Németország-Irán: Az ítélet másnapja

  • 1997. április 17.

Külpol

Iráni ellenzékinek lenni nyugati emigrációban is életveszély: eddig hatvanan végezték nem ágyban, nem párnák között. De amit más esetekben egyetlen bíróság sem mert még kimondani Nyugaton, azt múlt csütörtökön megtette egy berlini. Ítélete szerint a legfelsőbb iráni vezetők rendelték el négy kurd ellenzéki meggyilkolását 1992-ben a berlini Mykonos étteremben.
Iráni ellenzékinek lenni nyugati emigrációban is életveszély: eddig hatvanan végezték nem ágyban, nem párnák között. De amit más esetekben egyetlen bíróság sem mert még kimondani Nyugaton, azt múlt csütörtökön megtette egy berlini. Ítélete szerint a legfelsőbb iráni vezetők rendelték el négy kurd ellenzéki meggyilkolását 1992-ben a berlini Mykonos étteremben.

A bérgyilkosok közül kettőt életfogytiglanra, további kettőt sokéves börtönbüntetésre ítéltek. A bíróság annyi engedményt tett ugyan, hogy az iráni titkosszolgálat vezetője, Fallahian kivételével nem nevükön, hanem tisztségükön említette a megbízókat, vagyis Khamenei ajatollahot, Rafszandzsani államfőt és Velajati külügyminisztert, de a per mégis meggyőző példája a német igazságszolgáltatás függetlenségének. Halálos fenyegetésekkel, latens politikai nyomással nem törődve nyomoztak az államügyészek, ítélkeztek a bírák, és közben fürge elefántokként törtek-zúztak az Iránnal szembeni német és nyugat-európai politika porcelánboltjában.

Volt mit

A bírósági eljárás már javában tartott, amikor Kinkel külügyminisztert ´95 őszén a német parlamentnek kellett kényszerítenie, hogy mondja le iráni kollégája meghívását. Az iráni vezetés ugyanis röviddel azelőtt nevezte "isten büntetésének" Rabin izraeli miniszterelnök meggyilkolását. A bizonyítékok már halmozódtak a Mykonos-perben, részletes vallomást tett a koronatanú, egy volt iráni ügynök, de Németország és az EU még tavaly augusztusban is szembeszállt az iráni beruházásokat szankciókkal fenyegető Egyesült Államokkal, kitartva a "kritikus párbeszéd" politikája mellett Iránnal szemben.

Ez így maradt az ügyészség novemberi vádbeszédét követően is, amikor - például a volt iráni elnök, Baniszadr vallomása után - már nem fért kétség a felelősök személyéhez, amikor tüntetéssorozat kezdődött a teheráni német nagykövetség előtt, muzulmán fundamentalisták követelték, szakállukat hevesen lóbálva, "a fasiszta német rendszer megdöntését", a "piszkos fasiszta ügyészek megbüntetését". Miközben az iráni vezetők fenyegetőztek és hamisított dokumentumokkal bombázták a német igazságszolgáltatást, Kohl kancellár Rafszandzsanihoz intézett levelében azt írta: "A német kormánytól távol áll, hogy megsértse az iráni nép és vezetői vallásos érzelmeit." És ott volt még Schmidbauer, a titkosszolgálatokért felelős államminiszter, aki csendben és vidáman tárgyalgatott iráni kollégájával, Fallahanival és az Irán támogatta terrorszervezettel, a Hezbollahhal, túszok kiszabadításáról ugyan, de cserébe néhol félreinformálva a Mykonos-ügyben eljáró hatóságokat.

A diktatúrákkal és politikus hóhérokkal szemben hagyományosan nyálas nyugat-európai magatartás most, az ítélet után sem változott lényegesen. A "kritikus párbeszédet" felmondták, a nagyköveteket (kivéve a görögöt, az nem kellett senkinek) visszahívták ugyan, csak nem tudni, minek. Amerika ugyanis hiába nyomul, hogy csatlakoznának már az embargóhoz, a német külügyminiszter kijelentette, nem lesz diplomáciai kapcsolatmegszakítás, nem lesznek gazdasági szankciók, nehogy egy átfogó nyugati embargó tényleg megroggyantsa a muzulmán diktatúrát.

Merthogy

"nem szabad sarokba szorítani",

és ezzel tovább radikalizálni Iránt (még hova is?) meg a szokásos hülyeségek. Mint mindig, ha pénzről van szó. Már az iráni (és líbiai) beruházásokat büntető amerikai D´Amato-törvény európai elutasításakor is elgondolható volt az összefüggés azzal, hogy az iráni olajexport egyharmada (és a líbiai kétharmada) az EU-ba megy. Ami pedig Németországot illeti: az iráni német kivitel a 92-es 8 milliárdról tavaly 2,2 milliárdra esett vissza ugyan, de még mindig Németország Irán legfontosabb kereskedelmi partnere Nyugaton, s az iráni adósság közel 13 milliárd márka - aminek több mint a felére kezességet vállalt a német állam -, és Irán eddig pontosan fizette a tartozásait, ami a német bankok értékrendszerében erkölcsi fölénnyel ér fel, és egyébként is kevesen mondhatják el magukról.

A legalábbis hallgatólagos megállapodás, hogy nem feszítik túl a húrt, kölcsönösnek látszik. Jópofa bemondásokban ugyan nem volt hiány: a gyilkosságok tényét és megbízóit megállapító berlini ítélet Velajati külügyminiszter interpretációjában "lábbal tapossa a muzulmánok méltóságát"; Rafszandzsani "szégyentelen tettről" beszélt, Khamenei nem szólt, csak kiköpött, az iráni lapok pedig arra is rájöttek, hogy a német igazságszolgáltatást "cionista körök zsarolják", és hogy az ítélet csak "Izrael és Washington érdekeit" szolgálja.

De már ezek a cikkek is különbséget tettek, amit korábban soha, Németország kormánya és igazságszolgáltatása, a bírósági ítélet és a német-iráni kapcsolatok között. A teheráni német követség előtt pedig felvonult ugyan vasárnap százezer megtaposott méltóságú muzulmán, de az is jelzett valamit, hogy a rendfenntartó erők nem engedték elégetni a német zászlót és a berlini bíróság elnökét (nevezzük meg a bátor embert, még ha úgy hívják is, hogy Frithjof Kubsch) jelképező bábut.

Ennél több azonban (egyelőre) nem történt. Alighanem a belső gazdasági nehézségekkel küzdő iráni vezetésnek is kézenfekvőbb, ha nem ingerli tovább a vele szemben jóindulatú EU-t, esetleg mégis olyan helyzetbe hozva, amelyből már nem lehet csak úgy kihátrálni; egyébként pedig már korábban belenyugodott, hogy nem tudja a bonni kormányt közvetlen politikai nyomásra kényszeríteni a német igazságszolgáltatással szemben. Minden mehet tehát tovább, ahogy eddig, hacsak a német ügyészség nem feledkezik bele teljesen a szerepébe. Az iráni titkosszolgálat vezetőjét már eddig is nemzetközi letartóztatási paranccsal keresték. A berlini ítéletből ugyanez következne a többi iráni vezető ellen. Igaz, hogy a nemzetközi jog ezt alig teszi lehetővé az ajatollahhal és az államfővel kapcsolatban, de még mindig ott van Velajati, akit mint egyszerű minisztert az előbbieknél könnyebben fülön lehetne csípni.Schauschitz Attila

(Berlin)

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.