Iráni ellenzékinek lenni nyugati emigrációban is életveszély: eddig hatvanan végezték nem ágyban, nem párnák között. De amit más esetekben egyetlen bíróság sem mert még kimondani Nyugaton, azt múlt csütörtökön megtette egy berlini. Ítélete szerint a legfelsőbb iráni vezetők rendelték el négy kurd ellenzéki meggyilkolását 1992-ben a berlini Mykonos étteremben.

A bérgyilkosok közül kettőt életfogytiglanra, további kettőt sokéves börtönbüntetésre ítéltek. A bíróság annyi engedményt tett ugyan, hogy az iráni titkosszolgálat vezetője, Fallahian kivételével nem nevükön, hanem tisztségükön említette a megbízókat, vagyis Khamenei ajatollahot, Rafszandzsani államfőt és Velajati külügyminisztert, de a per mégis meggyőző példája a német igazságszolgáltatás függetlenségének. Halálos fenyegetésekkel, latens politikai nyomással nem törődve nyomoztak az államügyészek, ítélkeztek a bírák, és közben fürge elefántokként törtek-zúztak az Iránnal szembeni német és nyugat-európai politika porcelánboltjában.

A bírósági eljárás már javában tartott, amikor Kinkel külügyminisztert ´95 őszén a német parlamentnek kellett kényszerítenie, hogy mondja le iráni kollégája meghívását. Az iráni vezetés ugyanis röviddel azelőtt nevezte "isten büntetésének" Rabin izraeli miniszterelnök meggyilkolását. A bizonyítékok már halmozódtak a Mykonos-perben, részletes vallomást tett a koronatanú, egy volt iráni ügynök, de Németország és az EU még tavaly augusztusban is szembeszállt az iráni beruházásokat szankciókkal fenyegető Egyesült Államokkal, kitartva a "kritikus párbeszéd" politikája mellett Iránnal szemben.

Ez így maradt az ügyészség novemberi vádbeszédét követően is, amikor - például a volt iráni elnök, Baniszadr vallomása után - már nem fért kétség a felelősök személyéhez, amikor tüntetéssorozat kezdődött a teheráni német nagykövetség előtt, muzulmán fundamentalisták követelték, szakállukat hevesen lóbálva, "a fasiszta német rendszer megdöntését", a "piszkos fasiszta ügyészek megbüntetését". Miközben az iráni vezetők fenyegetőztek és hamisított dokumentumokkal bombázták a német igazságszolgáltatást, Kohl kancellár Rafszandzsanihoz intézett levelében azt írta: "A német kormánytól távol áll, hogy megsértse az iráni nép és vezetői vallásos érzelmeit." És ott volt még Schmidbauer, a titkosszolgálatokért felelős államminiszter, aki csendben és vidáman tárgyalgatott iráni kollégájával, Fallahanival és az Irán támogatta terrorszervezettel, a Hezbollahhal, túszok kiszabadításáról ugyan, de cserébe néhol félreinformálva a Mykonos-ügyben eljáró hatóságokat.

A diktatúrákkal és politikus hóhérokkal szemben hagyományosan nyálas nyugat-európai magatartás most, az ítélet után sem változott lényegesen. A "kritikus párbeszédet" felmondták, a nagyköveteket (kivéve a görögöt, az nem kellett senkinek) visszahívták ugyan, csak nem tudni, minek. Amerika ugyanis hiába nyomul, hogy csatlakoznának már az embargóhoz, a német külügyminiszter kijelentette, nem lesz diplomáciai kapcsolatmegszakítás, nem lesznek gazdasági szankciók, nehogy egy átfogó nyugati embargó tényleg megroggyantsa a muzulmán diktatúrát.

Merthogy

és ezzel tovább radikalizálni Iránt (még hova is?) meg a szokásos hülyeségek. Mint mindig, ha pénzről van szó. Már az iráni (és líbiai) beruházásokat büntető amerikai D´Amato-törvény európai elutasításakor is elgondolható volt az összefüggés azzal, hogy az iráni olajexport egyharmada (és a líbiai kétharmada) az EU-ba megy. Ami pedig Németországot illeti: az iráni német kivitel a 92-es 8 milliárdról tavaly 2,2 milliárdra esett vissza ugyan, de még mindig Németország Irán legfontosabb kereskedelmi partnere Nyugaton, s az iráni adósság közel 13 milliárd márka - aminek több mint a felére kezességet vállalt a német állam -, és Irán eddig pontosan fizette a tartozásait, ami a német bankok értékrendszerében erkölcsi fölénnyel ér fel, és egyébként is kevesen mondhatják el magukról.

A legalábbis hallgatólagos megállapodás, hogy nem feszítik túl a húrt, kölcsönösnek látszik. Jópofa bemondásokban ugyan nem volt hiány: a gyilkosságok tényét és megbízóit megállapító berlini ítélet Velajati külügyminiszter interpretációjában "lábbal tapossa a muzulmánok méltóságát"; Rafszandzsani "szégyentelen tettről" beszélt, Khamenei nem szólt, csak kiköpött, az iráni lapok pedig arra is rájöttek, hogy a német igazságszolgáltatást "cionista körök zsarolják", és hogy az ítélet csak "Izrael és Washington érdekeit" szolgálja.

De már ezek a cikkek is különbséget tettek, amit korábban soha, Németország kormánya és igazságszolgáltatása, a bírósági ítélet és a német-iráni kapcsolatok között. A teheráni német követség előtt pedig felvonult ugyan vasárnap százezer megtaposott méltóságú muzulmán, de az is jelzett valamit, hogy a rendfenntartó erők nem engedték elégetni a német zászlót és a berlini bíróság elnökét (nevezzük meg a bátor embert, még ha úgy hívják is, hogy Frithjof Kubsch) jelképező bábut.

Ennél több azonban (egyelőre) nem történt. Alighanem a belső gazdasági nehézségekkel küzdő iráni vezetésnek is kézenfekvőbb, ha nem ingerli tovább a vele szemben jóindulatú EU-t, esetleg mégis olyan helyzetbe hozva, amelyből már nem lehet csak úgy kihátrálni; egyébként pedig már korábban belenyugodott, hogy nem tudja a bonni kormányt közvetlen politikai nyomásra kényszeríteni a német igazságszolgáltatással szemben. Minden mehet tehát tovább, ahogy eddig, hacsak a német ügyészség nem feledkezik bele teljesen a szerepébe. Az iráni titkosszolgálat vezetőjét már eddig is nemzetközi letartóztatási paranccsal keresték. A berlini ítéletből ugyanez következne a többi iráni vezető ellen. Igaz, hogy a nemzetközi jog ezt alig teszi lehetővé az ajatollahhal és az államfővel kapcsolatban, de még mindig ott van Velajati, akit mint egyszerű minisztert az előbbieknél könnyebben fülön lehetne csípni.Schauschitz Attila

(Berlin)