Más kérdés, hogy ez az egész túszügy erről szól a legkevésbé. A két tucat túszejtő vezetője, Comandante Evaristo mondhatja ugyan, hogy így meg úgy, ez tűrhetetlen, nincs más kiút, csak a harc, a fegyveres harc, konkrétan mintegy négyszáz bebörtönzött elvtársának a szabadulását követeli, továbbá eredetileg száz-, újabban már csak harmincmillió dollár forradalmi sarcot japán cégektől fogva tartott munkatársaikért. A pénzből pedig, mint a korábbi túszejtések, bankrablások bevételeiből is, alighanem főleg fegyverek lennének még további túszejtésekhez és bankrablásokhoz, a közjó ügye pedig topog tovább helyben.
Persze mit is követelhetne a Comandante, polgári nevén Nestor Cerpa Cartolini?
A gerillák ideje
még akkor is lejárt, ha a neoliberális-világbankos gazdaságpolitikák most újra fokozzák az elégedetlenséget Latin-Amerikában. Az elégedetlenség kifejeződésének a csatornái már jobban működnek, mint két meg három évtizede, amikor Che Guevara járta a dzsungeleket és Régis Debray hordozta a nyomában az ideológia fegyverét (hogy azután írogató hivatalnokként egy Mitterrand-közeli dolgozószobában kössön ki).
Jó, van még ezeken a csatornákon javítanivaló bőven, de a gerillákból, forradalmi adóikból, emberrablásaikból (amelyeket éppen a névtelen, nincstelen parasztok élnek túl a legritkábban) végtelenül elege van mindenkinek Peruban is, másutt is. Nem véletlenül érdeklődött izgatottan szorongva Comandante Evaristo egyik túszától, egy fő-fő közvélemény-kutatótól az MRTA népszerűsége felől, hogy azután keserűen hallhassa a választ: "Gyakorlatilag nulla."
Mindazonáltal Nestor Cerpa nem hülye. Jól választotta ki a helyet, az időpontot, a szélesebb kontextust, csak éppen valószínűleg
maga sem tudja,
hová innen
tovább. Fujimori népszerűsége hosszú hónapok óta megállás nélkül csökken, pedig 1995-ben még biztosan nyerte (másodszor) az elnökválasztást, és így végül is igazolva láthatta három évvel korábbi önpuccsát, amellyel kiiktathatta gazdaságpolitikai vízióinak megvalósulása útjából a népképviseleti vacakolást, akadékoskodást.
Gazdasági liberalizmus és politikai vasfegyelem - ennek a délkelet-ázsiaias kombinációnak természetesen a fegyveres testületek az érdemi hordozói, amelyek ezért benyújtják előbb-utóbb a számlát. Valami ilyesmi állhat amögött is, hogy amikor a perui kormány már-már elfojtani vélte a szélsőbal terrorizmust, bőven merítve az ellenfél kíméletlen módszereiből, amnesztiát hirdetett azoknak a
rendőröknek és halálbrigaderóknak,
akiket nem sikerült idejében kimenteni a megfélemlítve is működő igazságszolgáltatás markából. Eközben az elfogott gerillavezetőket olyan viszonyok között őrzik, amelyek - aligha szándéktalanul - a korábban a terroristák által elraboltak fogva tartásának kevéssé lakályos körülményeire emlékeztetnek. Vagyis az állami oldal sem a megbékélés ösvényén menetel.
De egy amnesztia kevés. A perui hadsereg az Ecuadorral vívott minapi idétlen határháborúban végül is megszégyenült. Hogy újra büszkére feszülhessenek a tábornoki keblek, az ország egy tucat MiG-29-es vadászgépet vásárolt, nem ám akárhonnan, hanem Belorussziától, madarat tolláról,
Fujimorit Lukasenkójáról
Ez a regionális kontextusban is rosszul veszi ki magát, kezdődhet megint az eszelős fegyverkezés, amikor pedig a szociális javulásra kellene a pénz. Az amerikai fegyvergyártók pedig tombolnak, hogy miért van még mindig érvényben a galambszívű Carter elnök ősrégi döntése a latin-amerikai fegyverüzletek minőségi korlátairól, tessék, lenyúlta Minszk - pont Minszk! - a piacot. Szóval sehogy sem jó az egész, és a perui közhangulat sem javult Fujimorinak ettől az őszi húzásától.
