Az akció irányításával az ENSZ Biztonsági Tanácsa bízta meg Olaszországot, ami az ország nemzetközi politikai helyzete - és főleg ambíciói - szempontjából is kapóra jött. A világ ötödik gazdasági hatalmától, a NATO egyik legfontosabb országától stb. joggal várható, hogy a határai mellett zajló krízisek lecsillapításában aktív szerepet játsszon. Az olaszok maguk is azt tartják, hogy az övék a vezető szerep a Mediterrán-medencében. Részben erre hivatkozva szeretnének állandó tagjai lenni a BT-nek, és emiatt reagáltak nagyon sértődötten, amikor kihagyták őket a boszniai válság kezelésére hivatott országok csoportjából.
Olaszországban szinte minden politikai erő úgy gondolja, hogy az akció lebonyolításában az ország nemzetközi tekintélye forog kockán.
A veszélyekkel mindenki tisztában van
A hivatásos katonai állomány felkészültsége és fegyverzete kevésnek tűnik egy ilyen feladat végrehajtására, a sorállomány nagy része kiképzése alatt alig lát fegyvert. (Emlékezetes mozzanata volt az Öböl-háborúnak, amikor az első alkalommal felszállt nyolc olasz gép közül az irakiak egyet azonnal lelőttek, a többinek pedig üzemanyag-problémák miatt dolguk végezetlenül kellett visszatérniük a bázisukra.) Ennek az operett-állapotnak azonban egyszer véget kell érnie. A katonai küldetést csak két kis párt ellenezte a parlamenti vitában: az Északi Liga és a Kommunista Párt (Rifondazione Comunista).
Utóbbi azonban a balközép kormánytöbbség része, szavazatai nélkül Prodi kormánya kisebbségben van a parlament népesebb házában, a képviselőházban. A helyzetet, a kormányt, Olaszország becsületét stb. csak a posztfasiszta Fini és a berlusconista Forza, vagyis a jobbközép Polus szavazatai mentették meg.
Az albán intermezzo nyilvánvalóvá tette, amit sokan gondolnak, és Berlusconi röviden úgy jellemez: "Európában ma Olaszország az egyetlen, amelyet a kommunisták irányítanak." Valóban, a balközép kormány májusi beiktatása óta Prodinak főként a kommunisták osztályharcos maximalizmusával és szociális konzervativizmusával kellett viaskodnia. Bertinotti, a Rifondazione Comunista főtitkára, hajdani szakszervezeti vezető, a római szalonok és a televíziók talk-show-inak színes figurája és közkedvelt debattőrje mereven ellenáll minden olyan lépésnek és intézkedésnek, amely egy modern szociáldemokrácia kialakulása és politikája felé vezetne. Így volt ez az idei költségvetés vitái idején is. A Prodi-kormány
nagy, és eddig tulajdonképpen egyetlen eredménye
az, hogy Olaszország az év végére valószínűleg teljesíti a maastrichti kritériumok nagy részét.
Abban viszont a közgazdászok és a vállalkozók szinte valamennyien egyetértenek, hogy a költségvetési deficit új adókon keresztül történő lefaragásával hosszú távon gyengül az olasz gazdaság versenyképessége. Ha így alakul, abban döntő szerepe lesz Bertinottinak. Az egyre növekvő munkanélküliség ellen sem tudja a kormány az eredeti, vállalkozásélénkítő csomagját elfogadtatni a kommunistákkal. Bertinottiék ellenötlete az innováció megadóztatása volt. Szerintük a technika, az innováció az alapvető oka a munkahelyek felszámolásának.
Az igazi összecsapás pedig csak ezután jön, a jóléti állam szükségesnek mutatkozó reformjával kapcsolatban. Bertinottiék élesen ellenzik a nyugdíjak és jóléti kiadások mindenféle lefaragását. Kérdés, hogy ezek után mennyit ér kijelentésük, miszerint a reformokról egyébként hajlandók vitatkozni, és továbbra is támogatni fogják a kormányt.
A parlament döntése alapján júniusra le kell zárulnia az alkotmány reformján dolgozó kétházi bizottság munkájának, és a kormánynak konkrét javaslattal kell előállnia. A nehézségek láttán azonban mind többen gondolják, hogy júniusra végleg ellehetetlenül a kormány.
De mi következik ezután? Talán lezárul egy hosszan tartó ideológiai polgárháború. Tavaly tavasszal, mikor a baloldal ötven év után végre hatalomra jutott, sokan egy új korszak beköszöntét üdvözölték. Tévedtek. Nem látták, hogy a sok évtizedes kereszténydemokrata-centrista, szinte állampárti rendszer lebontása, az átmenet, minimum két szakaszt követel. Az elsőben kormányra került a jobbközép. Berlusconi és Fini győzelme szalonképessé tette a jobboldal, a kapitalizmus erőit. Vállalkozásuk azonban nem volt több, mint a baloldal "rémével" fenyegetett ország "megmentése" a Baloldali Demokrácia (a posztkommunisták) uralmától. A balközép egy évvel későbbi hatalomra jutása (Lamberto Dini kormánya), majd a tavaly áprilisi baloldali választási győzelme is csak az országnak a jobboldal uralma alól való "felszabadítását" célozta. Mindkét választási időszakot az ideológiai hisztéria, az ellenfél pocskondiázása, a baloldal, illetve jobboldal rémével való fenyegetés, az ideológiai lövészárokharc dominálta.
A hatalmi szerep nehézségei
azonban idővel mindkét félre kijózanítóan hatottak. Az elszenvedett kudarcok mindkét oldal arroganciáját érezhetően csökkentették, de növelték a felelősségtudatukat. Így történhetett, hogy Silvio Berlusconi, a jobboldal vezetője, és Massimo D´Alema, a baloldal vezető politikusa ma képesek a józan párbeszédre, és remélhetőleg a jövő szempontjából döntő kérdésekben történő megállapodásra is.
Ezek után az a kérdés, sikerül-e kidolgozni az alkotmányreformot. Ha igen, akkor a következő választás már az átdolgozott - többségi rendszerű - választási törvény szerint mehetne végbe. Ez esetben remény van arra, hogy végre-valahára stabil kormánya lesz az országnak. Ha nem, akkor semmi sem garantálja. Sőt minden eshetősége megmarad annak, hogy a kormánytöbbség foglya marad a szervezett felelőtlenség politikai erőinek, ahogy az a Liga által megbuktatott Berlusconi és a kommunisták által megbéklyózott Prodi esetében történt.Petőcz György (Firenze)
