A harmadik erő, amely megbontotta az egyensúlyt, Jörg Haider szélsőjobbos Szabadságpártja, amely egy rövid epizódnyi ideig közelében sem volt semmiféle kormánypozíciónak, mostani vezetője, Jörg Haider tizedik éve tartó uralma alatt hatról 28 százaléknyira vitte a választásokon. A jelenség magyarázatát pusztán az osztrák gazdaság visszaesésével magyarázni hiba volna. A második köztársaság, vagyis a jelenlegi osztrák államrendszer egy hazugságra épül: arra, hogy 1938 - az Anschluss, a német megszállás éve - és 1945 között inkább áldozata, mint tettestársa volt a náciknak. Ez a hazugság azonban korántsem hátráltatta a két állampártot abban, hogy szavazóik, sőt tagjaik jelentős részét is az exnácik közül toborozzák, és inkább igyekezzenek a tettesek és cinkosok kedvében járni, mint az áldozatokéban. Egyébként már 1945-ben megmondta Karl Renner akkori (szociáldemokrata) kancellár, hogy "az Anschluss drukkerei, a kispolgárok, kishivatalnokok és kiskereskedők nem fűztek különösebben nagyralátó ambíciókat a megszálláshoz, egyedül annak örültek, hogy valaki végre csinál valamit a zsidók ellen".
Tény, hogy az antiszemitizmus mindmáig nem tűnt el az osztrák politikából és a médiából. Egymást érik a botrányok, beszennyezve az ország hírét külföldön; nyilván ezért van szüksége mindkét állampártnak azokra az
alibizsidókra,
akik azt volnának hivatva elhitetni a külvilággal, hogy Ausztriában minden rendben van. A Waldheim-botrány óta pedig boldog-boldogtalan kötelességének érzi, hogy könnyes szemmel értekezzék a zsidók szerepéről az osztrák kultúrában, amely témára egyébként intézmények egész sora alakult az országban. Míg Magyarországon még a liberálisok is felháborodással reagáltak Landeszmann főrabbi egy nyilatkozatára, pontosabban egy abból kiragadott részletre, amely a magyar kultúrát mint olyat meglehetős lebecsüléssel kezelte, addig Ausztriában nem múlik el nap anélkül, hogy valaki az osztrák zsidók - a lista Freudtól Kreisky egykori kancellárig terjed - múlhatatlan, az osztrák XX. századot egyáltalán lehetővé tévő érdemeiről ne tenne említést.
A Waldheim-ügy kapcsán vált világossá, micsoda hazugság az osztrák "boldog sziget" víziója. A konzekvenciát azonban egyedül Haider volt képes levonni: arra legalábbis rájött, hogy a külföldi-ellenességgel legalább akkora tömegeket lehet lelkesíteni, mint a nemzetközi közvélemény szemében divatjamúltnak tartott antiszemitizmussal. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy Haider elvágta volna a köldökzsinórt, amely pártját a kisebb nemzetiszocialista, neonáci csoportosulásokkal egybefűzi, sőt számos, antiszemita körökben jól csengő nevű versenyző csinált fényes karriert a Szabadságpártban. Haider célja azonban az, hogy az 1998-as választások eredményeképpen Ausztria kancellárja legyen - ehhez pedig neki is szüksége van a maga alibizsidójára, aki Peter Sichrovsky újságíró, több könyv szerzője (témájuk: hogyan birkózzunk meg kellemetlen múltunkkal) személyében talált meg. Sichrovskyt a jelek szerint nem zavarja, hogy olyan emberrel szűrte össze a levet, aki nyilvánosan kiállt a Waffen-SS emléke mellett; és az sem, hogy az eisenstadti (Kismarton) zsidó temető feldúlóiról kiderült: kapcsolatban állnak a Szabadságpárttal. Meglehet, inkább a párt parlamenti frakcióvezetőjének hisz, aki szerint a temetőt maguk a zsidók gyalázták meg.
Az állítás csak külföldön hathat szokatlannak: Ausztriában tíz éve, Waldheim választási kampánya óta mindennapinak számít az efféle érvelés, mint minden, az osztrák történelemmel, különösen az Anschluss idejére vonatkozó szakasszal foglalkozó
kutatást helyettesítő demagógia,
amiben a jelek szerint Sichrovsky is mesternek számít. Sikerült például egy címlapsztorit elhelyeznie az izraeli Jerusalem Reportban, amelyben azt igyekszik bizonyítani, hogy a Szabadságpárt igenis demokratikus párt. Lehet, hogy a hazai pályán neonáci színekben fellépő Haider számára pont egy zsidó újságírónak sikerül kiköveznie az utat a kancellári palota felé?
Karl Pfeifer
(Bécs)
(fordította: - kk -)