A szegény sorsú japán bevándorlóutódból lett perui elnököt egyre inkább körülveszi egyfajta
rasszista ízű ellenségesség is
Kezdenek morgolódni a peruiak, hogy miért vannak úgy felülreprezentálva a kormányhivatalokban az ázsiaiak, aminek nyilván van felfogható észoka, talán előnye is, de ez keveset számít, ha nő az elégedetlenség. Az is baj lehet, hogy Fujimori megválasztásakor több japán mannára számított a nép, mint amennyi végül is összejött. Bár az sem kevés. Japán az elmúlt hat évben több mint egymilliárd dollárt nyomott Peruba, és augusztusi limai látogatásakor Hashimoto miniszterelnök újabb hatszázmilliót ígért villamosításra, útépítésre, csatornázásra. De hát nyújtsd a kisujjad a rest peruinak, a karod sem elég neki - véli valahogy így az ország lelkeinek egyik pásztora, Cipriani ayacuchói érsek, akit idegesít az emberjogi akadékoskodás, mert tudni véli: nincs is szegénység, csak lelki, hiszen ha több pénz volna, azt úgyis eldorbézolná az akaratgyenge indió. Cipriani most túszügyben közvetít éppen.
Konkrét elégedetlenségi okok vannak tehát bőven, Comandante Evaristo jól megtalálta a japán nagykövet rezidenciáját, ahová pezsgős, virágos boynak álcázva sodródott be állig nehézfegyverzetben két tucat sihedere társaságában. Néhányukról akkor derült ki, hogy lányok, amikor a
zord maszkok mögül
zokogás
tört elő a karácsonyi tévézés egy elmélyült pillanatában. De nem fognak engedni, nincs hová hátrálniuk, és sokan állítják, hogy ők az utolsó utóvéd, nincs több emberük.
Fujimori ezt akár ki is használhatná, csak nem tudja, hogyan. Rohamozni nem lehet, mert odavesznének a túszok is. A kivárás is egyre kínosabb nemzetközileg. Uruguay kiengedett két MRTA-foglyot - karácsonyra otthon volt az uruguayi nagykövet. Argentína hasonló megoldáson vívódik, a guatemalai diplomata pedig azért mehetett haza, mert otthon a kormányzat és a gerillák megegyezésének ünnepi pillanata várta. Ha viszont enged a perui vezetés, ez a terrorizmusnak ad vonzerőt és önigazolást. Igazából csak a komoly és őszinte, főleg pedig haladéktalan társadalmi egyezkedés segíthet, csakhogy Fujimori alighanem már túlságosan előreszaladt a saját logikájában ahhoz, hogy erre képes legyen.
Subcomandante Tiborro
Most divat hirtelen állítani, hogy újra jönnek a latin-amerikai gerillák. Csakhogy ahol napjainkban aktív felkelők vannak, ott évtizedeken át voltak is. Három országról van szó konkrétan: Mexikó, Kolumbia, Peru. Másutt (Argentína, Uruguay, El Salvador) a nyolcvanas években fokozatosan áttárgyalták magukat legális ellenzéknek, és ez történt újévkor Guatemalában is.
A Túpac Amaru nevet az utolsó, kivégzett inka uralkodó viselte. A spanyol hódítók elleni egyik felkelés vezetője, José Gabriel Condorcanqui a 18. század végén vette föl; őt egy éven belül felnégyelték. Az MRTA 1984 óta véteti észre magát akcióival, amelyek - nemesebben csengő ideológiájuknak megfelelően - talán kevésbé gyötrik a lakosságot, mint a Sendero Luminoso (Fénylő Ösvény) ámokolása. Sohasem voltak ezer főnél többen, miközben a szenderisták elérték a tízezres létszámot is. Alapjában véve mindkét csoport lefejezve, egymás elől nyúlják le a drogkereskedelem őrzővédő-piacát, miután a perui belháborúnak 1980 óta már harmincezer áldozata van.
Kolumbiában tágasabbak a dimenziók. Mivel a klasszikus balos-guevarista M-19 csoport egyes emberei már a parlamentben ülnek, egy félig-meddig utód jellegű szervezet, a FARC tizenháromezer taggal a kontinens legütőképesebb csoportja. Õk is a kábítószerből (megsarcolt kokatermelőkből, védelmet kereső drogbárókból) élnek. Fél éve lendültek offenzívába, akárcsak egy helyi vetélytársuk, az ELN, hogy párhuzamosan küzdjenek a nemzet felszabadításáért, úgymond.
