Tudni kell, hogy az említett jelölőbizottság Peking kreatúrája. A kommunista vezetés már évek óta alakítgatja ezt a 400 főből álló testületet; nem egy tagját rövid úton kiebrudalták, ha olyan véleménynek adott hangot, amely a Tiltott Város jelenlegi gazdáinak nem nyerte el a tetszését.
Bár a jelölőbizottság a legcsekélyebb népszerűségnek sem örvend - még azok is "gyenge jellemmel megvert emberek gyülekezetének" tartják, akik a Hongkong átadásával kapcsolatos roppant geopolitikai játszmáról semmit sem tudnak -, Tung jelölését egy friss felmérés szerint a lakosság mintegy 70 százaléka támogatja. A magyarázat egyszerű: Tung, Pekinggel a háttérben,
bármit megígérhetett,
és meg is ígért; s minthogy nyilvánvalóan bírja Kína támogatását, ígéreteinek még hitele is lehet. Ugyanezt a Tunggal szemben fellépő két ellenjelölt nem mondhatta el magáról. Yang Tilinag (Jang Ti-linag), a gyarmat korábbi főügyésze legfeljebb arra hivatkozhatott, hogy milyen veszélyek fenyegetik majd a szigetországot, ha az angolszász jogrendet felváltja a kínai, méghozzá Tung vezényletével. A másik jelölt számára sem adatott más, mint annak a kockázatnak a gyakori felidézése, amit a kínai adminisztráció jelent majd a hongkongi gazdaságra. Peter Woo, a helyi burzsoáziát képviselő üzletember e negatív kampánnyal még saját osztályát sem tudta teljes egészében meggyőzni; azok viszont, akik végül mégis mellé álltak, nyilvánvalóan már be sem kerülhettek a jelölőbizottságba.
A győztes Tung, aki 1997. június 30-án éjfélkor veszi majd át a stafétabotot a jelenlegi kormányzótól, Chris Pattentől, jellemző módon nem helybeli: 1937-ben Sanghajban született. A negyvenes években apja Hongkongban és a kontinentális Kínában hajógyárat létesített, majd a kommunisták hatalomra jutását követően vállalkozása kínai részét Tajvanra menekítette. Az ifjú Tung itt kezdte meg tanulmányait, melyeket Angliában folytatott, amit tízévnyi amerikai időzés követett. Nem csoda - jegyezték meg némi iróniával hongkongi ismerőseim -, hogy az angol nyelvet kiválóan bírja, miközben a kantoni kínai nyelvben olykor apróbb hibákat vét még ma is.
A Tung-hajóépítő birodalom a hetvenes években a csőd szélére jutott; ekkor azonban Kínából nem várt segítség érkezett. Sanghaji és pekingi állami vállalkozások jelentős tőkét pumpáltak a hajógyárba, ami nemcsak megmentette a Tung-vállalkozást, de meg is szilárdította pozícióit mind Tajvanon, mind Hongkongban.
A pekingi segítőkészség egybeesett a Deng Xiaoping (Teng Hsziao-ping) által elindított gazdasági-politikai reformfolyamattal, mely nemcsak a kapitalizmus egyes elemeinek importját jelentette, hanem az ideológiamentes kapcsolatok megteremtését az addig örök ellenségnek tekintett Tajvannal is. Tung és mamutvállalkozásai jelentős szerepet játszottak e "nyitott kapuk" politikájában, annál is inkább, mert a gazdasági együttműködésen túl politikai súlyuk is számottevőnek bizonyult. Nemcsak Kínában nyertek teret a reformtörekvések, hanem a britek uralta Hongkongban is. Az addig minden helyi kínai politikai törekvést vaskézzel elfojtó London hirtelen ráébredt arra a felelősségére, amit a majd ismét "szabaddá" váló Hongkong lakosaival szemben visel. Bátorítani kezdte
a "hazai" demokratikus
burzsoázia létrejöttét, és politikai szervezkedéséhez is hozzájárult.
Tung e burzsoázia jeles képviselőjeként - ráadásul pekingi pénzzel a vállalkozásaiban - messzemenően megfelelt mindkét fél elvárásainak. De Pekingből tekintve a hajómágnás nemcsak Hongkong miatt tűnt hasznosítható sakkfigurának. Tung tábornoki rangban lévő tajvani sógora egyre magasabb pozíciókat ért el hazájában, nagy befolyásra tett szert a Kínával folytatott kapcsolatokért felelős testület vezetőbizottságában is. Mindennek dacára a hongkongi demokratikus erők leplezetlen ellenszenvvel viseltetnek a - számukra legalábbis - újsütetű politikussal szemben. A helyi parlament (Legco) neves független képviselőnője, Emily Lau nemrég kijelentette: "Erős kétségeim vannak azzal kapcsolatban, hogy érdekellentét esetén Tung úr Pekinggel szemben Hongkong oldalára álljon." Majd hozzátette: "A Kommunista Párt abszolút lojalitást vár el Tungtól, aki máris megfelelt ennek az elvárásnak."
A tények Lau asszonyt látszanak igazolni, ugyanis míg a kommunista Kína külügyminisztere nemrég beérte annyival, hogy a pekingi politikával szemben kritikus hongkongi Demokrata Pártot "a helyi demokráciáról vallott különféle békés nézetek" reprezentánsának nevezze, addig Tung egyértelműen kijelentette: "A DP vagy megváltoztatja eddigi politikai álláspontját, vagy nem lesz helye az ország jövendő politikai életében."
Tung másféle ellenzőkkel is kénytelen lesz szembesülni 1997 után. Mindenekelőtt a helyi burzsoáziával, amely persze nemcsak politikai, de gazdasági ellenfélként is kezeli őt. Tanúja lehettem nemrég, amint a szigetország leggazdagabb embere, Li Ka-sing a legszélesebb nyilvánosság előtt a "Pekingből számolatlanul érkező pénzek bábjának" nevezte Tungot. Ugyanakkor az sem titok, hogy Li állt a Tung ellenében (sikertelenül) kormányzóvá jelölt Peter Woo mögött is.
Ám ha valaki azt hiszi, hogy a pekingi politikai befolyással szemben amúgy sem lehet komoly ellenállást kifejteni, az téved. Li ugyanis már idejekorán megkötötte
a maga
helyi megállapodását
a Kantont irányító - tehát déli - politikai-pénzügyi lobbival, amely rég gyanakodva s nem csekély ellenséges indulattal figyeli, miként szándékozik Peking és Sanghaj - azaz a mandarin Észak - rátenni a kezét arra a Hongkongra, amely mindig is Kanton, azaz az Északtól nyelvében és kultúrájában is eltérő központ "életteréhez" tartozott.
Ha eddig Hongkong Nyugat és Kelet vitájának volt a tárgya, úgy most hirtelen Észak és Dél vetélkedésének célpontja lett, ami aligha fogja megkönnyíteni a gyönyörű szigetvilág útját a viszonylagos szabadságból a bizonytalan felszabadulás felé.
Ara-Kovács Attila
