egy rendes politikai kampány eredménye.”
| ||
Az október 10-én az ankarai főpályaudvar elé összehívott békegyűlés elleni támadás, amely több mint száz halottjával a legsúlyosabb terrorakció volt Törökország történetében, alapvetően befolyásolta a választásokat. A támadás után a kurd többségű HDP minden kampányeseményét lemondta, így a török politika egyik legtehetségesebb alakja, Selahattin Demirtas HDP-elnök tulajdonképpen láthatatlanná vált a kampányban. Ezzel ellentétben Ahmet Davutoğlu, aki egymaga vitte a hátán az AKP kampányát, minden nap minden csatornán látható volt, és járta az országot. Mindeközben június és október vége között a HDP-nek legalább 250 aktivistáját vették őrizetbe, és majdnem kétszáz támadást hajtottak végre az irodái ellen szerte az országban.
Az elkövetkező napokban minden bizonnyal sokat olvashatunk majd a különböző választási szabálysértésekről. Előre lepecsételt szavazólapokról, amelyeket Isztambul polgármestere mutatott be a sajtó képviselőinek; a választási megfigyelők munkájának akadályozásáról, a szavazókörök előtt parkoló, rendszámtábla nélküli autókról, és egyéb, a nyugalom megzavarására alkalmas ügyeskedésekről vagy azoknak a kísérletéről. Diyarbakirban, a délkelet-törökországi, többségében kurdok lakta nagyvárosban már a részleges eredmények közzétételekor zavargások robbantak ki. A tüntetők kukákat gyújtottak fel, kövekkel dobálták a kivezényelt rendőröket, akik aztán vízágyúk bevetésével oszlattak. A kurdok elkeseredettsége érthető, hiszen ők azok, akik nem csak százalékokban mérhető veszteségeket szenvedtek az elmúlt öt hónap permanens választási kampányában. A délkeleti, kurdok lakta országrészben ugyanis a békefolyamat felrúgása után mindennaposak voltak a rendőrségi akciók, a terrorizmus elleni harc jegyében városokat zártak le napokra a török biztonsági erők, utcai harcok dúltak több helyen, amelyeknek többtucatnyi civil áldozata volt.
Persze, Erdoğannak ezzel az eredménnyel sem sikerült minden célját elérni. A szavazatok 99 százalékának összeszámlálása után már biztos, hogy a HDP-nek, ha néhány tizeddel is, de újra sikerült megugrani a tízszázalékos bejutási küszöböt, és Demirtas pártjának ismét lesz frakciója a török parlamentben. Ez pedig azt is jelenti, hogy az AKP egyedül nem tud referendumot összehívni a közjogi rendszer megváltoztatásáról, és törvénybe iktatni azt, ami tulajdonképpen már most is létezik: az elnöki rendszert. A „minden hatalmat Erdoğannak” projekt a HDP bejutásán áll vagy bukik. Ha a HDP mégsem érte volna el a tíz százalékot, akkor az AKP-nak elegendő mandátuma lenne ahhoz, hogy ezt a modern kori Törökországban példátlan lépést megtegye.
Miközben Erdoğannak sikerült visszaállítania az országban 12 éve létező status quót, és az AKP-nak nem kell koalíciót alakítani senkivel, Törökország diplomáciailag elszigetelődni látszik. Egykori külügyminisztere most az ország miniszterelnöke. Ahmet Davutoğlu, akit sokan csak Erdoğan személyi titkárának hívnak, amellett, hogy fáradhatatlanul kampányolt, nincs felhatalmazása sem pártjától, sem Erdoğantól egy saját politika folytatására. Pedig a külügyminiszterből lett miniszterelnöknek valahogy ki kell vezetni Törökországot abból a külpolitikai csapdahelyzetből, amibe a szíriai polgárháború következtében a főnökével együtt belevezette. Világos válaszokat és határozott tetteket várnak tőle szövetségesei a térség rendezésével kapcsolatban. Az ország stratégiai helyzetét eddig nem sikerült kihasználni arra, hogy Törökország külpolitikai pozícióit megerősítse.
A másik probléma, aminek a megoldása nem tűr halasztást, az országon belüli rejtett háború a kurdokkal. A legnagyobb tragédia az lenne, ha az új török kormány úgy értelmezné a vasárnapi választások eredményét, mint egy megerősítést a kurdok ellen júniusban elkezdett háború folytatására. Az elmúlt tizenkét évben az AKP konszolidálta a törökországi kurdok helyzetét. Soha egyetlen korábbi török kormány nem tett annyit a kurdok kulturális és politikai jogainak elismeréséért, mint az AKP. Aztán a júniusi választások után minden a visszájára fordult. Egy dolog biztos: ha ebben nem történik gyökeres változás, az országot újra elárasztja az erőszak. Ráadásul a 20 milliós kurd kisebbség legalább fele az ország nyugati nagyvárosaiban él, tehát ha a fegyveres megoldást választja az új AKP-kormány, akkor azt nem lehet csak az ország délkeleti részére korlátozni. A béke és a tárgyalások mindenki érdeke. A kurdok demokratikus autonómiát követelnek jól körülhatárolt kulturális és politikai jogokkal; és erről 2013-ban titokban már elkezdődtek az egyeztetések. Ezt kellene most folytatni.
Törökország túl sok kihívással néz szembe, és ezeket pusztán erőből megoldani nem lehet. Az új AKP-kormány, bár tegnap visszanyerte az egyedüli kormányzás lehetőségét, belső és külső szövetségesek nélkül nem lesz képes megfelelő válaszokat adni az ország előtt álló problémákra.
A szerző újságíró, a DK elnökségi tagja.