Mexikóban is él a vonal az illegalitásból a legális ellenzékbe, miközben új és új csoportok születnek, szerveződnek közös parancsnokság alá, esnek szét frakciókra. Tavaly nyáron jelentkezett újra a kicsi Forradalmi Néphadsereg a középső tartományokban, novemberben egy ettől csak kissé eltérő elnevezésű új formáció Északon, Alsó-Kaliforniában. Ezek a csoportok mind új alkotmányt, jobb kormányt, jobb életet, több jogot követelnek. A legismertebbek változatlanul a dél-mexikói zapatisták, akiket immár mozgalmuk nemzetközi dimenziói nyűgöznek le, minthogy hozzájuk jár minden valamirevaló nyugat-európai szociológus, autonóm önszerveződést figyelni meg. A zapatisták iránti rokonszenvet indokolja, hogy az eddigi hasonló mozgalmakkal szemben nem megváltó ideológiákból vezetik le a lépéseiket, hanem igyekeznek igazodni a helyi elvárásokhoz (és a sajtó híréhségéhez). Úgy tűnik, Subcomandante Marcost már csak néhány gondolati lépés választja el a megállapítástól, hogy a zapatista mozgalom nem más, mint Mexikó társadalma az ő sokszínűségében, a harc pedig az élet maga.
Egyetlen a közös: az aktív csoportok összetételükben és követeléseikben is a korábbiaknál erőteljesebben reprezentálják az inka vagy maja őslakosságot. Lehet, hogy ez eltolódást okoz az identitási tematika felé (amint a zapatistáknál), ami a tárgyalások lehetséges irányát is jobban, gyakorlatiasabban körvonalazza. Csak ehhez még teljesen ki kell szabadulni a laposan imperialistázó balos túlideologizáltság, a célszentesített vak önigazolás világából.
A jó példa: Guatemala
Harminchat éve tartott a belháború, negyvenkét éve a konfliktus. Egyenlősítő reformtörekvés, United Fruit Co., CIA, puccs, Amerikában tanult fiatal tisztek ellenkísérlete, átfogó gerillaszervezet. A hetvenes években fokuszált át a harc vonatkoztatási pontja az őslakosokra. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján - hidegháború a csúcson - a hadsereg (saját adatai szerint) 440 lakott helyet semmisített meg a nagyjából magyarországnyi területen. Csak ebben az időszakban halt meg, tűnt el száz-százötvenezer ember.
Az évtized második felében tapogatózások, huzavona, a béketárgyalások ´91-ben kezdődtek, amikor már elfogadhatóan korrekt választások eredményeként lett elnök Jorge Serrano. Tavaly választott utóda, Álvaro Arzú már arról az alapról gyorsított, hogy alkotmánymódosítás útján többnyelvű és multikulti lesz az ország, ahol 45 százalék a katcsikel, kicsé, toholabal, cocil, pokomcsi stb., vagyis őslakos, 45 százalék a mesztic, a maradék egyéb, például fehér. Késve nagyon, de helyre látszanak állni a normális viszonyok, és így már megérte, hogy sokáig tartott.
A felkelők konzultáltak a pártokkal, a munkaadókkal, az egyházakkal, így tisztázódtak fokozatosan a bajoktól és ideológiáktól átszőtt konfliktus szintjei, így lehetett tárgyalni, aztán 1996 utolsó vasárnapján békét kötni. Az átfogó forradalmi szövetség (URNG) egyik vezére, comandante Gaspar Ilom, vagyis Rodrigo Asturias, a Nobel-díjas író fia ezt a verziót mondta el. Remény van rá, hogy részben visszakerülnek az örökös-tulajdonosokhoz az elbitorolt indián földek, 23 helyi nyelv lesz a spanyol mellett hivatalos, mi kell még? Sok nemzetközi pénz, hogy ne eshessen szét rögtön a szegénység miatt az egész. Kételyek, aggodalom, de bizakodás is. Az egyik gerillacsoport már karácsonykor kimerészkedett a dzsungelből, focizni egy barátságosat. Az ellenfél - melyben az ötös mezt egy püspök viselte - 8:6-ra nyert. Egy héttel később Guatemalavárosban viszont már az immár hivatalosan bevonuló gerillákat ünnepelte a tömeg, és Arzú elnöknek igencsak fel kellett emelnie a hangját, hogy emlékeznének mégiscsak egy percig némán a három évtized halottaira.
